Südostchulter

Így aztán talán kicsit jobban érthető, hogy miért mentem bele, hogy a hosszabb, ám (Tibi szerint) barátságosabb Kirchengrat-on menjünk le, amikor az idei Gesause-nyaralásunkon egy újabb utat néztünk ki ugyanezen a falon. Már a Gummikiller-ben megállapítottam, hogy a tőle balra futó utak mennyivel szebb kőzeten vezetnek, így nem volt kérdés, hogy szívesen másznék a vízmosta táblákon, már csak az utat kellett kiválasztani, ami végül a Südostschulter lett, a hossza miatt (500m), és a nehézsége miatt (5). Jelen (felkészületlen) állapotunkban a kétórás beszállással és háromórás lemenettel ez is kellő kihívásnak látszott. A biztosítottság (schlecht) miatt nem aggódtunk annyira, hiszen másztunk már ennél nehezebb utat is ragasztott nittek nélkül. A hármas parti miatt is nyugodt voltam, Tibivel sokat másztunk együtt, tudtam, hogy az erőnléte szuper, párszor húzott is ki már bennünket a csávából, és bár valamennyit nyilván lassít a haladáson a tény, hogy hárman vagyunk, összességében csak nyerünk vele.

Azt nem tudom, miért hittem jó ötletnek, hogy ez a mászás közvetlenül a hármas nehézségű, ám igazi Gesause-beli – hosszú beszállású és nagy szintkülönbségű, nehéz lemeneti úttal – Reichenstein-mászás utáni napra essen, de az időjárás nem kínált túl sok opciót, így ebben maradtunk. Azért hadd ejtsek pár szót Reichenstein-ről. A Gesause-t három hegycsoport határolja, északon a Buchstein, délkeleten a Hochtor-csoport, és délnyugaton a Kalbling/Sparafeld/Reichenstein vonulat. Maga a hegy dél felől szép piramis formát mutat, keleti oldalán egy mellékcsúccsal, a Totenköpfl-el. Az út a keleti gerincen vezet, végig 2-3 nehézségű, és kb. a feléig egészen jól biztosított. A Totenköpfl megmászása után két ereszkedéssel lehet lejutni a nyeregbe, ahonnan pár kevésbé érdekes, ámde lényegesen törősebb hossz vezet a csúcsra, nittek helyett itt piros felfestés jelzi az útvonalat. A csúcsról csodálatos panoráma nyílik a nemzeti parkra, különösen a szomszédos Hochtor-csoport komor ormaira. A lejövő normál út 2-es mászás, helyenként igencsak kitetten. Félősebbek a nehezebb részeken kötelet tudnak használni, nittek és karikák segítik a mászást. A Gesause-ban ezt a hegyet lehet a legjobban megközelíteni autóval, ezért a teljes szintkülönbség csak 900 méter, de így is szétesünk a végére, a meleg és a full napsütés rendesen besegít.

Admont-beli szállásunk sem a legjobb; közvetlenül a vasút mellett fekszik, még osztrák mértékkel mérve is félelmetesen tele halmozták giccsekkel, a szobánkat viszont nem sikerül emberi méretűre szabni, ketten csak lapjával tudunk benne közlekedni, és a két ágyat sehogy sem tudjuk egymás mellé forgatni, marad a tetősík alatt a zugban. Ha becsukom az ablakot, megfulladunk, ha kinyitom, a vonatoktól nem tudok aludni, 20 perc alatt három is elrobog az ablak alatt éjfél után. Az álmatlan éjszakától és az előző napi mászástól meggyötörve ülök reggel ötkor az ágy szélén, reménykedve, hogy ez az egész csak egy rossz álom. De aztán kopognak az ajtón, Tibi csekkolja, hogy felkeltünk-e. Gépies reggeli, Voltaren az arcba (az előző napi  900 méter lemenet még ott vinnyog a térdemben), felszerelés ellenőrzés, és mehetünk. 20 perc a Köblwirt parkolója Johnsbach-ban, van még pár hely, leparkolunk, és nekivágunk. Valójában legjobban a felmenettől félek, nagyjából 700 méter szint a beszállás, 2 óra a szintideje, de a mostani állapotomban (az idén még nagyjából semmi komolyabb teljesítményt nem adtam le, és az előző napi túra is ott feszül a térdem körül, az izmaimban) 2,5-el is elégedett lennék. Párszáz méter után tehenek legelésznek az úton, kerülésre nincs lehetőség, kicsit biztatjuk őket, vonakodva engednek utat. Az előző naphoz képest rendezettebb a légzésem, igaz, korábban is van, kellemesen hűvös a reggeli erdő. Gyorsan elérjük az elágazást, egyenesen haladunk tovább a Schneeloch irányába, majd egy újabb elágazásnál befordulunk az Ödstein alatti völgybe. A völgyben újabb tehéncsorda ácsorog ordítva. Ijesztő hangjukat ide-oda verik a csupasz sziklák. Eléggé rémült vagyok, sose láttam még ennyi ordító tehenet, ráadásul a fiúk jól elhúztak, Atti jobbról, Tibi balról kerüli a csordát. De a tehenek elvannak a saját hangjukkal, nem nagyon érdeklődnek irántunk.

Végre benn vagyunk a fal alatt, elég volt a két óra, és a hófolt, amin legutóbb elég nehezen evickéltünk át, sehol. Némi vita után, hogy az eredeti sárgával jelzett beszállástól induljunk-e, vagy pár méterrel lentebbről, ahol a piros „Waidhofnerweg” tábla mutatja, nekivágunk. Ezen a falon minden útnak ez a beszállása, innen ágazik majd el először a Gummikiller jobbra, aztán a Sendero Luminoso balra, a Waidhofnerweg megint jobbra, és a Flora megint balra. De erre ráérünk először a negyedik hosszban figyelni. Atti kezd, kimászik a táblára, és kicsit balra tartva, egyben mássza ki az első két hosszt. Átcaplatunk jobbra a szép kis tábla alá, ezeket a hosszokat ugye másztuk anno, ismerős a terep. Tibi jön, ő is összevon két hosszt, ez tetszik, hogy ilyen jól haladunk, az én hosszom könnyű tábla, aztán megint gyalogterep következik. Egy mély wasserrillét követve folytatódik az út, a falhoz vezető füves részre is kerül plusz két nitt mostanra A topohoz képest egyébként is több nitt van itt, a standok pedig mesések, úgy látszik, a Waidhofnerweg-et felújították valamikor az elmúlt években. Sajnos a 7. hossz után mi másfele megyünk, kicsit balra 15 métert és fel 45-öt, Tibi megint összevonja a hosszokat. Azt hiszem, odaértünk ahhoz a részhez, ami miatt az egész út épült, csodás wasserrillés tábla ez a 9. hossz, 45 méteren mindössze két nittel. Na ez az igazi gummikiller, a vízmosások belseje tépi rendesen a cipőt. És már látjuk a 10. hosszt (5-), ami ugyanilyen, csak még szebb, még mélyebb wasserrillékkel, és még meredekebb. Az első nitt kb 10 méter magasan csillog, betenni bármit esélytelen. És ez a hossz az enyém! Remegő lábakkal indulok neki, mert egy sima táblán még át kell jutnom, amíg elérem a vízmosás alját. Aztán mikor megvan, elindulok benne fel. Fájdalmas egy mutatvány, a fogások tépik az ujjamat, a cipőm rendre beszorul, a lábujjaim összepréselődnek, feszül a vádlim. De haladok szépen, megvan az elő akasztás, innen már nyugodtabb vagyok, csak menni kell tovább, lépésről lépésre, megpróbálok a mélyedés szélére lépkedni, és működik ez is, nem kell feltétlen beszorulni.

Egy könnyebb, széles vízmosásban vezet a 11. hossz egy kis fa mellett, nincs benne semmi, de nem okoz gondot. Az két ötös hosszhoz érkeztünk, amiből az első egy 25 méteres táblácska, amin balra kell harántolni, közepén a kunszt előtt az egyetlen nitt jól jön. A második egy felszökés egy kb. 40 centis plafon alá, majd felfele, át a plafonon, amit kissé nehezebben abszolválunk. Az egyetlen nitt után kissé jobbra a plafon szélén van egy egészen jó fogás, fölötte egy függőleges vályú, abba kapaszkodva fel lehet lépni az áthajlás fölé, de sem a mérete, sem az iránya nem teljesen komfortos, a jobbos lépés még megvan, de ballal elvétem, és kénytelen vagyok a térdemmel megtámogatni. Ötösért ilyet még sosem csináltam, de hát nem vagyok edzésben, na, kis plezúrom bánja.

A 14. hosszban is van egy nitt a kanyar után, csak bízni kell benne, és meglesz. Innen már homokóra-nitt standok vannak, a hosszok könnyebbek, cserébe nincs bennük semmi. A 15. szerencsére a topoval ellentétben nem 50, legfeljebb 40 méter, a fene se bánja, a második 50 faktoros kencézés ellenére ég a fülem meg a vállam, ez a fal egy katlan a fehér falaival két nagy pillér között, el is éheztem, a vizem is fogyóban, szóval uccu neki. Az utolsó hossz tartogat még egy kis meglepetést, meglepően meredek, sima fal a hatalmas kiugró sziklaorr jobb szélén, egy nittel a közepén, és egy ijesztő átlépéssel jobbra, egy majdnem függőleges wasserrillébe, de ha már ott vagy, jó helyen vagy, a rücskös vályú tart, ahogy kell.

Negyed hatkor érünk fel, a szintidőt jócskán meghaladva, de boldogan, hogy végre árnyékban vagyunk, meg hogy nem kell többé semmilyen marasztaló résekbe préselni az elkínzott lábainkat. Ennivalónk még akad valamennyi, de vizünk alig, teljesen kiszívott minket az egész napos napsütés, a húzós felmenet és a sok órás mászás. Csak cipőt húzni akarok, és elindulni lefele. Illetve fölfele, mert a Kirchengrat még kissé feljebb halad. Kis nézelődés után megleljük a kék jeleket, amiken ezúttal nem le, hanem fölfele indulunk. Vagy negyedórát vánszorgunk rajta fel, amikor feltűnik a piros felfestés, amin balra, a Kirchengrat irányába indulunk el. Az út szerencsére kihagyja a Kleiner Ödstein csúcsát, elhalad a csúcstól délre, és a hegy nyugati oldalán fut le. Nevével ellentétben csak egy egészen kicsit grat, inkább a sziklapillér mellett  vezet, eleinte I-II mászóterepen, később szép kőtornyocskák között kavicsos ösvényen fordul délnyugatra. Egy kiszáradt patak medrében ereszkedünk tovább, itt is több lemászással, nagyobbakat lépve, de legalább aprókavics nélkül. Végtelennek tűnik ez a patakmeder, mintha több órája másznánk már itt lefele. Időközben kiürül teljesen a camelback, előveszem, és az utolsó cseppeket is kinyerem belőle. Csak a vízre tudok gondolni, sose gondoltam volna, hogy a szomjúság ennyire nehéz. A Voltaren hat, a térdem nem fáj, ellenben nem tudok koncentrálni rá, hogy kifele forgassam, érzem, hogy túl sokszor csapódnak egymásba, ahogy kontroll nélkül zúzok lefele, tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Végre vége szakad a patakmedernek, de az erdei ösvénynek szóló örömöm nem tart sokáig; törmeléklejtő következik, a rosszabb fajtából, ezen nem lehet szörfözni, mert nem folynak akadálytalanul a kövek, hanem hol megindulnak, hol megakadnak. Jól el is seggelek rajta, de egy tenyérnyi kék foltot leszámítva nagyobb bajom nem esik.

A törmeléklejtőt végtelen erdei szerpentin követi, nem lenne bajom vele, ha nem még mindig nyugatra tartana (az autónk a hegy délkeleti oldalán van), és nem lennék percről percre szomjasabb. Azon tűnődöm, vajon a sok harsogó zöld növény közül melyik nem mérgező, olyan szívesen beleharapnék bármelyikbe. Végül egy lándzsás útifű csomót be tudok azonosítani, letépek pár zsenge levelet, és a számba veszem. Sajnos nem annyira lédús, mint vártam, de mégis hoz egy kis enyhülést. Marad az álmodozás a Köblwirt-ről és az almafröccsről.

Alkonyatkor érünk le az aszfaltra, másfél kilométerre a kocsitól. Sebaj, majd stoppolunk. Addig is, lehet, hogy látunk egy kutat. Stoppolni nincs mit, egy árva autó sem jár erre, vizet viszont tényleg találunk, az egyik pajta mellett folyik egy csőből, jéghideg és látszatra teljesen tiszta. Atti megtölti az üres palackját, és odakínálja. Olyan ez a víz most, mint a levegő, belélegzem.

És a tanulság? Az nincs, legfeljebb annyi, hogy amelyik lemenő út „kényelmesebb”, az szinte biztos, hogy hosszabb is. Illetve, hogy Voltaren csakis akció után alkalmazandó, mert ha nincs fájdalom, szétesik a mozgásom, és a hosszú távú hatás sokkal fájdalmasabb. Meg hogy a Gesause kemény,  nagyon kemény, a meseszép wasserrillés tábláiért igencsak meg kell dolgozni. Ámulva csodálom lemenetben még egy pillanatra a déli falat, döbbenetesen távolinak, és óriásinak tűnik. Háttérben a Grosser Ödstein meredezik még hatalmasabban, kopáran. Nem felejtettelek ám el, te nagy hegy, egyszer úgyis felmászom az egyik "longline"-odon! Képek: