Primo Spigolo

Cortinából nyugatra, a Falzarego hágó irányába indulunk el, A Rifugio Dibona elágazása ki van írva a főúton, de a hegy keleti sarkánál egyébként is ingerenciája támadna az embernek, hogy jobbra térjen, az először aszfaltos, aztán már csak kavicsos úton. A ház parkolójában alig akad már hely, amikor 8 előtt nem sokkal befutunk, reménykedem, hogy a sok bakancsát fűzögető, hátizsákját pakolászó emberből minél kevesebben akarnak majd pont a Tofana első pillérén felmászni. A társaság fele már a parkolóból más irányba indul, a Tofana Di Mezzo-t támadja a mellénk parkoló helyes bácsi és a fia is. Olyan közelinek látszik a Tofana di Rozes déli fala, hogy nem is értem, miért ír a kaller egy órát a beszállásra. Ahogy felfelé baktatunk a széles ösvényen a Giussani ház irányába, mintha egyre nőne a hegy, sehogy sem akar közelebb kerülni, még mintha kicsit távolodna is. Az idő az előző napokhoz hasonlóan fantasztikus, ezerrel tűz a nap, egy felhő sincs az égen. Még sincs túl meleg, hiszen kétezer méter felett járunk. Tele vagyunk örömmel (a tökéletes mászóidő miatt), bizakodással (a „bemelegítő” 5+, alpin mászásunk Col dei Bos piramisán, az „En Coulisse” igencsak könnyedre sikeredett), és a látvány is mámorító. A beszállás megközelítése „hivatalosan” úgy történik, hogy az ember elindul a Lipella ferrata beszállása felé, aztán amikor eléri a fal alját, visszafordul, és a fal tövében visszasétál az első pillérig. Nekünk ez az info kimarad valahogy, úgyhogy az elágazásnál nem balra, hanem jobbra indulunk a Giussani ház felé, hogy aztán feljebb átvágjunk a két hegy közti bevágáson, és egyenesen a fal tövébe érjünk.

Az elefántcsapás-szerű turistaút szerpentinjeit itt-ott levágva haladunk felfelé, a taktika nem mindig válik be, egyik alkalommal olyan mélyen keveredünk a törpefenyvesbe, hogy alig tudjuk kiverekedni magunkat belőle. Feljebb tisztább a terep, bár nem látszik, hol kell majd balra térni, illetve úgy néz ki, mintha mindenhol ösvények vezetnének, nehéz eldönteni, hol érdemes elindulni. Aztán egy nagyobb sziklatömbnél átvágunk a kuloáron, és nemsoká a fal tövébe érünk. Fiatal pár készülődik a pillér oldalánál, egy jó kis áthajlás alatt, valami jó nehéz út lehet, amit választottak. A mi beszállásunk sokkal jobban néz ki: a pillér éle szemből inkább bevágás, ameddig az első hossza látszik. Sehol senki a környéken, minden adott a tökéletes mászáshoz. A beszállás mindig egy érzékeny pillanat. Beszívja az ember a szikla levegőjét, ellenőrzi a felszerelését, beöltözik. Nincsen már kapkodás, sietés, egy figyelmesebb státuszba lép a kaland. Előző nap megfordult a fejünkben, hogy az egy fokkal nehezebb utat választjuk, amely a második pillér, a Pilastro oldalán fut, ebben a pillanatban megnyugtató érzés, hogy maradtunk az első tervünknél, és nem ezt az egyébként lélegzetelállító, hatszáz méteres falat akarjuk megmászni. A Pilastro ugyanis egészen döbbenetes: körülbelül a feléig pluszos, onnan viszont határozottan fölénk borul, amennyit behorpadt félútig, annyit hajlik át efölött. Középtájon egy hatalmas plafon áthajlás szeli ketté, nehéz elképzelni, hogyan lehetséges ezt átmászni vagy kikerülni. Apró hangyák benne a mászók, akik már kissé elhaladtak, a negyedik-ötödik hossz környékén másznak.

Pengeélen 

Könnyebb hossz jön IV+-ért, töredezett falszakasz a pillér bal oldalán, keresgélem is az utat, de nem nagyon találom; itt gyakorlatilag bármerre mehetek, a lényeg, hogy valahol majd ki kell bukkannom a pillér élére. Végre észreveszek egy kötélgyűrűt a falban, ez legalább megnyugtat, hogy nem mentem még túl a standon, és haladok átlósan felfelé és jobbra. Aztán egy szélesebb párkányra érkezem, nittelt standba. Felszabadultan lélegzek fel, a hely ugyanis elég kényelmes, hogy elengedjük a sarkunkba lihegő németeket, és elég kitett, hogy fenséges panoráma táruljon elénk. Végre itt vagyunk a pillér élén, ahonnan keletre, Cortina felé, és délre, a Cinque Torri-ra is tökéletes kilátás nyílik. A Croda di Lago csipkés tornyai kissé távolabb sorakoznak. Itt tartunk pihenőt, hogy kissé feltöltsük az energiatárat. Beszélgetünk kicsit a németekkel is, jó fejek, gyerekkoruk óta másznak, és nagyon sietnek, mert másokra hagyták a gyerekeiket. A lehetőségeinkhez mérten mi is sietünk, de más miatt. Ezen a reggelen összepakoltunk a sátrunkat a kempingben, mert úgy gondoltuk, az éjszakát már Rovinj-ban szeretnénk tölteni, hogy másnaptól egy kis tengeri hűsöléssel ünnepeljük meg az év mászását. Szinte már érzem a sós levegőt, és a reggeli burek ízét a számban. Könnyű is elképzelni, mert ezen a magasságon szokatlanul meleg van, csak úgy ég a nyakam és a vádlim a napon.

Az ötödik hossz jön, állítólag IV-es, ezért megbeszéljük, hogy megint én következem, hogy Attinak jusson az utána következő nehezebb szakasz. Az él bal oldalán kell felmászni, aztán átkelni a túloldalra. Na itt akadok meg, és nem a fiatal páros miatt, akik éppen elfoglalják a standot, ahol tovább kellene haladnom, és nem is azért, mert a német pasi hátraszól, hogy nem túl stabil függőstandja van, nem bánná, ha nem standolnék mellé. Hanem mert a pillér élén átlépni tényleg egy döbbenetes pillanat, és ami következik, annak a látványa is elképesztő. A jobb oldali falon fogok traverzálni pár métert, semmi kis kiszögelléseken, a traverz alatt kétszáz méter levegő. A németek az eddigi sebességükhöz mérten nagyon lassan, és igencsak nyögve másznak ki a standból egy függőleges repedésen keresztül, bele se merek gondolni, milyen lesz a következő hossz. Egyelőre próbálom úgy elhelyezni magam a traverzben, aztán a három rozsdás szöggel biztosított függőstandban, hogy kissé megnyugodjak végre a „könnyű” hossz után. A hatodik hosszban Atti felmászik az első pár méteren a repedésben. Nézi, hogy hogyan tovább, de nehezen hihető, hogy követni kell a repcsit, ugyanis sokkal nehezebbé válik. Gondolkodik, nézeget, aztán kimászik jobbra, eltraverzál vagy másfél métert, és csodák csodája, talál egy szöget, erre van az út! A szögtől fölfelé indul, és nemsoká megtalálja a standot is a kis kurfli után. Megkönnyebbülten mászok fel a hetedik hosszban, amiben már csak egy kis felszökés van, és hatalmas, széles, köves párkányra érkezek, egy szép sárga fal alá. Mind a 60 méter kötelet kihúztam, de nem érek el a fal aljába, egy nagy kövön standolok. Jó sokat gondolkodom is, hogy mi legyen, mert nem látom a standot, de aztán úgy döntök, felbiztosítom Attit, aztán keresgélhetünk tovább együtt. A pillér bal oldalán találjuk meg végül a három szöget.

Összefolynak az események 

Nézem, nézem a falrajzot, és egész egyszerűen nem emlékszem az ezután következő hosszokra, pedig eddig egy csomó mindent fel tudtam idézni újra. Sőt, kimondottan élveztem, ahogy lépésről lépésre beugranak az emlékek, képek, élmények. Tény, hogy a legszebb részeken eddigre túl vagyunk, és a nap is elbújt a Pilastro mögé, de hogy hogyan, mitől omlottam össze, egyszerűen nem jut eszembe. Rémlik, hogy hiába ír a kalauz egyre könnyebb hosszokat, a függőleges ötös után már négyesek és hármasok következnek, valahogy nem akar lazább lenni ez a mászás. Valószínűleg mentálisan fáradtam el, a folyamatos figyelem, hogy szinte sosem pihen az éberség, mert azért hiába az alaposság, valahogy sosem fogok annyira megbízni a saját köztesekben, mint egy jó kis ragasztott nittben. Másztam már máskor is clean utat, ebben a nehézségben is, de ilyen hosszan még soha. A három függőleges hossz után az is zavaró, hogy már nehéz eldönteni, merre menjünk tovább, nem akarunk elkeveredni így pár hosszal a vége előtt. A három a pillér élének bal oldalán futó hossz után az él jobb oldalán folytatódik az út, zavaros a leírás, és fogalmam sincs, jó helyen járok-e, lestandolok egy nagyobb kőnél. A következőre hosszabb szakaszt várok, de Atti lestandol egy áthajlás alatt az egyetlen szögnél. Nem akarom ezt az áthajlást, egyszerűen nem értem, hogy hogyan lehetséges ilyesmi hármasért, szerencsére a hiszti mértéke általában kis családunkban állandó, így ha én összeomlok, Atti magára talál, és hős oroszlánként mássza át az áthajlást, valamint az azután következő hosszt is, és kimászik az út végét jelző hatalmas kőszobor mellett. Nyüszögve követem, de a meglepetés, hogy nincs tovább, újra feldob, lihegve teperek az autóútról is látható, óriási oszlop felé, és igen, kinn vagyok!

Lefelé

Ilyenkor már egyetlen aggodalmam van, hogy hogyan fogunk lejutni a hegyről. Látszik ugyan egy csapás egyenesen tovább a Giussani ház irányába, de nehéz elképzelni, hogy hogyan folytatódik tovább, hiszen toronyszerű, magas sziklák állják az útját, valahogy nem lelkesít a gondolat, hogy átmásszam ezeket. És valóban, az ösvény nem halad át a tornyokon, hanem a lábuknál elkanyarodik jobbra, és ott fut tovább, gyakorlatilag a sziklafalon. Messziről nehéz elképzelni, hogyan lehet rajta végigmenni, de közelről sem túl vidám: az ösvény egyes helyeken egészen kis lépésekre szűkül, ezeken kell a mélység fölött átsétálni. Fényes, nagy karika nitteket fúrtak a falba, hogy ha valakinek túl ijesztő az átkelés, biztosítani tudjon. Szörnyen ijesztő, tényleg, de inkább minél hamarabb túl akarok lenni rajta, mintsem hogy elővegyem újra a kötelet, beülőt. A tornyok keleti széle után északra fordul a csapás, és sokkal könnyebbé válik, végül a ház alatti romoknál bukkan ki a turistaútra. Soha ilyen kényelmes lemenetet! Szinte futunk lefelé a széles úton, lelkesít a gondolat, hogy igen, megmásztuk ezt a gyönyörű utat, és még mindig van esély, hogy éjfél előtt elérjük a horvát tengerpartot. A parkolóban a bácsi és fia pakolásznak az autójuk mellett, hasonlóan boldognak és leharcoltnak tűnnek, akárcsak mi magunk. Nem csoda, megmászták a Tofana di Mezzo-t az Olivieri ferrátán keresztül. Kicsit beszélgetünk, mindannyian elismeréssel bólogatunk a másik teljesítményére, mi meg is tudjuk mutatni nekik, hol vezetett az utunk, mert a parkoló felett immár árnyékban, de továbbra is lenyűgözően tornyosul a Primo Spigolo, vagyis az Első Pillér.

Képek:Dolomitok 2016