Tovább a Loser-re

Loser harmadikra (Ausztria) 2011.07.02.

Nehézség: D

Teljes szint: 450 m

Biztosított út hossza: 200 m

Idő: 3 óra

Hűha-méter: 8

Para-méter: 9 (jégesőben)

Megközelítés: Az A1 autópálya felől Bad Ischl felé, majd Altaussee irányába. A városkában ki van írva a Panoramastrasse, ami a Loserhüttéhez vezet. A beszállást a háztól és a fal alatti hatalmas kőgáttól is meg lehet közelíteni, előbbinél a turistaútról való letérésre érdemes figyelni (a nagy fal alatti utolsó sziklasáv mellett vezet a csapás), utóbbi viszont meredek és törmelékes.

„Merry Christmas”! –köszöntötte Attila a steigen a beszállás biztonságos barlangja felé ereszkedő osztrákokat. Teljes joggal, ugyanis ekkorra kb. két fok volt már csak a hőmérséklet, és vagy fél órája szakadt a hó. Nem szemerkélt vagy szállingózott, ahogy azt július első napjaiban az ember elvárhatta volna, hanem hatalmas pelyhekben hullott, mint karácsonykor. Pedig ekkorra már pontosan kétszer tettük meg azt a 250 méter szintet, ami a fal alját a hüttétől elválasztja. Az vesse ránk az első követ, aki nem akart volna minél hamarabb ennek a mesés sziklának a tövében lenni. Nem csoda hát, hogy siettünkben rajta felejtettük magunkat a turistaúton, és egyszer csak fenn álltunk a fal tövében, ahol egyáltalán nem vezetett semmilyen út balra, a beszálláshoz. Legfeljebb zergecsapás, de persze nekünk már annyira viszketett a tenyerünk a kő után, hogy nekivágtunk azon is, a nem túl bizalomgerjesztő ösvény ellenére. Vagy száz métert haladtunk is a lépésnyi sziklaperemeken, néha teljesen a falhoz simulva, máshol nagy lélegzetet véve és még nagyobbat lépve, de aztán egy kilógó pillér az utunkat állta. Zsákutca. Hanumán biztos csuklott, míg visszaverekedtük magunkat a jelzett útra, mert igen sokat emlegettem a nevét, de valószínűleg tényleg ránk figyelt, mert visszafelé sem esett bajunk. Leballagtunk hát a kanyarig, ahol a letérőt sejtettük, ám az út egyre mélyebbre ereszkedett, és jó nagy kerülővel haladt csak balra. Ekkor vettük csak észre, hogy egy jókora vízesést kerül alulról, ami csak ebből a békaperspektívából látszott igazán. Lecaplattunk hát a legaljába, és nekiálltunk megtenni újra a kaptatót, felfelé a törmeléklejtőn. Ekkorra a bosszúságtól már eléggé légszomjam volt, egyáltalán nem hiányzott a brutálisan meredek, csúszós ösvény. Pár lépésenként megállva, magamban csendesen káromkodva tettem meg az utolsó métereket a beszálláshoz, ahol az osztrák párocska éppen nekivágott a falnak.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a prognózisok erre a hétvégére csapadékot és hűvöset jósoltak, amiből a hideg már az előző esti érkezésnél igazolódni látszott. 10 fokban vertük fel a sátrat az Attersee melletti kempingben a vizes fűre, és nagyjából egész éjszaka a szakadó eső hangját hallgattuk. Reggelre azonban teljesen elállt az eső, és a mélyen csüngő kósza felhőpamacsok között varázslatosan előtűntek a tavat övező szépséges sziklák. Altaussee felett pedig már majdnem tiszta volt az ég, mindenesetre jól látszott a városka fölött a nagy hegy tetején a kopár szikla, aznapi túránk célpontja. A kőtüskébe felhőpamacs akadt, de roppant délnyugati fal szabadon látszott. Elég volt egy pillanatra kiszállnunk az autóból fent a hegytető felhő felőli oldalán, hogy érezzük, itt bizony kelleni fog a hosszú nadrág. A hőmérő öt fokot mutatott. Magunkra rángattuk hát az összes ruhát, amit hoztunk, és nekivágtunk.

Sietve beszálltunk hát, és megkezdtük a mászást. Az első felszökéseken már látszott, hogy nem piskóta ez a kletter, bár a szép, kissé töredezett kövön jó sok fogás és lépés volt. A szikla azonban kimondottan meredek, sok helyen teljesen függőleges, és rettenetesen kitett. Élveztük a fantasztikus kilátást, a napfényben fürdő tó és a környező hatalmas ormok látványát. Időnként még a Dachstein is kitakarózott a felhőbundából, és látszottak a fenséges, havas csúcsai. Ám az idilli mászást ismerős kép zavarta meg: a szokásos irányból a völgy felé közelítő hatalmas fekete felhő. Sejtettük, hogy ez mit jelent, úgyhogy belehúztunk. Újabb és újabb felszökések jöttek, majd egy töredezett peremre érkeztünk. Innen már jól látszott, hogy nemsokára beborít bennünket a feketeség. behúzódtunk hát a pihenőplacc sziklafalainak tövébe. Itt ért bennünket az első csepergő eső, de nem hozott igazán sok vizet. Várakoztunk hát, fotózva a barlangba húzódó csókákat, csodálva a ködpamacsok között gomolygó, fehér-zöld, Skóciára vagy Írországra emlékeztető tájat. Az eső csak nem akart leesni, úgyhogy nekivágtunk újra a következő, kissé áthajló felszökésnek. A felhő pedig nagyjából az elrugaszkodáshoz időzítette a következő tevékenységét, pattogtatni kezdete az esőkabátjainkra az apró szemű jeget. Dühödten rángattam magam fel az utolsó métereken, de végre fenn voltunk, biztonságban. Még méretes kereszt is díszítette a Loser tetejét, bár a nagy ködben csak közelről látszott. Nem vesződtünk sokat a csúcs-csokikkal, inkább igyekeztünk minél hamarabb lefelé venni az irányt. Szerencsére az ösvény elég egyértelmű, nem kellett keresgélni a lassan esővé szelídülő időben. Gyorsan meneteltünk hát lefelé a szép ívű hegyháton, már egyáltalán nem bosszúsan, hanem büszkén és boldogan, hogy bár harmadszori nekifutásra, de mégis megmásztuk, ezt is. Szia, Loser! Képek: Loser+Postalmklamm