Maixkante

Maixkante 2015.08.28. (700m, 22kh) A Maixkantéről kis híján elmondhatom, hogy kétszer másztam meg két hónapon belül. Hiányzik hozzá három kötélhossz, meg egy teljes lemenet. Az első, sikertelen kísérlet tanulságairól is írtam (Majdnem Maixkante), de valahogy nem akaródzott közzétenni, amíg rendelkezésemre nem áll a teljes sztori. Bevallom, nem volt könnyű visszamenni, és másodjára is nekikezdeni az év mászásának, de ezzel tartoztam Attinak, és persze magamnak is, így aztán a nyaralásból hazafelé, amikor tökéletes, stabil időjárás nézett ki a Dachsteinre, útba ejtettük a Hohes Dirndl-t.

Aki látta már élőben azt a szép nagy déli falat, az nyilván nem csodálkozik, hogy évről évre kinézek valami utat rajta. A Maixkantéra a hossza, és a szép homogén kötélhosszok miatt esett a választásom, de pár a neten található kép is erősen befolyásolt.

Felkészültek vagyunk, leszámítva, hogy két nap óta egyfolytában veszekszem Attival, olyan feszült vagyok. Szerencsére egész jól kezeli, hol elnéző kedvességgel, hol észre sem véve az oda nem illő hangnemet. Az éjjel egész jól aludtunk a hajón Korzikáról Livorno felé, viszonylag gyorsan átkeltünk a Júliai-Alpok szélén, besurrantunk a kempingbe lezuhanyozni, pihiztünk egy darabig a patakparton, és legalább egy órát pakolásztunk a parkolóban, hogy minden rendben legyen a holminkkal. A hüttés srác szenvtelenül bejegyzi a füzetébe, hogy másnap a Maixkantét másszuk, és semmi jelét nem adja, hogy felismerne bennünket, nem is bánom. Egy egyedül túrázó helyes fiatal lánnyal osztozunk a múltkori szobán, és 4.30-kor nekivágunk újra. Ezúttal vaksötét van, az indulásra az egész éjjel világító telihold is lebukott, pirkadatnak semmi nyoma, odafigyelünk, nehogy letérjünk az útról, és sikerrel vesszük ezt az első akadályt. A drótos részhez hamar odaérünk, és közvetlenül utána elhagyjuk a jelzett ösvényt, felfelé vesszük az irányt a törmelékes, meredek lejtőn. Ez valóban undorító szakasz, vergődünk felfelé hangtalanul, kínlódva. Viszont a múltkori hófoltnak nyoma sincs, a szép csíkos szikla tövében száraz és csak kevéssé törmelékes a kőzet, könnyedén eljutunk a beszálló kuloárig. 6 óra van, de még éppen csak pirkad, ennek tulajdonítom, hogy elsőre sehol sem látom a beszálló nittet, kicsit feszült leszek megint, de elhessegetem a rossz gondolatokat, vagy legalábbis elhalasztom reggeli utánra.

Egy szendviccsel később még mindig nincs nitt, értem én, hogy elolvadt a hófolt, de olyan vastag mégsem lehetett, hogy az a kb. 8 méter magasan levő csillogás legyen az. Nincs más választásom, annak kell lennie, úgyhogy felkapaszkodunk hozzá a törős, omlós részen, amit az év legnagyobb részében hó takar. Ronda egy felmenet, a mögénk érkező idősebb cseh parti elő is szedi a kötelét hozzá, én viszont már oda is értem, tényleg a barna fal az, és a mászás is ismerős, egyrészt kellemes újra mészkövön mászni, másrészt jönnek sorba az ismerős helyek. Valahogy emlékszem mindenre, a kis kanyarra az elsőben, bevágásra felfelé a másodikban, a kellemetlen kis táblára a harmadikban, ahol először mutatja meg a foga fehérjét az út, és ahol először ér utol a cseh pasi.

A negyedik átsétálás, és könnyű kis felmenet kicsit balra tartva, aztán két picit nehezebb hossz jön, az ötödik egy kémény, a hatodik meg egy kis gonosz repedés, amivel indokolatlanul sokat szöszölök, de legalább utána könnyű. Egy szép tábla alá érkezünk, amit legutóbb egészen biztosan én másztam, úgyhogy itt cserélünk. Megint én megyek előre, mert itt kezdődik az út nehezebb része, és a kulcshosszot Atti vállalta. A nyolcadik újra egy repedés, de negyven méter helyett legfeljebb húsz, a kilencedik pedig kémény, nem túl szűk, és egész kellemes. A tizedik a kulcshossz maga, itt azért utolérnek újra a csehek, de ezek nem idegbeteg fajták, beszélgetünk kicsit, és várakozunk, mert azért bár folyamatosan halad a kötél, de nem túl gyorsan. Kicsit izgulok, mert ketten is végignézik a mászásom első részét, de egész jól megy, a második felével már jobban megküzdök. A tizenegyedik egy igen keskeny kémény, legutóbb jól bele is szorultunk, de most remegő lábakkal ugyan, de kilépkedek jobbra, és működik, most megúszom beszorulás nélkül, fenn vagyunk az átsétálásnál. Júliusban 13.30-körül jártunk itt, most 11.20 van, két órával jobb a részidőnk, ez tetszik, ennyit jelent, hogy ismerjük az utat, és tudjuk, mire számíthatunk.

Most például még két nehezebb hosszra, aztán némi keresgélésre, mert ezúttal szeretnénk megtalálni az út elveszett részét a 100 méteres kémény után. Így aztán éppen csak megállunk rácsodálkozni a kémény alatti stand hófoltja helyén éktelenkedő tíz méteres lyukra, és toljuk felfelé. A tizenharmadik hossz teteje most kicsit még nehezebbnek tűnik, a tizennegyedik eleje szintén, valószínűleg a fáradtság miatt. A zsák is nagyobb a múltkorinál, a tempó is, és a nap is egyre erősebben süt, a softshell után a hosszú ujjú felső is lekerül. A tizenötödik következik, ahol júliusban eltévedtünk. Azt már biztosan tudjuk, merre nem kell menni, a standból traverzben tovább. Atti most is a tovább (balra) indul az egyértelmű repedésben, de aztán nem traverzál tovább, hanem felfelé indul, és meg is találja a nittet, majd némi keresgélés után egy határozott bevágás tetején a standot is, hurrá. Egyenesen felfelé haladok, és bár standpontot várok, nitt jön, de nem bánom, lestandolok, mert már elég nehéz a kötél. Atti siet tovább, a kuloár irányába, és 55 méter kötelet húz ki, míg odaér a következő standhoz, de most már újra ismerős terepen járunk, sikerült megtalálni az utat! A tizennyolcadik hossz gyerekjáték, a tizenkilencediket sötétben, vizesen is meg tudnám mászni (és ez már biztos, hehe). Már csak három olyan hossz van hátra, ahol még nem jártunk. A huszadik jön, elvileg 5-, de a második fele nem esik jól, kicsit későn jövök rá, hogy jobbról kell kerülni a repedést. A huszonegyedik nem túl nehéz, de a topo alapján felül (feleslegesen) kitérek balra, amivel teszek bele némi nehezítést, pedig már egyetlen porcikám sem kívánja. Már csak a huszonkettedik van hátra, kis felszökés után balra futó reibungtábla, és fenn vagyunk a keresztnél. A nap még mindig ezerrel ragyog, felhőknek nyoma sincs, 16.08-at mutat a telefonom. Átfut a remény a fejemen, hogy elérjük a felvonót, és nem kell gyalog leverekednünk, de sejtem, hogy az sem lesz egy egyszerű meccs.