Königsjodler

Pünkösdi királyság 2014.06.07-09.Königsjodler klettersteig, D, 700m, Grünstein klettersteig, D/E, 400m (Németország)

A legek klettersteigje. A leghosszabbak és legnehezebbek egyike, de a legszebb címért is méltán versenyezhet. A hatalmas csipkés grat impozánsan fut fel a Hochkönig meredek déli falán. Az utat a pillér élére építették, a helyenként csak pár lépésnyi széles sziklára, toronyra fel és toronyról le. Igazi nehézségét a hossza és a tengerszint feletti magasság adja, hiszen már a beszállásig közel 1200 méter szintet kell leküzdeni, a végétől pedig már csak pár száz méter a 2941 méter magas Hochkönig-csúcs.

Tavaly végre rászántam magam, hogy az óriás klettersteig-szett visszahívási akcióban kicseréltessem a kiszolgált, kopott kantáromat egy vadiújra. Aztán úgy alakult az életem, hogy a csini új felszerelést még egyetlen alkalommal sem tudtam használni. Persze az utóbbi években, ahogy rákaptunk a mászásra, háttérbe szorultak a drótos utak, de azért ezt az egyet semmiképpen sem akartam kihagyni. Csak valahogy mindig közbejött valami, vagy egy hidegfront, vagy egy izgalmasabb program, hol a szabadság nem volt elég. Ezen háromnapos hétvégén viszont minden egybevágott, remek idő ígérkezett, úgyhogy osztottam-szoroztam-terveztem, és már kész is volt a királyi program: szombaton kiutazás, kis mászás Salzkammergutban, vasárnap Königsjodler, hétfőn pedig a Königsee környéke, amire erőnkből futja.

Így aztán kocsiba vágtuk magunkat, megmásztuk a Plombergstein egyik nem túl nehéz útját, aztán odafenn megkerestük a kedvenc padunkat, ahonnan a mesés Sankt Gilgen-i tavas panorámát néztük, mint tavaly októberben, de nem túl sokáig, mert még meg kellett keresni a szállásunkat Mühlbach-ban, hogy kipihenhessük magunkat a nagy menet előtt. Nem becsültük azért le az utat, tudtuk, hogy a két órás beszállás után még vagy öt óra mászás vár ránk, a lejövetel pedig kiszámíthatatlan. Attiék vagy hat éve mászták az utat, a beszámolói alapján nagy tömegre számítottam, de a parkolóban csak egy-két autó várakozott, élő ember pedig sehol sem látszott, csak néhány bánatos boci bámult ránk, ahogy az Erichütte felé vettük az irányt. Szó nélkül kaptattunk a széles kocsiúton, és hamarosan a házhoz értünk. Innen meredekebb és keskenyebb ösvényen haladtunk tovább az egyre szebben kirajzolódó pillér irányába. Színes pontokat pillantottunk meg magunk fölött, pár túrázó kaptatott a beszállás felé. Utánuk vetettük magunkat, de jócskán előttünk jártak, és hamarosan eltűntek a szemünk elől. Nemsoká az első sziklák tövébe értünk, itt már néhány hófolt is nehezítette a haladásunkat. Aztán jobbra fordult a jelzett út, és ahogy a sziklák közé érkeztünk, meg is pillantottuk az előttünk haladókat, a fölöttünk tornyosuló szikla tetején. Már éppen megijedtünk, hogy elvétettük az irányt, amikor megláttuk, hogy fenn a nyeregben is ücsörög két ember, arra vettük hát az irányt. A fiatalok éppen reggeliztek, és semmi jelét nem mutatták, hogy tovább szeretnének menni, így köszöntünk nekik, és továbbmentünk, felfelé, ahol már látszott a beszállást jelző tábla, mellette a drót.

Könnyű mászással indult az út a Flower Tower-re, majd le a túloldalán. Ki a csudának jutott eszébe, hogy felhozza ide ezt a töméntelen drótot? Mindenesetre az út jól biztosított, kicsit túlságosan is jól, a kevésbé kitett, vagy egészen könnyű részeken is végig van vasalva. Csak ott akasztottunk, ahol szükségesnek tűnt, sok volt még hátra. Egy fokkal nehezebb torony jött, aztán még egy, a Teufelsturm, kis lemászás után két szál drótos híddal. A híd rövid és biztonságos, kicsit izgalmasabbat vártam. Kis lemászás után újabb hófolt várt ránk, ezt már kevésbé szerettem. Nagyobb felszökés következett, azt másztuk éppen, amikor utolért bennünket egy könnyedén mozgó pasi, egyedül, és tényleg nagyon gyorsan haladt, úgyhogy elengedtük, eltűnt a torony túloldalán. Lenézve már láttam, hogy a Flying fox következik. Az osztrák viszont tovább ereszkedett, biztos nincs nála csiga. Mi kettőt is hoztunk, én még évekkel ezelőtt vettem egyet pont ide készülődve, de a tavalyi peille-i ferrátánk után, ahol csigahiány miatt ki kellett hagynunk az óriás tiroli átkelést, kaptam egy sokkal profibbat Attitól. Ő indult előre, felszerelkezett, elengedte a drótot – és nem indult el. Kézzel próbált rásegíteni, így már nekilódult. Az osztrák lenn megörült a zörgésnek, nem nagyon tetszhetett neki a havas bevágás, felszólt, hogy jöhet-e a csigánkon. Hadd jöjjön, gondoltam, nem valami nagy szám ez az átcsúszás. Az ott talált madzagot ráerősítettem a csigámra, felszereltem az egészet a drótra, és beleültem a beülőbe. Abban a pillanatban már lódultam is, és egy másodperc múlva nagy lendülettel landoltam a túloldalon. Atti el sem tudta indítani a kamerát, olyan gyorsan átértem. Jahh, kérem, profi eszközzel lehet ám csúszni! Így csak az osztrákról készült tiroli híd video, no nem baj, Attinak úgyis lemerült a gépe, tudtunk, hogy ez a túra nem lesz agyonfilmezve.

A leglátványosabb, legkeskenyebb torony következett, egészen az élén kellett mászni, eszméletlen kitetten. Döbbenetes élmény, nem nagyon támad kedve az embernek felállni a tetején. Kis lemászás után újabb torony következett, ezúttal szélesebb, a tetején fémláda, tökéletes pihenőhely, és mostanra meg is éheztünk, itt volt az ideje tízóraizni. Jól esett a szendvics, csoki, egyébként sem volt túl nagy kedvem az előttünk elterülő széles havas lejtőhöz, ami elválasztott az újabb toronytól. Vittünk ugyan hágóvasat, de túl meleg volt, a hó meg inkább töppedt, leszakadós, így inkább vas nélkül vágtunk neki. Utáltam, ezt, de jól lehetett haladni rajta, csak a para akadályozott. Mint a mágnes, úgy vonzott a hó mögött a magas, stabil, kompakt szikla. Végre landoltam, kikötöttem magam, felnéztem. Az út legnehezebb része jött, szinte függőleges tábla, kevés lépéssel, fogással. Kicsit már fáradtam, lassan a magasság is érezhető latt, már csak pár száz méter volt a csúcs. Egyre jobban utáltam, hogy újra le kell ereszkedni, ezúttal nem is olyan keveset. De már látszott, hogy a meredek felszökés után könnyebb mászások jönnek, és nemsoká felérünk az út végére. Gyönyörű volt a kilátás idefentről, alattunk szinte ijesztően meredeztek a grat tornyai, alig hihető, hogy ezen a sziklapilléren jutottunk fel ide. Mögöttünk a hegy csupa hó volt, a pillér melletti kuloár, ahol lefele kellett volna indulnunk, szintén. Nekem ez nagyon kemény, a 20 fokos melegben olvadt a hó, de mégis rengeteg volt belőle. Kicsivel a távolabb a ház, eldöntöttük, hogy felmegyünk, hátha nyitva van. Nyilván nem mi voltunk az elsők itt az idén, az előttünk járók is lementek valahol. Kinyitottam a túrabotot, mert a terep nem volt túl stabil, hol megtartott a hó, hol beszakadtam fél métert, néha többet is. Kis ereszkedés után jó kis kaptatón verekedtük fel magunkat a házig, aztán az ház mellett, a keresztnél fotóztunk.

A ház oldalánál túrázók söröztek, szóval nyitva volt, sört és almafröccsöt vételezünk hát, és megérdeklődtük a lemenő utat. A személyzet informált, hogy járható az út, bár sok a hó. Legalább 4 óra lemenetre számíthattunk, szóval nem ücsörögtünk túl soká. Azért egy órát eltöltöttünk a környező hegyek látványával, a Dachstein-t viszonylag könnyen beazonosítottuk, a Watzmann-t csak sejtettük. De látszottak távolabb az Enns-völgyi Alpok ormai is. A lemenet meredeken indult, de aztán hullámosra váltott. Kis felfelé után nagyobb lefelé következett, és újra. Ahogy lefelé haladtunk, a hó egyre taknyosabb, kellemetlenebb lett, elég lassan haladtunk lefelé. Nehéz volt eldönteni, hogy inkább a szembejövők nyomaiban, vagy saját nyomot taposva menjünk, hol ez, hol az volt jobb egy hajszálnyival. Az út majdnem szintben haladt, a hegy déli ormait kerülve. Jó idő eltelt, mire végre elfogyott a hó, és kicsit gyorsabban tudtunk haladni. Végre kissé dél felé kanyarodtunk, és egy fokkal meredekebbé vált az út. Előbb bal oldalunkon tűnt fel egy hatalmas sima sziklafal, amin nitteket láttunk csillogni, aztán a jobbunkon, ezt kicsit távolabbról kerültük. Nem is bántam, mert egyszer csak hatalmas robaj támadt, és messze felettünk felhő indult lefelé, a kőömlést követte, ami aztán a roppant fal egy mélyedésében el is tűnt. Csak pár percig tartott az egész, de elég ijesztő volt, ilyet még sosem láttam. Végre egy házhoz értünk (Mitterfeldalm Hütte), mászók ültek a napernyők alatt, kiválóan alkalmas volt a hely egy újabb almafröccsre. Már nem kellett sokat gyalogolni, és az Arthurhaus-hoz érkezünk, innen már csak vagy 10 km Mühlbach, onnan meg még 7 a kocsi. Épp azon agyaltunk, hogy a két út közül melyiket válasszuk, amikor egy autó jelent meg lefelé, kitettem a kezem, és már benn is ültünk. Fiatal német nő vett fel bennünket, és bár a faluból eredetileg nem jobbra akart indulni, hanem balra, szívesen elvitt bennünket az autóhoz, nem bánta a kerülőt. Szétégett fejjel, kábultan ültem mellette, és nem győztem hálálkodni, teljesen hihetetlennek tűnt, hogy megúsztuk azt a rengeteg gyaloglást. Kicsit sok lett volna a két órás beszállás, öt óra mászás, és tízegynehány kilométer havas lejövetel után.

Így aztán időben ágyba kerültünk, hogy alaposan kialudjuk magunkat másnapra, amikor a Königsee környékét terveztük tüzetesebben megszemlélni. Erre a tópart közelében fekvő Grünstein kletterstig látszott a legmegfelelőbbnek, már csak azért is, mert alig 700 méter szint, és az állapotunk szerint választható a nehézsége, ugyanis több drót is fut párhuzamosan a falon. Melegben érkeztünk a Schönau-i tópartra, leszurkoltuk a pár eurós parkolási díjat, megcsodáltuk a turisták hosszú hordáit, aztán a jól beazonosítható csúcs felé vettük az irányt. Brutálisan meredek széles kocsiúton közelíthető meg a beszállás, ahol egy fél magyar családot találtunk, a másik felét később a csúcson értük utol. Némi tanakodás után a nehezebb verziót választottuk, és nekiugrottunk a D/E felszökésnek. Igazából technikailag nem volt nehéz, falba vert vaskapcsok sora, csak az a jó nagy áthajlás ne lett volna benne. Aznap éppen nem voltam a legacélosabb, volt olyan átakasztás, amihez beültem a beülőbe, magamban az előző napi megpróbáltatások gondolatával mentegetve magamat. Feljebb kicsit könnyebbé vált, aztán egy hídon átkelve összeértünk a másik ággal. Jó meleg volt, vagy 32 fok, erősen izzadtunk, meg-megállva, igencsak lassan haladtunk. Ha akadt egy árnyékosabb rész, megpihentünk. Valahogy csak felverekedtük magunkat a nyeregbe, ahonnan már tényleg csodás volt a kilátás, de nem azért ücsörögtünk ott egy csomót, hanem mert nem akaródzott tovább indulni, pedig már csak gyaloglós részek voltak hátra. A csúcsra érni mindig fantasztikus élmény, nem volt ez máshogy most sem, a Grünstein teteje pedig igen szép kilátást biztosít Bechtesgadenre, alattunk a várossal a tó zöldes sarkával, a másik oldalon a Watzmann innen már egyértelműen kirajzolódó csipkéjével. No te Hegy, nemsoká téged is meglátogatunk!

És igen, az a két alak is mi voltunk, akik szétizzadva, azonmód fehérneműben a tó jéghideg vizébe vetette magát az elnézően mosolygó túrázók tekintetének kereszttüzében.

Képek: Könnigsjodler