Tovább a Tátrába

A házban rövid pihenőt tartottunk, összevártuk a csapatot. Mindenki időre befutott, igazság szerint erősen vertük az átlagos szintidőt, az egy és háromnegyed órás csoport-csúccsal. Ezt meg is ünnepeltük a magunk módján: egy kupica Becherovkával. Ekkor tudtuk meg, hogy a tulaj szerint a hágó járhatatlan, havas és le van fagyva a láncos út. Ekkor született a döntés, hogy elmegyünk, ameddig tudunk, és megnézzük azt a hágót, amilyen közelről csak lehet. Ha járható, átmegyünk, ha nem, visszafordulunk. Ebben aztán mindannyian megnyugodtunk, és nem is agyaltunk tovább rajta. A háztól húzódó, előbb a tó mellett haladó, majd meredeken felívelő ösvény már kevésbé volt jól járható, mint a lenti szakaszok, de mindenki hősiesen küzdött a kilátópontig. Itt volt az első létra-szerű szakasz, ahol csak az előttünk járó négyfős csapat nyomdokain tudtunk haladni. Peti különösen élvezte a majdnem függőleges, havas hegyoldalt, jobbra navigált, és a szűz hófalon próbált felvergődni. Combtőig szakadva verekedte fel magát, és amikor végre visszatért a csapásra, akkor hangzott el Kornélnak az az ominózus mondata, amit mindannyian feljegyeztünk a képzeletbeli füzetbe: „Peti, ne b…d már szét a járdát!” Hát, kedves Kornél, te, aki oly ritkán jársz magashegyen, hogy láthattad járdának azt az utat?! A kilátópont után meredek lejtőn oldalazás következett. A hó itt olyan kemény volt, hogy a lépések alig mélyedtek be, csak pár centis mélyedésekbe léptünk. Igyekeztünk minél jobban a falhoz tapadni, nehogy lecsusszanjunk a mélybe, de így is kiestek ketten. Mi ekkor már stabilabb terepen jártunk, visszanézve nagyon ijesztő volt, ahogy elindultak lefelé a hegyoldalon. De Eszter is, Hilda is pár méteres csúszás után le tudta fékezni magát, és a csapat biztatása mellett visszamásztak az „útra”. Az útelágazásnál újabb pihenőt tartottunkt, és vezetőnk hangzatos, mondhatni drámai nyilatkozatot intézett hozzánk, kellő komolyságot erőltetve az arcára. A mondat nem sokban különbözött a híres gyermekjáték „aki bújt, aki nem, megyek!” frázisától, legalábbis a hangsúlyba kódolt elszántságban, és körülbelül ennyire is vette komolyan a csoport, pedig olyanok is voltak benne, hogy „aki úgy érzi, most forduljon vissza”, meg hogy „figyeljünk egymásra és segítsünk egymásnak”. Mintha nem tudná, hogy ha helyzet van, mindenki leginkább csak magára számíthat, mert hát ilyen hely ez a hegy. Az arcokon leginkább csak a türelmetlenség toporgása volt megfigyelhető, hogy menjünk már.

Közben egy hősies négyfős szlovák úttörő-csapat már a hágó felénél járt, és apró fekete hangyáknak látszott csak a hófehér háttér előtt. Beálltunk hát a nyomdokaikba szépen libasorba, és megkezdtük a kapaszkodást felfelé. A hágó alsó része még nem volt túl meredek, és a kemény hóban szépen megálltak a lépésnyomok. Igazi lépcső alakult itt ki, amilyet még sohasem tapasztaltam: kényelmesen lehetett rajta haladni felfelé. Hamarosan a sziklák magasságában álltunk, felnéztünk hát, hogy hol is lehetnek a láncok. Nagy meglepetésünkre a láncos szakasz kezdete velünk egy magasságban, pár méterre tőlünk húzódott. Tekintve a nyári emlékeimet, legalább 4-5 méter vastag havon jártunk! Megfordult a fejemben, hogy átlavírozok a láncokhoz, de innen is jól látszott, hogy a kő tiszta hó és jég, a láncok pedig nem mindenhol látszanak, ezért úgy döntöttem, nem kockáztatom a járt út elhagyását. Ahogy közeledtünk a hágó felső részéhez, egyre meredekebbé vált a hófal, itt már mindenhol kapaszkodónak is használtunk a lépéseket. Helyenként szinte áttetsző volt a hó, ezeken a helyeken igyekeztem kiűzni az agyamból a 17 emberrel együtt a mélybe zuhanó hótömeg gondolatát. Hátranéztem kicsit: a társaság gond nélkül kígyózott felfelé, vidáman integetve, nevetgélve. Fent a hágóból viszont Julcsi vészjósló hangját is hallottam, aki akkor ért fel, és lenézett a túloldalra. No mindegy, gondoltam, ennél rosszabb már úgysem lesz. Természetesen hatalmasat tévedtem.

Ismertem már a hágó-érzést, de soha még ilyen várakozással nem érkeztem ide fel. Igazi sóhajjal vetettem át a lábamat a nyeregben, és kiélveztem egy pillanatra a stabilitást. Körbenéztem a havas tájon, és hálát adtam a védőangyalomnak, hogy itt lehetek. Csodálatos volt a két völgy a két lábam alatt. Itt most aztán tényleg csak egy embernyi hely volt fenn, éppen csak a fenekem fért el az aprócska placcon. Két oldalamon hatalmas mélység, a völgyek fölött óriás fekete-fehér ormok meredeztek. Ez az érzés, amiért az ember hajlandó egy ilyen utat megmászni, a messzeség, a táj, aminek magad is része leszel ott fenn.

Aztán persze lenéztem alaposabban, és rögtön láttam, hogy Julcsinak igaza volt. Szerencsére innen már nincsen visszaút, valamelyik oldalon le kell menni, és ha már úgyis választani kell, akkor mégiscsak a túloldal lesz a jobb. Az előttem haladó néhány ember óvatosan, lépésről lépésre, szembe fordulva a heggyel haladt lefelé, minden lépést alaposan megfontolva. Ebben a testhelyzetben aztán semmit nem látsz a csapásból, különösen a homogén fehér felületen, a lábaiddal kell kitapogatnod a lépéseket, amiket az előtted haladók rugdostak a hóba. Némelyik lépés pedig már nem is volt elég erős, hogy az én hetven-egynehény kilómat megtartsa, olyankor beszakadtam, és új lépést kellett rugdosnom a hófalba. Egy fokkal lankásabb terepre értünk, itt már nekilódultam volna, de előttem egy pasi tényleg csak centiről centire volt hajlandó mozogni a meredek terepen. Tulajdonképpen megértettem, de én itt már bátrabban haladtam. Oldalazni kezdtem, így ki tudtam kerülni, lassan be is sikerült fordulnom a menetirányba. Lenn kerestem egy stabilabb foltot – nem volt egyszerű – és bevártam a többieket. Mindenki elég gyorsan teljesítette ezt az újabb próbatételt, és máris útban voltunk a Hosszú-Tavi ház felé. Először egy második meredély derekán kellett végigoldalaznunk, majd az egyre szakadósabb, instabilabb hóban meredeken lefelé vettük az irányt. Egy-két helyen annyira nehézkes volt a lépdelés, hogy inkább a fenéken csúszást választottuk. Itt aztán felszabadult mindenkiben a koncentráció feszültsége, ki óvatosan, ki vad sebességgel, ki valósággal hasra vetve magát csúszott le. Egyesek videóztak is közben, így született a sok kisfilm, amin utólag is jókat nevettünk.

Lágyan szállingózni kezdett a dara, lassan már tényleg elegünk lett az egyre kiszámíthatatlanabb havon való bukdácsolásból. Lassan a gyomrunk is korogni kezdett, alig vártuk, hogy a házba érjünk végre. Ott aztán belakmároztunk káposztalevesből és gőzgombócból. Ekkor vettük észre, hogy négy szlovák, a bátor előttünk járók is ott ülnek az egyik asztalnál. Meghívtuk őket egy körre, és szépen megköszöntük az áldozatos munkájukat. Nélkülük, az előre taposott nyomok nélkül valószínűleg nem vágtunk volna neki a hágónak, és szegényebbek lennénk egy fantasztikus élménnyel. Jó néven vették az ünneplést, koccintottak velünk, és sokkal barátságosabban vigyorogtak, mint a túloldalon, a Téry-házban.

Az ablakból néztük, ahogy a havazásból eső lett, végigcsurgott az üvegen. Pedig várt még ránk vagy két óra gyaloglás. Felöltöttük hát az esőruhákat, és nekivágtunk, hogy magunk alá gyűrjük a hátralevő kilométereket és szinteket. Ez persze az első szakaszon nem ment olyan könnyen, mert az esőtől megrogyott hó még csúszósabb, még kiszámíthatatlanabb volt, mint a magasabb részeken. Aztán lassan a fáradtság is meglátszott egyeseken: volt, aki egyet lépett, egyet csúszott. Ezzel persze rendesen tönkretette a „járdát”, utána már csak csúszásra volt esélyünk. A patak magasságában poncsóba burkolt alakok botladoztak felfelé. Meglepetésünkre az angolul beszélő nyugdíjas csoportot ismertük fel bennük, akik előtt így utólag még egyszer le a kalappal, hiszen egy nap alatt mindkét völgyet megmászták fel és le. Mint megtudtuk, a legidősebb közülük 79 éves volt! Én is itt akarom majd nyomni ennyi idősen felfelé! Kölcsönös örvendezés után – ők, hogy túléltük a hágót, mi, hogy ilyen kitartóak – tovább meneteltünk, elcsigázva az egyre szaporábban hulló esőben. Egy kanyarban persze én is belegabalyodtam a poncsómba, ráléptem a szélére, és térdre hulltam, de mivel a kezem is belül volt, még tompítani se nagyon tudtam az esést. Sajna megint a térdem bánta a sutaságomat, meg persze a beszorult kezem, bár most már egyre jobban megy a gépelés.

Ez a szakasz sokkal hosszabbnak tűnt, mint két óra, de végül mégis befutottunk valahogy a Tarajkához. Szerencsénkre még járt a lanovka, nem igazán esett volna jól még kétszáz szintet lemenetelni a mostanra már rendesen szakadó esőben. Még maradt egy kicsi a flaskában, azzal melengettük magunkat, de alig vártuk már, hogy végre a jól fűtött házba érjünk, ahol a forró zuhany és finom vacsora után összegyűlhessünk, és kioszthassuk magunknak, mind a tizenhetünknek „a nap legnagyobb hőse” címeket. Ha jól belegondolok, tulajdonképpen tényleg kiérdemeltük. Képek: Vöröstorony-hágó havon