Tovább a Lugauer-re

Lugauer 2217m, Gesause (Ausztria) 2010.07.17. Táv: 11,2 km Szint: 1600 m fel és le Idő: 8 óra Megközelítés: M1 Bécsig, onnan A2, majd S6 - mi továbbmentünk Salzburg felé, és Admont-nál jöttünk le a pályáról, de ez elég nagy kerülő – inkább Leoben-nél le, Eisenerz, Hieflau felé, majd balra Radmer, parkoló majdnem szemben a Gasthof zum Lugauer- elHogy miért pont a Lugauer? Például mert nagyon szép. Északkelet-délnyugat irányú vonulatát nyugatról a Hochtor, keletről a Hochkogel- Kaiserchild tömbjei határolják. Égre törő, meredek falai keskeny penge gerincben végződnek, amelyen végigsétálva, és lenézve a több száz méteres mélységbe tisztán érezheted veszendőségedet. Dupla csúcsai között izgalmas, csak néhány helyen biztosított túra vezet át, ahol bizony minden lépésre ügyelni kell.

A Forstgarten kemping Gstatterboden mellett nemcsak messziről tűnik hangulatosnak, hanem belülről is barátságosnak bizonyul. Van meleg víz, tiszta a vizesblokk, a sátorhelyekhez tilos autóval odaállni, amitől a fű maradéktalanul dús, tömött és puha. Csak néhány sátor áll, keresünk hát mi is egy árnyas helyet. Ágyba (hálózsákba) is esünk, mert korán kelést tervezünk. 5-kor sikerül talpra kászálódni, ami nagy teljesítmény a nem túl nyugodt éjszaka után. Szláv fiatalok óbégató csoportja verte fel, tartotta ébren a túrázni készülő helyi, nyugodtabb erőket, meg persze bennünket is. Hiába a füldugó, a csendes völgyben a suttogás is hallatszana, nemhogy a tűz körüli nótázás. Valakiben alighanem elfogyott a szufla, mert egy idő után autózúgás, ajtók csapódása, rendreutasító hangok után végre csend támadt. Alighanem kihívták az egyébként nem a táborban tartózkodó tulajt. Az ég tiszta reggel, gyönyörűek a ferde fények a fölénk tornyosuló sziklákon. Radmer innen kissé távolabb esik, úgyhogy csak 6.30 -kor vágunk neki a párás, még mindig hűvös erdőnek. Az út nem sokat lacafacázik, a hegynek fordul, és szinte nyílegyenesen halad felfelé. Sziklafalakat látunk az erdő felett, úgy sejtjük, arrafelé kell majd mennünk. Helyi erők húznak el mellettünk, ami annál is rosszabbul esik, mivel a szokásosnál is rosszabbul bírom a kaptatót. 5-10 lépésenként meg kell állnom szusszanni pár másodpercet. A meleg pedig egyre csak nő. Vagy másfél óra alatt érjük el a sziklákat, a fal alatt jobbra tart az út, majd fordulóval vissza balra. Most már a fölött a fal fölött járunk, ami alatt az előbb elhaladtunk. Az út keskeny és riasztó a mélység alattunk, de szerencsére már felszerelték a drótot az út mellé, így megvan a biztonságérzet. Hamarosan kiérünk egy nyeregbe, ahol át kell mászni egy alacsony kerítésen, belül tehenek legelésznek a távolban. 8 óra, így itt az idő reggelizni, hátha attól majd jobban bírom a kaptatót is. Egy nagyobb kövön pihenünk meg, figyeljük a teheneket. Amik tulajdonképpen fiatal bikák, és kíváncsian pislognak felénk. Lassan közelítenek is. Mire elfogy a szendvics, már egészen közel oldalogtak, és egyre csak jönnek, egyre gyorsabban, nekem meg kezd inamba szállni a bátorságom. Falusi lány vagyok, de disznónál nagyobb állattal nem nagyon találkoztam, és őszintén szólva nem is nagyon vagyok kíváncsi egy ötmázsás bocira, még akkor sem, ha a szarva csak éppen hogy növöget. Futva tesszük meg a pár lépést a kerítésig, ekkor már ők is rohannak, dübörögnek a paták a mezőn. Csak egy pillanatra fut át az agyamon a gondolat, hogy vajon húsz ilyen állatnak mennyibe telne lebontani a három szál drótot, de már meg is torpantak: úgy látszik, ismerik a szúrós csomókat, és az óvatosság nagyobb bennük, mint a kíváncsiság. A kerítés mentén követjük az utat, ami kissé megnehezíti a haladást, ráadásul páran jönnek velünk felfelé. De aztán megunnak bennünket, elmaradnak, így egy ponton végre átmászunk újra, bár egy-egy jókora botot magunkkal viszünk. Feleslegesen, ide már nem jönnek utánunk. Újra erdőbe tér az út, majd egy meredek és szépséges mezőre, ahonnan már látszanak a sziklák. Szemben pedig elősejlik a Zinödl vonulata, mögötte pedig a Hochtor hatalmas tömbje, párába burkolózva. A meleg egyre nagyobb, iszunk folyamatosan, de így is nehézkes a haladás. 1800 méter magasságágban szembe jön velünk a srác, aki reggel lehagyott a kaptatón. Most is rohan: biztos haza akar érni reggelire. A sziklákat elérve máris sokkal jobban érzem magam, ez itt a nekem való terep, kicsit mászós, kicsit egyensúlyozós, töredezett kövek között visz az út. Az egyre vastagabban gomolygó felhők közül végre megmutatja magát a csúcs a kereszttel, ettől aztán én is új lendületet kapok, egyre sietősebben haladok a cél felé. Keskeny, de nem ijesztő, inkább kényelmes itt a gerinc, tiszta élvezet gyalogolni rajta a csúcs irányába. A kereszt pedig nagyon szép, frissen, fényesen csillog a felhők között. Csúcsfotó, ebéd, pihenő, tanakodás jön. De nem vagyunk még elfáradva, ezért úgy döntünk, megnézzük a második csúcsot is, ami kibukkan időnként a hegy mentén felfelé gomolygó párák közül. Az időjárás tökéletes példája a nyári vihart megelőző jelenségeknek, mégis maradunk a terv mellett, reménykedve, hogy csak 3-4 óra körül szakad majd le az ég. A két csúcs közötti út a kedvencem a túrában. Néha ugyan meglep egy-egy helyen a drót hiánya, de hát senki se mondta, hogy ez egy könnyű terep lesz. Itt aztán tényleg elkeskenyedik a gerinc, egyes részein éppen csak talpalattnyi hely van, ahova léphetsz, máshol sziklás leereszkedés, alattad meg a több száz méter mélység. Aztán újabb drótos szakasz jön, örülök is neki, bár a drót nincs túl jó állapotban. A nyeregben sem könnyű az áthaladás, az egyik átlépésnél például semmi fogódzó nincs, a lépés éppen csak bakancsnyi, a hegyoldal iszonyú meredek. Ide csak az jöjjön, akinek nem remeg a lába! Aztán egy könnyű mászás, és fenn vagyunk a második, kevésbé kiépített csúcsnál. Itt csak egy kőrakásba szúrt, korhadó fakereszt van, meg egy tábla, hogy lenn időnként sportlövészet van, figyelj, ha repülnek a piros lufik. No meg a kilátás, már ha a vastagodó felhők megengedik. Nekünk kijár egy kicsi ebből a szerencséből, láthatjuk az előző csúcsot, az elképesztő meredeken felszökő falakat, keskeny pilléreket, aztán beborít mindent a felhő. Indulunk is lefelé, egy rövid szakaszon visszafelé haladva, majd jobbra térünk, és a jel mentén lefelé indulunk. Az út egy kiálló peremen halad, de így is pokoli meredek. Ezen az oldalon kevesebb a pára, időnként nagyon szép látványban van részünk. Bivak-barlang mellett haladunk el, de nem nagyon van erőnk felmászni hozzá, menetelünk lefelé. Az út egy helyen törpe fenyvesbe tér, és majdnem szintben halad, ezt nem vállaljuk, visszamegyünk a vízmosáshoz, és abban ereszkedünk le az útig. Nem egy fáklyás menet ez a leereszkedés, sokszor megcsúszunk benne, de gyorsabb, mint a jelzett út. Legjobb, ha a vízmosás közepén próbálunk haladni, mert ott stabilabbak a kövek, mint a szélén. Az ég pedig egyre sötétebb, pedig még csak 1500 méter körül vagyunk. Az út meg sehol. Végre elérjük a makadám utat, jól meg is örülünk neki, pedig korai még az ünneplés, hiszen hátra van még közel 200m szint fölfelé, a bikás mező, meg amiről még nem tudunk. Csak sejtjük, mert megmordul halkan fölöttünk az ég, mintha a hegy morogna. Megszaporázzuk a lépteinket, így elég gyorsan elérjük a mező szélét, vételezünk két nagy botot, és azzal haladunk tovább. Nemsoká feltűnnek a bocik, pont az út mellett ácsorognak, heverésznek, ez utóbbi jó hír, mert a kérődzést aligha hagyják abba miattunk. Nem is gondolkodunk a kerülőben, sáros, össze-vissza járt a terep, az ég meg egyre komolyabban zeng, a hegy fölött most már egészen fekete a felhő. Leszegett fejjel, határozott léptekkel vágunk át közöttük, igazából én már túl fáradt vagyok, hogy féljek. Csak egyikük szemében csillan érdeklődés a láttunkra, meg is indul felénk, de a bottal hadonászás őt is megállítja. Csodálkozva néz ránk, nem túl okosan, de nagyon szép a szeme: tulajdonképpen sohasem láttam még ilyen közelről tehenet.