Tovább a Sas-útra

Sas-út (Orla Perc), Lengyelország 2010.07.22-23. 1. nap Szint: 700m fel, 1100m le Táv: 8,4 km Idő: 6-7 óra Megközelítés: Zakopane: Budapestről a 2/A úton Vác, Parassapusztán át Zvolen, majd Ruzomberok, innen tovább az 59-esen (E77) északra, a lengyel határ után 959 Zakopane felé Eger felől Ózd, Bánréve, Poprad, tovább a 67-esen Tátralomnic, ott jobbra, a határ után Zakopane A nagy klasszikus, ami miatt először fogtam sziklát, a Sasok Útja. Hosszát és nehézségét különböző misztériumok övezik itthon, leginkább azért, mert ennek a korántsem könnyű útnak hagyományosan a leggyakorlatlanabb turisták is nekivágnak, hogy aztán majd rossz hírét keltsék. Tavaly én is majdnem nekivágtam, de egy barátom úgy elijesztett (túl gyengék vagyunk mi ehhez, még edzenünk kell, hogy meg tudjuk csinálni), hogy teljesen lemondtam róla. Egészen szeptemberig, amikor egy Lorenz-hágó túra ráébresztett, hogy tulajdonképpen jól megy ez nekem, és felesleges aggodalmaskodnom az erőnlétem miatt. Lehetnék persze edzettebb is, de majd kicsit lassabb leszek, kicsit többet pihenek, és akkor bármi jöhet.

„A Lengyel-Tátra legendás nagy egyénisége, a Tátra szerelmese, a lengyel hegymászás egyik megteremtője, Dr Chalubinski Tytus orvos volt, aki a Tátrát lengyel költőkkel és zenészekkel járta, hogy a magas hegyek szépségeit megismerve hirdessék azt a népnek. Nemzeti ügy lett a Tátra, és a XIX. század kis gorál falujából a milliós idegenforgalmat lebonyolító Zakopane lett. Ehhez sok lelkes munkatárs kellett, akikben nem is volt hiány. Chalubinski kezdeményezésére 1874-ben megalakult a Lengyel-Tátra Egyesület, megkezdődtek az útjelzések, az út- és menedékház-építkezések. Hogy a magas hegyek élményeit veszély nélkül élvezhessék olyanok is, akik a hegymászásban nem jártasak, a múlt század végén egy páratlanul merész ötlet kivitelét javasolta Gadowski W. tarnowi plébános, a kiváló hegymászó: építsenek a Lengyel-Tátra gerincén egy olyan turistautat, melynek nehezebb részeit vasláncokkal, vaslétrákkal és a sziklafalba erősített vaskapcsokkal látják el.

A költségek nagy részét is vállalta, s sikerült a Lengyel-Tátra Egyesület hozzájárulását és anyagi segítségét is kivívnia. Az út az ő tervei szerint és személyes felügyelete mellett épült meg 1903-1906 között. Természetesen az "út" meghatározást nem a szokásos értelemben vehetjük. Az említett mesterséges segédeszközök ellenére némi hegymászó-tapasztalat és feltétlenül szédülésmentesség szükséges a bejárásához..

De a táj szépségei, a mélyen a völgyekbe csillogó tavak s az állandóan változó látvány oly mértékű szépségeket tár fel az "út" bejáróinak, amilyenben a Tátrában sehol másutt nem gyönyörködhetnek A gerinvándorlás során úgyszólván az összes Tátra-csúcsot láthatjuk. Az út a Zawrat-tól a Kereszt-nyeregig (Krzyzne) vezet.

Bejárása a Zawrat-tól kezdve ajánlatos, így kevésbé fárasztó. Az út végig piros jelzéssel van ellátva.”

Hát ennyit tudtunk a Sas-útról, amikor késő este megérkeztünk Zakopane-ba, és nekiálltunk megkeresni a Pod Krokwia kempinget. Ami azért is sikerült különösen nehezen, mert a keresőprogram rossz helyre szúrja a jelet a térképen. Most itt jelzem mindenkinek, hogy az utca stimmel (Stefana Zaromskiego), de a tábor a nem az utca közepén, hanem a város déli végében fekszik, tehát egészen közel a lanovka feljáratához. Leszurkoltuk a 44 zloty-t az éjszakáért, és felvertük a sátrat, hogy reggel idejekorán nekivághassunk a kétnapos túrának. Némi tanakodás után ugyanis a felvonós, Swinicán keresztül vezető hosszabb utat választottuk, mert egyik menedékházban sem sikerült szállást foglalnunk. Mivel padlón alvás csak a Lengyel-Öt-Tavi-ban lehetséges, úgy döntöttünk, ott fogunk éjszakázni. Ehhez mérten testesek lettek a hátizsákjaink, mire a matracot, kis hálózsákot, esőruhát, és a fejenként 2,5 liter vizet is bepakoltuk. Bár a lanovka (32 Zl csak fel/fő) csak 7-kor indul reggelente, mi mégis 5 órai kelést terveztünk, mert korábban akartunk odaérni: a hétköznapi időpont ellenére csúcsforgalomra számítottunk. Taxival mentünk fel (gyalog vagy 40 perc lehet), és negyed hétkor már több mint tíz méteres sor fogadott bennünket, ami percről percre hosszabb lett. Szerencsére a helyiek jól látták a probléma lényegét, és már fél hétkor kinyitották a pénztárakat, háromnegyed hétkor pedig kigördült az első felvonó. A hatalmas kabinok nyelték az embertömeget, így a harmadik fuvarral már fel is jutottunk a Kasprowy-hegyen álló épületekhez. Itt reggeliztünk a verőfényes napsütésben, ahonnan már jól látszik a Tátra főgerincének a vonala, és a mellékgerinc is, amelyen majd az utunk vezet.

A Száraz-nyereg vonalában indul az út, majd a Liliom-hegyen keresztül a Swinica csúcsa (2301m) felé halad. Az út előbb kiépített, széles ösvény, majd a hegytető alatt sziklás, láncokkal erősített mászás. Innen már nagyon élvezetes, de rengetegen járják. Egy fiú szinte az ölében vitte fel a húzódozó, ügyetlenkedő barátnőjét. Persze megértem őket, hiszen innen csodálatos kilátás nyílik mindkét irányba, északra Zakopane és a Csendes-völgy felé is, valamint délre látható a Tátra egész napfényben és párában fürdő vonulata. A leereszkedés már egy fokkal keményebb dió volt, de így is hoztuk a szintidőt a Zawrat-nyeregig, ami tulajdonképpen az út kezdete. Itt kifújtuk magunkat, ettünk egy csokit, és nekivágtunk a Kis-Zerge-hegynek. Végig a gerincen, ameddig csak a szem ellát, emberek látszottak a hegycsúcsokon, mint apró hangyácskák, és lassan haladtak a Zerge-hegy felé. Az első húzósabb rész a Fagyott-tavi csorbába való láncos, látványos leereszkedés volt, amit mindketten kimondottan élveztünk, mint ahogy a lépésekkel megerősített kimászást is. A gerincen vezető utat szinte végig ujjongva tettem meg, hiszen fantasztikus panoráma nyílt ki mind a két irányba, a Fekete tó felé északra, és az Öt tó völgyébe délre is. A tengerszemek türkizkéken ragyogtak, a Tátra vadregényes, csipkés ormai szinte a lábunk alatt magasodtak. Lassan felhők gyülekeztek az északi oldalon, és délre igyekeztek, hogy áttörve a hegyeken ellepjék a déli völgyeket is. Jobbra nézve napsütést láttál, tiszta tájat bárányfelhőkkel, balra nézve szürke, homályos gomolygást. A gerinc következő csorbulásába (Zerge-csorba) a hosszú, a tetején csak éppen a sziklához simuló létrán ereszkedtünk le – akaratlanul is a Wahringer Steig létrája jutott az eszembe róla – és meghúzódtunk az után következő kiboltosulás alatt, mert lassan a felhőnek sikerült áttörnie a hegyen, és csendesen eleredt az eső. Kabátot és kamáslit húztunk, és egy szendvics segítségével kivártuk a végét. Az eső elálltával nekivágtunk újra, én a kabátot el is raktam, a kamáslit meg a bokámra hajtogattam, mert látszott, hogy nem lesz nagyon könnyű a kimászás a mélyedésből. Szép és meredek fal volt, amin nekivágtunk újra, de szerencsére kevésbé csúszott, mint amire számítottunk. A gránit, ami a hegység anyagát adja, egyébként sem túlságosan csúszós, de ha zúzmós a felület, rettenetesen tud csúszni, tanúság erre a bal sípcsontom, amit tavaly ősszel pont a Tátrában nyúztam le elég rendesen. Szóval tetszett a vaslépéses, láncos kimászás a csorbából, bár a táj már bezárult sajnos, a felhőben jártunk, ami megint csak varázslatos tud lenni. A tér-élmény ugyan hiányzik kicsit, de kárpótol a sajátos misztikus hangulat, ami körüllengi ilyenkor a hegyet. Nem látod, de sejted, hogy a keskeny gerincen érdemes óvatosan lépned, mert a lépés alatt nincs újabb lehetőség, csak a több száz méter mélység. Lefelé haladtunk, amikor megdördült az ég. Sietősen szedtük a lábunkat, hogy ne a hegytetőn érjen bennünket az idő, és még éppen idejében befutottunk a Zerge-hegy előtti keskeny csorbába, sietősen magunkra kapkodtuk az esőruhákat, és lekuporodtunk egy félreeső helyen. Egyre vastagabban esett az eső, és egyre hangosabban zengett az ég, villogtak a villámok. Pár perc múlva a jég is megérkezett, borsónyi darabok kopogtak a hátunkon-fejünkön, és pattogtak szerte. 10 fok alá esett a hőmérséklet. Megszületett a döntés, hogy amint lehetséges, lemegyünk a hegyről. Az amint lehetséges az nagyjából fél óra után jött el, előbb a jég állt el, aztán az eső is csendesedett, az ég is egyre világosabb lett. Kikapaszkodtunk a csorbából, és másztunk egyre feljebb, a nagy Zerge csúcsa felé, mert az onnan induló fekete jel vezet az Öt-tavi házhoz. Vagy fél óra alatt értük el az elágazást, ahonnan meredeken indul lefelé az ösvény, először kövek között szerpentinezve, majd törpefenyvesbe térve, le egészen a tó partjáig, amit aztán végig követ egészen a házig. Közben pedig szépen felszakadozott a felhőzet, ragyogóan kisütött a nap, és feltárult újra a táj. Smaragdzölden ragyogott a tó vize, hívogatóan integettek az ormok, és valami felszabadult vidámság lengett körülöttünk, nevetgéltünk, szedtük a lábunkat. Még három óra sem volt, amikor elértük a házat, úgyhogy a legnagyobb csúcsforgalom közepette rendeltük meg a bigos-unkat (ami egy nagyon finom helyi specialitás káposztából, sült húsból, kolbászból és gombából, meg valami fincsi fűszerből, amitől isteni az íze), majd faltuk fel a ház előtti teraszon, aminek a peremen a mi pelerinünkön kívül még hálózsákok, bakancsok, pulóverek száradtak a napon. A délután kicsit nyögvenyelősen telt a teraszon, és bár Zoli a kezében egy folyamatosan félig teli pohár sörrel nagyon élvezte a lazulást, én nehezen bírtam a semmittevést. Mászkáltunk ugyan kicsit a környéken, megörültünk egy kacsa-családnak, amit egy, a tó sekély vizében ácsorgó kisfiú próbált magához csalogatni némi kenyérrel, hatalmas kacagások közepette. Bájosak voltak a pelyhes kis jószágok, és nagyon barátságosak: egészen közel jöttek a parthoz. A söntés viszont tele volt, alig tudtunk leülni, pedig estefelé már igencsak hűvös lett odakint. El se tudtam képzelni, mit fogunk itt csinálni tízig. A tapasztaltabbak azonban nem várták meg a 10 órát, elkezdték felpakolni a padokat, kiteríteni a matracokat, hálózsákokat azonmód a koszos padlóra. Mi is gyorsan kiverekedtük magunknak a helyet, és megpróbáltunk elaludni.

2. nap

Szint: 800m fel, 1450m le

Táv: 15,8 km

Idő: 8-9 óra

A szörnyű hosszú éjszaka után – valaki az én fejemet rugdosta, én meg valaki másét, többen többféleképpen horkoltak, beszélgettek, nem kapcsolták le a villanyt – szinte megváltásként érkezett meg a hajnal, örömmel pakoltunk össze az éledező völgy ölén, és 5.30-kor már úton voltunk a Zerge-hegy irányába, hogy a tegnapi lejövő úton felmenve ott folytassuk a Sas-út teljesítését, ahol előző nap abbahagytuk. A ferde sárga sugarak hosszú árnyékokat rajzoltak a harmatos fűre, ahogy a fölénk tornyosuló sziklák felé lépegettünk. Most bezzeg egyedül lehettünk. A felfelé vezető út előbb a tó vonalát követi, majd lankásan emelkedni kezd a törpefenyők között, hogy végül irtózatosan meredeken szerpentinezzen felfelé, a sziklák irányába. Zolit nemcsak a pokoli éjszaka, hanem a szokatlan ételek is megviselték kicsit: ma én voltam a gyorsabb. Minden viszontagság ellenére másfél óra alatt elértük a piros jelet újra, és újabb fél órával később fent voltunk a gerincen. Itt aztán teljes megelégedettséggel – szép volt a reggel, tiszta és kisimult a táj, a szintidőnk is tökéletes – fogyasztottuk el a reggelinket. Hozzácsaptuk a tegnapról őrizgetett almát is, hiszen aznap már kényelmes városi körülmények között terveztünk vacsorázni. A gerincről a Déli- Feketefal csorbába irtózatosan meredek, töredezett falon lehet lejutni, lánc pedig sehol. Rémülten néztem lefelé: én magam sem tudtam, hogy jutok ezen le, azt viszont sejtettem, hogy Zoli utálni fogja. Egyébként sem a leereszkedés a kedvence, de ez az út itt minden eddig kalandunkat és eszement leereszkedésünket felülmúlt. Tudtam, hogy nem szabad sokat lacafacázni, és nekivágtam. Sokszor teljesen szembe fordulva a fallal, szinte rátapadva kellett kúszni lefelé, máshol volt egy-egy nagyobb lépés, de végig az ijesztő mélység alattunk. Megkönnyebbültem rendesen, amikor végre vízszintes lépést tudtam a talpam alatt. Kicsit elbeszélgettem egy lengyel lánnyal, aki távcsövön keresztül figyelte a szemközti irtózatos falon mászó férjét és annak barátait, de már láttam a felmenő utat, ami mellé odatették a láncot, és alig vártam, hogy végre felkapaszkodjak rajta. A csorba alján derékszögben elfordul az út, és az észak felé futó gerincen folytatódik tovább. Fentről már könnyebb, kirakott út vezetett tovább, előbb a Déli-Gránát csúcsára, majd rövid nyergen keresztül az Északi- Gránát-ra, ahonnan végig csodálatos panoráma tárult elénk: az előző nap megtett utunk teljes hosszán végig lehet innen látni. Dél felé járt az idő, és a felhők megint sűrűsödni kezdtek, ezért végül úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk az út legvégét, és a sárga jel mentén egyenesen lezúzunk a Fekete-tó irányába. Egy csomó felfelé jövő emberrel találkoztunk útközben, és roppant büszkék voltunk magunkra, hogy mi már visszafelé tartunk. A Fekete-tó partján ebédeltünk, ahol szintén apró kacsák tűntek fel, édesen úszkálva a part mentén. Kicsit nehéz volt a tó, és a fölé magasodó gerinc látványától elszakadni, de egyre jobban sűrűsödtek a felhők, besötétedett az ég, és halkan megint morogni kezdtek a hegyek. A Murowaniec háznál meg sem álltunk, mert várt még ránk egy rövid emelkedő után vagy 650 méter ereszkedés. Rövid tanakodás után a kék jelzést választottunk a lemenéshez, ahol egy balra forduló perem mögött eredt el végül az eső, hogy alig marad időnk magunkra húzni a pelerint. Én eljátszottam a kamáslival is, mert nem volt kedvünk az esőben ácsorogni. Sajnos kicsit lazára sikerült behúznom, ami akkor derült csak ki, mikor félúton egy nagyobb lépésnél a pelerinre ült eső nagy része belefolyt, majd mint egy csőrendszeren keresztül, a bakancsomban landolt. Bosszankodva igazítottam meg a behúzót, és morogva meneteltem tovább. Igazából eléggé haragudtam erre az útra, ami leginkább úgy nézett ki, mintha két sor nagyobb kő közé odaborítottak volna egy rakat röplabdányi méretű, ámde sokkal amorfabb, kiálló élekkel szabdalt követ. Az erdő persze csodálatos volt a szakadó esőben is, de nem nagyon tudtuk élvezni, mert igencsak ügyelni kellett a lábunk alá. Kuznice magasságában állt el végül az eső, és mire elértük a kempinget, már hét ágra sütött a nap. Épségben megleltük a felállítva hagyott sátrunkat és mellette az autót. A kutya se törődött vele, hogy egy illegális sátor és autó lapul a kerítés mentén. Így aztán kiteregettük az elázott holmikat, és egy forró zuhany után elindultunk megkeresni a belvárost.

Zakopane belvárosa a kempingtől elég távol fekszik, így autóval vágtunk neki a felbontott, elterelt utcáknak. De a kavarodás ellenére viszonylag könnyen megtaláltuk a sétálóutcát, ahol remeknél remekebb túraboltok kínálgatják a portékájukat, sajtárusok nyitott standjai mellett kell elhaladni, ahol már 1-2 Zloty-ért kiváló sajtokat vásárolhatsz, és kiülős éttermek kínálatától fut össze a nyál a szádban. Mi végül egy jókora csirkés-hagymás-szalonnás saslik mellett döntöttünk, amit saláta kíséretében fogyasztottunk el, lefojtva aztán egy hatalmas eperöntetes-tejszínhabos, csokival csorgatott gofrival. Szerintem megérdemeltük.