Tovább a Prielre

2. nap Szint: 1100m fel, 1900m le Táv: 16 km Idő: Kényelmesen, két félórás, és egy egyórás pihenővel 13 óra (nettó 11 óra) Fél óra alatt összepakolunk, és a tíz fokos – kicsit didergek is - épp csak derengő világosságban úton vagyunk a hegy felé. A nap még sehol, a hold uralja az eget, mikor a törpefenyvesben útra kelünk. Csak egy jó fél óra múlva festi meg előbb narancssárgára, majd egyre fehérebbre a Spitzmauer és a Priel fölénk tornyosuló ormait. Hinterstoder felé, a völgyben felhő ül, a lassan kelő nap sugarai ferdén csapnak át a hegytetők fölött, és csíkokat húznak a párás reggelbe. Egyre nehezebb a terep, a jelzőtábla után jobbra térünk, a zöld foltok lassan teljesen eltűnnek, pengeéles, eső-vájta, töredezett hófehér köveken haladunk tovább, érdes felületű, jó járású sziklákon járunk. A törmeléklejtő fölött már látszik a beszállást jelző tábla, leülünk hát reggelizni a napfényben egy csordányi kíváncsi zerge tekintetének kereszttüzében. 7 órára jár, néhányan már jönnek a nyomunkban, felszerelünk hát. Élvezem a sisakot a fejemen, a feszes beülőt, a karabiner hűvösét a tenyeremben. Tetszik a kezdőfal is, függőleges, de nem túl nehéz, hamar fenn vagyunk rajta, aztán rögtön könnyebb terep jön, átmászunk a hegyhez támfalként tapadó hosszú pillér túloldalára. Itt újabb hatalmas katlanba (Goldkar) érkezünk, és látszik, az út első szakasza vízszintesen halad majd a katlan falának hajlatában. Ide először le kell ereszkedni pár métert, amit egy enyhén kifelé dőlő létra segít. A fal sima, és nagy a mélység alattunk, de mindenhol van lépés, és elég sok vasat építettek be. Itt-ott reibungolni kell, de a kő tapadása továbbra is kiváló, a gyakori vizes foltok ellenére is. Azért jól meg kell nézni, hogy hova lépünk, és helyenként karból is megdolgoztat a fal, amikor kifelé hajlik, de alapvetően nem túl nehéz, és jól lehet benne haladni, élvezetes a mászás. A hosszú szakasz egy torony előtt ér véget, ahová több létra vezet. Pihenni nem nagyon van lehetőség ezen a szakaszon, igazából csak egy-egy nagyobb lépésbe tudunk beleállni, hogy szusszanjunk egyet. A létrák közelről még ijesztőbbek, mint távolról, jó esetben függőlegesek, de inkább kifelé hajló falakon futnak. Persze örülünk nekik, mert ezeken a falakon létra nélkül bajos lenne a feljutás, mert szinte semmi lépés nincs bennük. Kis pihenőkkel, egy-egy műlépésen vagy létrafokon elkövetett ivási procedúrával haladunk át rajtuk. A mélység egyre nagyobb alattunk, a térélmény kiteljesedik. Hatalmas robajjal szikla hullik a katlan aljába, a hófoltra, szerencsére meglehetősen távol tőlünk, de a visszhang felerősíti a morajlást. Reménykedünk, hogy az építők a hegy tulajdonságait figyelembe véve tervezték az utat. Látszik, hogy pár méterrel alacsonyabban vezetett régebben a drót, egy-egy elhajlott lépés, némi rozsdás kábeldarab még mutatja a helyét. Újabb robajlás, csattanás, összehúzzuk magunkat, de megint csak távol zuhognak a kövek. Gondolom, a hűvös éjszaka utáni erős felmelegedés miatt porlik a szikla, érezzük a saját bőrünkön is az erős napsugarakat. Egyre több víz fogy a palackból, és folyik le a hátamon, homlokomon, mintha egyenesen oda önteném. Aztán elfogynak végre a létrák, bár az utolsó még szívat kicsit, a tetején állva hiába próbálok átakasztani, nem ér át a heveder, csak dupla drótba tudnék biztosítani, hát azt most nem kockáztatom, mert így is karból kell tartani magam, inkább kicsatolok teljesen, és továbbakasztok eggyel. Innen könnyebb, élvezetes, B/C szakaszok jönnek, inkább csak kő, és mindenhol van lépés, bár meredeken emel. Egyszer csak kinn vagyunk a pillér tetején, jobbra-balra szakadék, felfelé pedig megvillan a piros csúcskereszt. Innen aztán jól látni a túloldali völgyet (Kühkar), ahol a lefelé út vezet, egy másik, szélesebb katlanban, hatalmas hófolton keresztül. Megértjük azt is, miért hívják Holt-hegységnek a helyet. Mintha hatalmas csontokból állna, szárazak és fehérek a kövek, szeszélyesen egymásra dobálva. Még sohasem voltam ilyen gyönyörű helyen – mondja Zoli, és én is érzem, hogy talán csak a Dolomitok-élményem hasonlítható ehhez a tömény vadsághoz, ehhez a halott élethez, a roppant térhez, a pár négyzetkilométerre zsúfolt magashegyhez. Fentről délnyugatra is kinyílik a táj, látszik a Dachstein masszívum óriás havas tömbje is. A steig felső harmada a pillér tetején vezet a kereszt irányába, és tulajdonképpen egy egyszerű, A/B mászás, bár végig fantasztikus kilátással. Én igazából nem szeretem túlzottan az ilyen terepet – inkább megerőltető, mint technikás -, ez meg is látszik a haladásomon, mert bár alig-alig akasztok (egész egyszerűen nem látom szükségesnek), többen is elhagynak bennünket. Szerencsére nem tart már sokáig, és a négyórás szintidőt koppra hozva, 11.30-kor landolunk a kereszt tövében. A csúcson hatalmas a tömeg, néhányan mászva, de sokkal többen a klasszikus úton jöttek fel. Többen hosszú pulóvert, dzsekit vagy sapkát viselnek, mondjuk itt fenn tényleg huzatosabb kicsit, mint a falon, én is pólót cserélek, hogy szárazban legyek. Hatalmas a kereszt, és hegyes, csúcsos a hegytető, igazi csúcs-élmény, ücsörgünk is egy darabig, csókafelhő ereszkedik ránk közben. Fotók készülnek, de már a déli gerincre fáj a fogam, fentről látszik, hogy milyen szép a keskeny hajlata. Nekivágunk hát az 1900 méter ereszkedésnek, még sohasem mentünk lefelé ennyit - tulajdonképpen még sohasem mentünk ennyi szintet semerre sem -, de nem aggódom túlságosan, a háznál majd megpihenünk, aztán folytatjuk, ha erőt gyűjtöttünk, jó időben vagyunk. Az út előbb szélesebb, majd elkeskenyedő gerincen vezet, le a kalappal a fent látott idősebb csoport előtt, hogy itt átjöttek, mert tényleg érdemes odafigyelni minden lépésre, szakadék tátong mindkét oldalon. Aztán újra kiszélesedik a terep, finoman ereszkedni kezd, egy lágy nyeregbe fut be, majd megint emel egy kicsit, sziklás csúcson haladunk át. Jobbra tőlünk, egy mély nyeregben másik hatalmas menedékház látszik, a Welser Hütte. Széles, domború hegyháton keresztül érjük el végül a Kühkar katlan lejáratát, ahonnan végig fantasztikus a kilátás a hegység fehér meredélyeire. A leereszkedés meredek sziklafalon kezdődik, drótok segítik a durva terepen haladókat. Mély barlangnál fordul a drót, itt újra pokoli a meleg, mert nem jár a szél, a kövek viszont csak úgy sütnek. Könnyű, élvezetes lemászást követően hamarosan elérjük a katlan mélyén az örök hófoltot (a térkép is jelzi), aminek a jobb szélén vezet az ösvény. Emberek csúszkálnak, esnek-kelnek a hófolton, ez kissé visszaveti a lendületünket, felhúzzuk a kamáslit is, hogy védjük a bakancsot, és nekivágunk. Az út a vártnál könnyebbnek bizonyul, erősen bele kell vágni a sarkunkat, és tűrhetően lehet haladni az előttünk menők nyomdokain is. Sajnos percek alatt leérünk, innen már kevésbé meredek, sziklás terepen kanyarog lefelé végtelen hosszan az út. Hogy utálnám ezt fölfelé – gondolok bele, de gyorsan el is hessegetem a gondolatot, hiszen amikor ilyen terepen kell felmenni, akkor meg nem utálom annyira. Nagyzsákos túrázó jön szembe, nem liheg, és nem izzad. Csendesen csodálom, és magamban századszor is megfogadom, hogy futni fogok minden este mostantól. A táblától már ismerős terepen járunk, reggel erre jöttünk, és valóban közel a ház, a sör, és a feketeribizli-fröccs, amit magamnak találtam ki. Ez itt teljesen megszokott ital, rajta van az étlapon is: tömény gyümölcslét fele-fele arányban szódával hígítunk, így fél liter ízletes, hideg italt kapunk. Kifizetjük a szállást és a fogyasztást, ekkor tudjuk meg a magyaroktól, hogy helikopteres mentés várható, mert egy cseh mászó a lábát törte a falon. Az indulásig még van idő egy zuhanyra is (elképzelheted, mennyire jól esik a meleg víz 1100 fel és le után), aztán végignézzük a mentést (fel sem húzzák a sérültet, csak rángatja madzagon maga után a helikopter, ameddig látható – egy pillanatra a helyébe képzelem magam, szép látvány lehet fentről), aztán összerakjuk a nagy zsákot, és nekivágunk a maradék 800 méternek. Kicsit nyögvenyelősen haladunk, nehezen melegszenek be újra a lábaink. A vízeséshez még beiktatunk egy almát, hogy addig is meglegyen a motiváció. Szerencsére majdnem végig árnyékban halad az út, kicsit gépiesen, de egyre gyorsabban rakosgatjuk a lábainkat egymás után. A málnást már teljesen kihagyjuk, addigra szinte belefásulunk a menetelésbe, Zoli a gerincét fájlalja a nagy zsák miatt, nekem a térdem sikoltozik minden lépésnél. Pedig innen még hátra van három újabb kilométer, nem is emlékeztem, hogy ilyen széles ez a rét. Még egyszer visszanézünk: a Spitzmauer (2446 méter magas) csúcsánál megcsillan a nap, jelezve, hogy van még a környéken vonzó célpont. Még több kép: Grosser Priel