Drachenwand klettersteig

Drachenwand klettersteig (Austria) 2011.04.10.Nehézség: C (szerintem egyes helyeken C/D) Út hossza: 380m Idő: 5 óra Szintemelkedés: 560m Megközelítés: Bécs felől az A1 autópályáról Mondsee kijáratnál letérni, jobba tartva St. Lorenz irányába, a faluba beérve rögtön látszik a Gasthof Drachenwand parkolója Mese a tóról és a sárkányról

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy smaragdkék szemű tó. Nem írtam rosszul, a szeme tényleg smaragdkék volt. Ahhoz az egészen furcsa, áttetsző drágakőhöz hasonló színű, amit a tengerbe dobtak. De az is lehet, hogy a környező hatalmas hegyek és dús füvű legelők színe tükröződött vissza a tó csillogó kék szemében. Nem is számít, hogy honnan volt a csodálatos szín. Egy a lényeg: aki csak meglátta, mind beleszeretett.

Tavaly már jártunk egyszer Salzkammergut környékén, és azóta tudom, hogy ez a táj még sok kalandot tartogat a számomra. Amikor először láttam képeket a Mondsee fölött tornyosuló Drachenwandról, azt is tudtam, hogy ez az út lesz a következő. Persze a kalauzok megint eltájoltak, mert bár jellemzően A/B nehézségűként szerepel az út, már a parkolóbeli tábla is figyelmezteti a mászókat, hogy helyenként D-s szakaszokra is készüljenek. Hittük is meg nem is az ijesztgetést. A beszállás megközelítése egyszerűen ment: St. Lorenz Gasthof Drachenwand parkolójából a falu felé indulva máris táblák igazítanak útba. Az erdei kápolna után válik csak szét a túristaút és a beszállás felé vezető ösvény, utóbbi meredeken jobbra tér, és pár méter után egy nem túl hosszú létra lábánál landol. A létrát meglehetősen hosszú lábú személyek számára tervezték, mert fokai jó messze vannak egymástól, de mivel mi ilyen személyek vagyunk, nem okozott gondot a feljutás. Egy újabb létra és némi jobbra harántolás után egy egykori vízesés simára koptatott öblében lyukadtunk ki, egy mély szurdokvölgy végénél. Töredezett, sáros kövön folytatódott a drót, meredeken fel, egészen egy nagyobb pihenőplaccig. A füves peremről láttuk meg először a Mondsee csillogását magunk alatt. Különösen csábító látvány volt a tó szeme, ha valaki a magasból nézett bele, mint ahogy a sárkány is, mikor véletlenül arra repült. Meg is pihent azonnal egy közeli hegy sima peremén, hogy még közelebbről szemügyre vegye a földöntúli csillogást.

Kompaktabb, de még mindig jól járható sziklákon folytattuk az utunkat, immár a napos oldalon, majd egy sima, magas táblán szökött fel újra a drót. Szívdobogtató, adrenalintermelő részen jártunk, alattunk már szédítő mélység, a kövön apró, de biztos lépések. Újabb töredezett szakasz jött, könnyebb, sétálós részekkel tűzdelve. Aztán egyszer csak két irányba futott szét a drót, egy tornyocskát balról kerülve, és egyenesen felfelé a tetejére. A tábla, amelyen a „brücke” (híd) kifejezés is szerepelt, nem volt túl egyértelmű az irány tekintetében, a topo pedig egyáltalán nem tartalmazott hidat, de ha már van itt ilyesmi, akkor nézzük meg, nem? A felfelé vezető irányt választottuk, remélve, hogy a torony teteje lesz a pont, amit a híd a fallal köt össze. Meg is láttuk a sokszorosan biztosított, lécekkel ellátott függőhidat. Elképesztő látvány volt a mélység felett lebegő építmény, hátterében a valószerűtlen színű tóval. Ahogy nézte, nézegette, egyre jobban megtelt a szíve örömmel. Egyszerű sárkány volt, élete eddig az öncélú röpködés és tűzokádás jegyében telt, nem volt hozzászokva ilyen mély érzésekhez. Az egyik leghosszabb híd ez, amin valaha jártam, de az egyik legstabilabb is. Szinte egyáltalán nem lengett ki, ahogy áthaladtunk rajta, meg is álltam kicsit a közepén bámészkodni, átélni a semmiben lebegés élményét. Egy ilyen helyen a határtalan szabadság érzése ragadja el a gyanútlan túrázót, akinek aztán fogalma sincs, hogy mitől ilyen boldog, csak azt látja, hogy gyönyörű a táj, hogy friss a levegő, meg ilyen banális dolgokat. Közben ez az a pillanat az életében, amikor nyersen és egyszerűen CSAK ÚGY VAN. Eljött az éjszaka, és a sárkány a domb peremén maradt. Kényelmesen végigterítette irdatlan testét a domb szélén, elsimította pikkelyes taraját, és lehunyta a szemeit. Álmában is, lehunyt pillái mögött folyamatosan a smaradkék csillogást látta. Másnap is ott maradt. Nem volt kedve felkelni, mert úgy érezte, a szívében egyre növekvő boldogság megszűnne, ha csak egy kicsit megmozdulna. Nem nézett se jobbra, se balra, rezzenéstelen pillantással bámulta a tavat, mozdulatlanul. Tagjai elnehezedtek, ólmossá váltak. El tudnám ezt nézegetni naphosszat. Gyönyörű a táj. Minél feljebb haladtunk, annál több látszott belőle. A tó mögött újabb tó húzódott (Wolfgangsee), a hegyek mögött újabb hegyek. De nem volt idő sokat elmélkedni, mert a híd után sima fal jött, balra harántolással, kisebb felszökésekkel, egészen egy pillér tetejéig, ahonnan aztán egy keskeny perem szikláinak tetején kellett végigaraszolni. Olyan volt ez a perem, mintha egy hatalmas őslény megkövült taraján járnál. Innen volt a legszebb a kilátás. Már nemcsak a tóra és a környező hegyekre, hanem a Drachenwand hátsó, csipkés tornyocskáira is felülről láttunk rá. „Na, megint egy.”- gondolta a hegy. Végignézett a lankáit borító megkövült sárkányokon, és megvonta a vállát. Nem zavarták túlzottan, tulajdonképpen még tetszett is neki a sok tüskés kőcsipke. Ez az új pedig itt a keleti peremén messze a legszebb és legnagyobb volt az összes közül.

Innen már csak könnyű, tagolt kőzeten futó út várt ránk, és fenn is álltunk a csúcskeresztnél. Itt újabb meglepetés várt ránk. A kristálytiszta napsütésben a távolban havasan ragyogtak a Dachstein ormai. A lefelé vezető turistaút jól jelzett fenn, könnyedén meg is találtuk. Közvetlenül a fal peremén vezet, így elhalad amellett az óriási kőlyuk mellett, ami lentről egy apró ablaknak látszik az irtózatos fal felső szélén. Felülről ezerszer nagyobb, és valóban olyan, mintha ablakot nyitna a lenti kékellő-zöldellő tájra. A lemenő út nem kerüli meg a hegyet, mint ahogy előre kalkuláltuk, hanem meredeken lefelé, a szurdok mélye felé halad. Aminek annyi hátránya van, hogy a patakon való átkelés után bizony fel kell kapaszkodni a völgy túlsó oldalán, pont akkor, amikor már éppen semmi kedved felfelé kínlódni. Viszont innen már egyértelműen – sőt, kicsit túlságosan is egyértelműen – lefelé haladt az ösvény, olyannyira, hogy egy idő után inkább eltettük a túrabotokat, mert a drótos-létrás ereszkedésben csak hátráltattak bennünket. Leérve a turistaútra visszanéztünk a falra: egyértelműen beazonosítható volt az út szép vonalvezetése a hegy keleti peremén, a függőhíddal. Ebből az egér-perspektívából valószerűtlenül hatalmasnak és megközelíthetetlennek tűnt. „Impozáns” – mormolta a hegy, elégedetten nyújtózott, és rákacsintott a tóra. Ismerte, mióta az eszét tudta. Vasárnapra tavasz lett. Nem tudom, hogyan történhetett, de kizöldült a világ tegnap óta. Hiszen szombaton még jéghideg szél dübörgött, és fagyosan, zárkózottan dideregtek a rügyek a fákon. Mostanra meg minden harsogóan zöld lett, a hullámzó, napfényes mezők a habos, burjánzó lombokkal együtt a tavasz ezerszínű zöldjében tündököltek. Egyetlen nap alatt.

Még több kép: Drachenwand