Tovább az Ötscherre

A 20-30 centis hóban csak evickélve haladtunk előre, időnként combig süppedve egy-egy hóbuckába. Máskor törpefenyő bukkant fel a talpunk alatt, és még mélyebbre szakadtunk a hóba. Szükség volt a vízhatlan öltözetre, és őszintén szólva a hótalp is elkelt volna. Viszont a hegyoldal kevésbé meredek, mint ahogy emlékeztem rá, így egész jól bírtuk a kaptatót. Az utat persze továbbra is csak keresgéltük, és csak véletlenül akadtunk bele egyszer-egyszer a piros jelzésbe, de emlékeztem, hogy a hegy déli peremén fut az ösvény, és a legtöbb sínyom is erre futott, hát tartottuk az irányt. Nehezebb volt a stabil talapzat megtalálása, így néha az egyensúly megőrzése sem volt könnyű. A látvány viszont mindenért kárpótolt. Ilyen szikrázó napsütést rég láttam, és a felhőfátyol is egyre mélyebbre húzódott vissza a völgyekbe. Fent aztán köszöntünk a sífutóknak, fogadtuk az utánunk jövő idősebb hótalpas pár gratulációját (nem igazán értettem, de valószínűleg a bakancsos felmászást díjazták), és megkerestük azt a kis betonépítményt, ami a kereszttől kicsit távolabb, az igazi csúcson rejtőzködött a széltől ráaggatott hó és jég mögött.

Itt aztán megleltem az egyensúlyomat újra, különösen a Zoli-féle kiváló, csak egészen kicsit folyós szendvics, és némi mandarin és csokoládé elfogyasztása után. Elnéztünk keletre a hegytetőn, hátha lemehetünk a másik úton, de fennsík ezen részén csak elvétve húzódott egy-egy sífutó nyoma, gyalogosok nem közlekedtek. Letettünk a láncos oldalról gyorsan – tavaszra halasztottuk, mondhatni. Pedig vonzó volt a kilátás kelet felé is. Innen fentről szépen látszott a Schneeberg masszív tömbje, be tudtuk azonosítani a Rax vonulatát is.

A hideg viszont egyre csípősebb volt, így visszafele vettük az irányt. Félúton három szembejövő, csetlő-botló bakancsos bolonddal találkoztunk. Nem kellett csalódnunk: magyarok voltak. Farmerben, melegítőben igyekeztek felfele. Nem sok volt már hátra nekik, így biztattuk őket, hogy nemsoká odaérnek a csúcsra. Reméltem, hogy nem áznak rommá addig. Mi a vártnál gyorsabban értünk le a liftig, de nem gyorsabban, mint ahogy a felhő emelkedett fel a völgyből. Lemondtunk hát a ködben a sípályán letalpalásról, és inkább blicceltünk egyet a felvonón. Olyan kék köd ereszkedett Lackenhofra, amilyet még sosem láttam.

Szerencsére Mariazell-ig nem ért el, így teljes alkonyati fényes pompájában csodálhattuk meg ezt a kis ékszerdoboz-városkát, híres bazilikájával, bűbájos főterével és barátságos rendőreivel. Képek: Ötscher