Tovább az Eisenerzer Steig-ra

Eisenerzer Steig (Austria) 2010.04.04. Emlékszel a tó, a Leopoldsteiner See fölött magasodó piramis alakú sziklára a Hochswab nyugati csücskében? Na az a Pfaffenstein. Az itinerek szerint C/D nehézségű, de én úgy látom, errefele másképpen osztogatják a szinteket, mint a Rax-on, vagy a Hohe Wand-on. Az út hosszú (320 m), néhol szédítően kitett, és itt-ott a Pittentaler D-s főfalával vetélkedő szakaszok vannak benne. Az izzadságos mászásért a lenyűgöző panoráma kárpótol, ami viszont végig, a fal teljes hosszán át elvarázsol. Nem kapkodunk az indulással, hiszen a leírások 5-6 órásra saccolják a túrát, még kicsit aggódunk is, mit csinálunk délután. 9 körül aztán nekivágunk Eisenerzből, a rendőrség mellett a hegy felé kanyarodva, majd végig felfele tartva hamarosan elérjük a parkolót. Itt csinos tájékoztató tábla mutatja a hegyet és a csúcsára vezető három utat, északról a Markussteig, délről a Südwandsteig, a Markus-ból elágazva pedig középen az Eisenerzer Steig vezet fel a Pfaffenstein 1865 m magas csúcsára. Szépen látszik innen a csúcskereszt, elképesztő, hogy hamarosan ott leszünk a tövében. A turistaút - a Markussteig, ahonnan később majd leágazik az Eisenerzer - először egyenesen átvág a mezőn, majd a fenyvesbe tér, később jó minőségű, széles makadámúton folytatódik. A jelzett ösvény az út kanyarulatait egyenesen levágva indul a szikla felé a meredek hegyoldalon, a sűrű fenyvesekben. Tudva, hogy időnk, mint a tenger, a kövezett úton maradunk, ami nyilván hosszabb, de kevésbé zúzós, és csodás kilátás nyílik róla a piramis alakúra mart Erzberg alul vörös, feljebb havas platóira, meg az Eisenerzi Alpok keskeny pilléreire. A jelet persze elvétjük a helyes kis erdészház után, így még nagyobbat kerülünk, mint amit terveztünk. Nem bánjuk, szép az idő, ragyog a nap, gyönyörűek a hegyek. Néha egy-egy zerge tűnik fel, megbámul bennünket, majd továbbsétál. Nem igazán félnek tőlünk, néha egészen közel jönnek, hagyják magukat fotózni is. Végül csak le kell mondani a kényelmes sétáról, a jel végleg a hegy irányába fordul, és sötét, sűrű fenyvesen indul keresztül. Bukdácsolunk a meredek hegyoldalban a gyökerek között, elvarázsolt, homályos ösvényen, egészen egy irtásig, ahol 20-40 centis hó fogad. Na, akkor most merre? Követjük a nyomokat, és keresztben átvágunk az irtáson, kegyetlenül meredek terepen, be-beszakadva a néhol térd fölé érő, vizes hóba. Az irtás túloldalán mély vízmosás, reménykedünk, hogy nem ott kell átkelni, akkor viszont az egyetlen lehetséges megoldás a felfele. Végül fenn meglátjuk a jelet, megkönnyebbülten követjük. Kicsit csillapodik az emelkedő, nyitottabb, napsütéses erdőbe érünk, ahol a talajt rózsaszín és fehér virágszőnyeg takarja, hunyorfélének tippelem őket. Egy nagyobb sziklát kerülünk balról, a tövében halad az egyre keskenyedő ösvény. Balra térve meredek hajlatot kell megmászni, kicsit havas, jobbára sáros úton baktatunk fölfele. Abban reménykedem, hogy a nyeregből már látható lesz a Leopoldsteiner See is, amit legutóbb csak befagyva láthattunk. Hát sajnos még mindig nem, egy másik kiálló szikla takarja a látványt. Újra nyugatra haladunk, néhol elkeskenyedő gerincen. Számolom vissza a magasságot: ha ezer méter az összes szint, amiből 320 m a steig, akkor közel 700-at kell leküzdeni a beszállásig, ami 1540 m körül van. Többnek tűnik most, főleg hogy újra hófoltra érünk, itt aztán tényleg csak evickélni lehet. A fenyvesben megtaláljuk a felfelé vezető csapást, felaraszolunk egy szikla mellett, és egy nyitottabb helyre érünk, ahol emléktáblák vannak a falon. Megnyugtató, hogy mindegyik 2005, tehát még a steig építése előtti. Meglátjuk a drótot is, egy nagyobb hófolt túloldalán. A foltot nem nagyon lehet kikerülni, így megpróbálunk átkelni rajta. Az első kísérlet majdnem balul sül el: Zoli combig szakad a hóba, és majdnem lábát töri a lendülettől. Szerencsére megússza kisebb húzódással, csak egyes mozdulatokra fáj, és szerencsére ki nem hagyná a mászást emiatt. A kezdőfal igencsak combos, vascövekekkel könnyített pár méterét laza B-s mászás követi, majd kiérünk egy széles platóra. Innen már látszik a tó is, tőle délre Eisenerz városa, az Erzberg, mögötte pedig az Eisenerzi Alpok éles vonulata. Itt táblázták ki a steig-ot is, mellette felirat ijesztgeti a mászót, hogy „Csak gyakorlottaknak!”. Minket persze nem tántorít el, miért is tenné, hiszen itt újabb könnyű, B/C-s mászással folytatódik az út. Aztán egy meredek felszökéssel belecsap keményen, ahonnan rögtön egy kitett, először vascövekekkel segített, de aztán sima falon folytatódó harántolásba fordul. Cipőorrnyi helyen állva fejezed be ezt a pár lépést, és elképedve bámulsz felfelé, mert bizony nem sok gondolkodni valód maradt, megint C/D fal következik. Innen gyorsan váltják egymást a kisebb-nagyobb, de nem éppen könnyű felszökések, míg egy újabb szélesebb platóra nem érsz. Tetszene a mászás, de borzasztóan zavar a szél, ami pont a beszállás magasságában támadt fel, és sehogy sem akar csillapodni, hiába rimánkodok neki. Pihenőnk alatt vesszük észre, hogy az előttünk haladó négyfős csapat közben visszaindult, és ereszkedik lefele. Megvárjuk hát őket, hogy kitudakoljuk, mi indította erre az őrültségre őket. Nem vagyunk boldogok a választól: fenn a nagy hó miatt nehéz megtalálni lefele vezető utat, de egyébként is olyan meredek a hegy, hogy biztonságosabbnak tűnik kikötve leereszkedni, mint a hóban csúszkálni-bukdácsolni a hol elvesző, hol újra megtalált gyalogúton. Beépítjük az információt, bár azonosulni nem könnyű vele az adott pillanatban. Gerincen mászunk tovább, nem túl nehéz terepen, majd jobbra fordul az út, be a szikla közepe, a főfal alá. Az oldalazás itt nagyon szép, bár elég kitett, és némileg technikás is, de közben fantasztikusan élvezetes. Viszont a végén igen keményen a falnak kell fordulni, és egy elég nehéz szakaszon szinte lépések nélkül felküzdeni magunkat. Egy repedés alá érünk, ebben kell majd feljutni. Én tulajdonképpen szeretem az ilyen repedéseket, eddig mindig jól boldogultam velük, de ez a mostani komolyan szembeszegül. Kicsit ferde is, hogy még ezzel is nehezítsen a dolgon. Át kellene bújni a drót alatt, a zsákom persze beakad, pedig összehúztam, amennyire csak lehet. Küzdök vele kicsit, aztán csak megoldom, persze nem ez volt életem legszebben mászott repedése. Ha itt úgy gondolod, hogy pihenhetsz végre, hát nagyon tévedsz, mert egy utolsó megmérettetés, egy függőleges, lépésekkel segített fal még hátravan. A vártnál könnyebben sikerül, aztán már csak pár lépés fenn, és meglátom a keresztet. Az utolsó szakaszon Zoli is megküzd, de futja még az erejéből egy vigyorra is fenn. Közben nyugatról beborul, aggasztó, sötét felhők görögnek az ég alján, de szél szerencsére teljesen elállt. Kicsit tartottam a fenti ebédtől, de teljesen feleslegesen: a hegyetető nyugodt, szélmentes, és mámorítóan gyönyörű. A csúcsok magasságában jársz, lefele nézel az Erzberg lecsiszolt szintjeire, és a tó fölé magasodó sziklára is, ahol a Ferenc József klettersteig, következő uticélom vezet. Csóka repül a csúcs körül, de nem olyan bátor, mint az olasz társai. Egy varjú lebeg teljesen mozdulatlanul a hegy mellett, de mire elővenném a gépemet, elrepül. Fotózunk a hatalmas vaskeresztnél, és körbevideózzuk a Hochswab körülöttünk tornyosuló csúcsait, de nem maradunk sokáig, riasztóan gomolyognak felénk a felhők. 16 óra van, ideje nekilátni. Még soha nem ereszkedtem komolyabb vasalt úton, így torkomban dobog a szívem a felső kürtőbe való bemászáskor, de az első pár szakasz után megnyugszom: ez nekem megy. A kesztyűm is jól bírja, a bakancsom is. A függőleges szakaszokon leginkább nyújtott karral, talpamat a falra tapasztva engedem le magam, érdekes, innen mintha jobban látszanának a lépések is. Néhol azért csodálkozom, hogy hogyan is jöttem itt fel, mikor több méteren keresztül nem látszik semmi rendes lépés vagy fogás. Zoli nem élvezi ennyire a lefele utat, nem szeret lenézni, ezért itt is sokat mászik erőből. Ráadásul csak egy levágott ujjú kesztyű van rajta, ha alá is vett egy vékony másikat. A főszikla alatti pihenőnél leragasztjuk a felszakadt vízhólyagokat, és indulunk tovább. Nehéz elképzelni ugyanezt a mászást esőben vagy sötétben, pedig mindkettő esélyes lassan. Ám a hegyek szelleme megint kegyes hozzánk, az esőt tőlünk északra vezeti, száraz lábbal érünk talajt 18 órakor. Korog a gyomrunk, de megegyezünk, hogy csak leérve jutalmazzuk majd magunkat a megmaradt almával és szendviccsel. Visszafelé lényegesen könnyebben haladunk a Markussteig-on, bár a kezdeti olvadt hó itt is feladja a leckét a fáradt lábainknak. A szikla mellett elhaladva zajt hallunk. Kíváncsi zerge leskelődik újra felénk. Ő sem túl ijedős, tőlünk alig pár méterre megáll, és legelészik tovább. Meg a többiek is, most vesszük csak észre, hogy kicsit távolabb is van még kettő. Figyelmesen megbámulnak, aztán úgy döntenek, hogy ezek ugyan fel nem szaladnak, hogy el tudjanak kapni. Teljesen igaza van, ma már sehova sem szaladunk. Bár az alma gondolata igencsak csábító. De majd az irtás után. Fentről viszont nem vétjük el az utat, amiről kiderül, hogy csak egy egészen rövid része vezet keresztül azon a nyitott szakaszon, ahol felfele annyira megküzdöttünk. Így aztán szaporán tudunk haladni, nyílegyenesen lefele, keresztezve végül a makadámút kanyarulatait. Az alma pedig valóban tökéletes, nagy, piros, repedős-hersegős, édes-savanyú, zamatos, leves. Bár pillanatnyilag egyikünk keze sem elég erős, hogy kettétörjük.Képek: Eisenerzer Steig