Embedded Files
Norvégiát karácsonyra kaptuk egymástól, annak örömére, hogy a Wizz direkt járatot indított Bergenbe. Úgy megörültünk, hogy gyorsan lefoglaltunk két hetet: tudtam, hogy egy hét kevés lesz, és biztos voltam benne, hogy északra is el szeretnék jutni. A szervezést nagyjából két hónappal az utazás előtt kezdtem, és akkor szembesültem csak vele, hogy olcsó repjegy ide vagy oda, ez nem lesz a szokásos lowcost utazás. Aztán megnéztem, mibe kerül egy egyhetes kalandnyaralás ide, és elengedtem a feszengést. Itt leszünk, megnézünk, amit csak tudunk, mászunk, túrázunk, utazunk.
1. állomás: Voss
Az első szervezési hiba máris kiderül, amint földet érünk. Bár egyértelműen reptéri autóbérlést kerestem, valahogy mégis városi átvétel lett a vége. Így kénytelenek vagyunk a két nagy bőrönddel felfedezni a bergeni tömegközlekedés rejtelmeit, és elárulhatom, nem lett tőle semmi bajunk. Az automata nem ad jegyet, de aztán elolvassuk, hogy bankkártyás azonosítás van, és mehetünk egy órát bármilyen járművön. Egy átszállással nagyjából egy fél órás utazás árán megkapjuk az elektromos autónkat, és indulhatunk is Voss felé. Minden kényelmes, pontos, jól működik és barátságos. Már a vonat ablakából látszik, itt minden gránitból van, ami nem, az vízből és zöld növényekből. Az épületek földszintesek, emberléptékűek, az utak jól jelzettek, az autós közlekedés lassú. Vagy egy tó partján haladunk, vagy egy alagútban, ez a kettő lehetséges, mindenki betartja a 80-at, és senki nem előz senkit. Mi sem, bámészkodunk, már amikor éppen nem alagút-rész van. A tavak partján emberek piknikeznek, fürdenek, élvezik a szép időt.
A Bordalsgjalet szurdok útba esik, megállunk megnézni. Nem nagy szám, vagy 100 méterre lehet begyalogolni a kiépített ösvényen, de szép kis hűs, mély szurdok, a környéke is nagyon kellemes. Jól is esik a hűvösség, mert váratlanul meleg és fülledt az idő, nem erre számítottam. Kicsit még mászkálunk a környéken, és ücsörgnk a vízparton, aztán indulunk tovább, elfoglalni a folyóparti szállásunkat.
A szállás a Tvindefossen közelében van a folyóparton. A vízesés körül meglepetésemre egy kemping terül el, családok piknikeznek a magas sziklafal alatt, ahol szélesen csordogál le a víz. Megkeressük az autóutat fel, a szikla tetejéhez, és egy rövid gyaloglással meg is találjuk a pontot, ahol lebucskázik a víz. Besétálunk a folyóba, és megnézzük fentről is a völgyet, majd eszegetünk az útmenti áfonyából.
Másnap a Naeroyfyord-hoz megyünk, ahol a Rother-ből választottunk túrát aznapra, a Rimstiegen-re megyünk fel, hogy megnézzük a hegytetőről a fjordot. A trailhead parkolójában egy linken lehet fizetni a parkolásért (100 NOK), és már mehetünk is fel. Iszonyú fülledt az idő, a kaptató is meredek rendesen, nyerjük a szintet, veszítjük a vizet. Alattunk pedig egyre jobban kirajzolódik a fjord, bár párába burkolózva. Egy vízesés mellett haladunk el – nagyjából végig a vízesés mellett halad az ösvény, csak néha ki lehet sétálni a vízhez – nagyon jól esik a frissítő vízpermet. A szikkasztó ösvényen végig ott magasodik felettünk a Bakkanosi impozáns tömbje. Aztán felérünk a fennsík peremén, és megkeressük újra a folyócskát: itt fenn a kisebb lejtésű részen, a mélyebb medencékben kellemes megmártózni. Itt érdemes (lett volna) figyelni, mert kétfelé ágazik az ösvény, balra az alsó tó felé, és jobbra, a fennsík jobb szélén, a Rimstiegen felé. Így esik, hogy mi még megnézzük előbb az alsó tavat, majd offroad átkelünk a fjellet szélén, hogy elérjük a másik ösvényt. Fjellet-nek nevezik a norvégok ezeket a tavakkal szabdalt, kopár fennsíkokat, ahol ugye a gránit miatt nincs lefolyás, a horpadásokban megáll a víz, ahol nincs víz, ott lehet kő, vagy mocsár: zuzmó, tőzeg, szivacsos zöld valami, amiben vagy bokáig süppedsz a vízbe, vagy nem. Aztán egy újabb vízesés mellett egy felső tóhoz, egy újabb fjellet-en keresztül jobbra, egészen addig, ahol a hegytetőről újra látszik alattunk a fjord. A túra fekete jelzésű a könyvben, de technikailag nem nehéz, kb 1300m szint és 10km oda-vissza, mi erőnléti edzésnek szánjuk, nem is kívánunk több kihívást aznapra.
Útban a Trolltunga felé teszünk egy kis kitérőt a Voringfossen -hez. A 13-as utat elhagyva a 7-esen egy csodás fjord mentén haladunk a vízeséshez, ahol egy hatalmas parkoló várja turistákat. A vízesés egy komplett vízesés-rendszer, kiépített kilátóhelyekkel, gyaloghíddal. Teljesen ingyenes. Itt tapasztaljuk meg azt is, hogy néz ki az autós útvonal, amikor a kőbe csiga-alagutat vájnak. Miután minden irányból jól megnézzük a vízesést, visszaindulunk, és a Mabotunnelen előtt leparkolunk, hogy lentről is megnézzük a vízesést. Mostanra már eléggé borult az ég, és kicsit dörög is, nem gond, kb. egy fél órás sétával leérünk a völgybe, és elindulunk a folyó mentén felfelé. A hegyi ösvény egy idő után kőtörmelékre vált, aztán egy híd átvezet a folyó túloldalára, aztán mér csak mégy tovább, amíg a vízesés párájától tudsz. Itt már minden csurom víz, nehéz eldönteni, hogy ez már az eső, vagy még csak a vízesés. Igen, bőrig ázunk, esőkabát ide vagy oda, így aztán teregetéssel kezdjük az esti programot az új szállásunkon a Trolltunga trailhaid-nél. 100 NOK-os hotdoggal és sült krumplival is,de erről inkább nem mesélek. Szerencsére jobban lettem másnapra.
2. állomás: Trolltunga
Ez a szállás is annak a része volt, hogy elengedtem a „legyen a lehető legolcsóbb, legegyszerűbb minden”-típusú ragaszkodásomat, és lemondtam az Odda városában foglalt alagsori lakást, és helyette direktben a Trolltunga P2 parkolónál foglaltam egy kicsit drágább szállást. Ezzel nemcsak az a nyereség járt, hogy nem kellett autózni a 23 vagy 26 km-es túra előtt és után, de a napi parkolás díját (550 NOK) sem kellett kifizetni. A Trolltunga környékén tilos a kempingezés, vagy az autóban alvás, ami egyébként egész Norvégiában szabad. A P2 parkolótól pedig még sokan shuttle bus -al felmennek 400 méter szintet a P3 Magelitopp (150 NOK/fő) parkolóig. Mi a ferrátán tervezünk felmenni, ami még önállóan is elég borsos árú, közel 400 NOK/fő, cserébe kicsit rövidebb, és talán érdekesebb, mint gyalogolni oda-vissza.
Nem kelünk korán, mert napsütést csak délutánra ígér az előrejelzés, és ekkor még nem tudjuk, hogy Norvégiában még feleslegesebb az előrejelzésre hagyatkozni, mint mifelénk. Így aztán ragyogó napsütésben hagyjuk el a bázist 10 óra körül. A tó, aminek a partján az utunk vezet, ivóvíz. Ki van írva, hogy vigyázni kell rá, vigyázunk is. Elhaladunk egy vízesés mellett, aztán egy idő múlva a széles kocsiút keskeny ösvénybe vált, és tábla is mutatja, hol kell balra fordulni a ferráta felé. Jócskán kaptatunk felfelé, először erdőben, aztán hatalmas köves törmeléklejtőn érjük el a fal alját, az egész beszálló úton egy lélekkel sem találkozva. Ahhoz képest, hogy ez a túra a „Norvégia highlight” ezen eléggé csodálkozunk. Maga a ferrata kicsit csalódás. Szép sima táblák televerve vassal, tulajdonképpen létrázás felfelé, kevés az igazán izgalmas rész, igaz, a kilátás a tó felett lenyűgöző. Egy hosszú függőhíd is ki van feszítve, végigmegyek hát rajta. Széles párkányra érkezünk, az eddigieknél is szebb kilátással, a tavat itt már késsel metszett sziklaszirtek határolják, szemben már látszik a Trolltunga fal. Benn a sarokban gigantikus barlang, csak innen látszik. Már csak egy kicsi fal van hátra, és kiérünk a fennsík peremére. Fenn sokszögletű „csillagnéző” jurták, csillióért itt lehet fenn aludni, biztos tényleg nm nagy a fényszennyezés. Innen már gyorsan elérjük a fenti elefántcsapást, ahonnan már csak egy fél órát kell gyalogolni a hatalmas sziklanyelvig.
Összebeszélünk egy egyedül túrázó fiatal sráccal, hogy készítünk róla fotót, ha ő is rólunk, és beállunk a sorba. A sor nem lenne hosszú, ha nem egy kínai társaság lenne előttünk, akik eleve sokan vannak, de többször is visszamennek még egyet pózolni, aztán előkerül a drón, a kínai fazon senkitől engedélyt nem kérve repteti a fejünk körül. Nálunk is itt a hátizsákban, de ilyen zsúfolt helyen sosem vennénk elő. Nagy nehezen mégis sorra kerülünk, készülnek a fotók, persze a nap elbújik hozzá, de nem zavar minket, így is szépek a fények. Kicsit arrébb megyünk, hogy mi is repülhessünk, de persze ekkor meg elered az eső, és hirtelen olyan hideg lesz, hogy fel kell öltözni. Mondjuk ezzel a sor is megszűnik, így vissza tudunk menni még egy-két vizes fotóra.
Visszaindulunk, végig a hatalmas kőtáblákon, aztán a széles elefántcsapáson, szerencsére megint kisüt a nap, ragyogásba öltözik a fjellet, tavak és kőtáblák, pár apró kunyhó, „vészmenedék”, ha fenn ragadnál. Sokan járják ezt az utat, itt már igazán tömeg van ekkorra. A tavak partján gyapotszerű fehér virágok, és a tiltás ellenére pár nagyzsákos túrázó, és sátrak is. Végtelen gyaloglás vár még ránk, előbb szintben, aztán kicsit meredekebben a Magelitopp-ig (ez a rész különösen szép tóvidék), majd meredeken le egy keskeny, kövekből kirakott ösvényen a nyírfaerdőn át.
3. állomás Valle/Setesdal
A Setesdal mászókalazt már évekkel ezelőtt megvettem, amikor először felmerült a norvég utazás gondolata. Csak ámultam a csodálatos, kopár gránit táblákon, alig vártam, hogy végre kipróbálhassam őket. Nem mellesleg az egyik legjobb szállásunk is az utazás során, egy teljes kétszobás nyaralóház a völgyben, kicsit távolabb a városkától, és minden más épített környezettől. Pályaszállás – mondta rá Atti: a nappali ablakából a falakra lehet látni. Apropó utazás: a Latefossen hatalmas iker-vízesése közvetlenül az útvonal mellett fekszik, megállunk hát pár fotóra, és az előző napi túra jutalmául elfogyasztunk egy hatalmas, 300 NOK-os pizzát is. Az érkezés napját megünnepeljük egy rövid, 4 kötélhosszas mászóúttal, ami bár látszik az ablakunkból, és Valle-ből is, megközelíteni mégsem olyan egyzerű, mert a lába alatt magánházak vannak, és jól látható „Privat” feliratok, az erdő meg szinte áthatolhatatlan bozót. Nagy nehezen átverekedjük magunkat rajta, de a megoldásra csak lefelé jövet jövünk rá: közvetlenül a házak mellett kell végigmenni a réten, és ott indul az alig látható csapás a fal felé. Este 6 is megvan, mire beszállunk, de sebaj, 11-ig biztos világos van. Az út egy homogén, nagy dőlésű tábla, az első „jaj, szikla” érzés után szinte gyalogolni lehet rajta felfelé. A hosszok 60 méteresek, a biztosítottság közepes, de ebben a 4+ nehézségben azért hamar megtaláljuk a biztonságot.
Másnapra egy hosszabb utat néztem ki a Bo szektorban, a Neverland falon (Kaa&Co), közel 500 méter, 5-ös nehézség, és itt is ugyanazt találjuk: a fal alatt rekettyés, és nem kell az első kőbabánál a fal felé fordulni, mert aztán verekedheted át magad a bozóton, hanem nyugodtan menj el a következő kőbabáig. A szemből függőlegesnek látszó sima tábla pedig közelről eléggé döntött, hogy ne legyen nagyon para. Itt már van azért egy-két kihívásos mozdulat, de a nittelés kicsit sűrűbb, van, ahol 6-8 nitt is van a 60 méteres hosszokban. Engem a reibung sosem zavart, főleg ez a tapadós gránit fajta, nagyon szép az út a fénylő, széles tóval alattunk. Erre napra igazi mászóidőt kapunk, 15-18 fokkal, napsütés-felhő kombóval, igazán kellemes, még a 8 kötélhossznyi ereszkedés sem tudja elrontani a jókedvünket.
Este megnézünk egy másik szektort, kicsit távolabb, a Loefjell táblát, a szikla alatt nyaralófalu, a házak tetején cserép helyett fű nő, ez egy hagyományos technika, nyírfakéregre legalább 15 cm vastag gyepet telepítenek, állítólag kiváló hőszigetelő, és jól állja a viharokat is, mindenesetre elég jól néz ki. Ezen a falon azért nehezebb utak vannak, és a biztosítottság még szellősebb, de mivel éppen fel vagyunk bátorodva, kinézünk egy 5+/6- utat másnapra. Visszafelé autózva a völgyben egy fantasztikus fürdőhelyet fedezünk fel, ez a Brokke badeplass, ahol a Fisstoylsani folyó széles, lapos gránitágyba lép, ahol lassan csordogál lefelé, a mélyebb medencékben pedig meg is lehet mártózni. Elképesztő látvány ez a gigantikus táblás medence, a csúszós vizes részeken gyerekek csúszdáznak, felnőttek napoznak, felette meg ott tornyosul a Loefjell szikla.
Már a beszállást is nehezen találjuk meg: a kaller elég nagyvonalú ezekkel ez infokkal, hogy pl ennek az útnak a beszállásához mászni kell egy hosszt, és fenn fog kezdődni. 1-2 óra tévelygés után azért megtaláljuk, de az 5+ már megfog: én mászom, szeretem és bírom is a reibungot, de nagyon pszichés ilyen meredek, sima falon 6-7 métert mászni köztes nélkül. Olyan pici 4-5 millis valamik vannak csak rajta, amiket megfogni nem is igazán tudok, inkább csak egyensúlyozva lépkedek fölfelé. Berakni semmit nem lehet, ez a fal is full homogén. Elérem a standot, de Atti csak egy egészen pici próbát tesz a következő hosszra, mert csodás recék vannak a falban, de pár méter után nincs több rece, a nitt meg még jócskán arrébb van, nekem meg mentálisan bőven elég volt az előző hossz, elengedjük ezt mára, megyünk fürdeni. Holnap úgyis korán kell kelni, kompozás lesz, meg előtte még túra is.
4. állomás Lysefjord
Ezeket a parkolási díjakat nem nagyon lehet megúszni. Én hajlok a távolabb parkolás-több gyaloglás kombóra, de a látványosságok környékén tilos megállni több km-es körben, így inkább leszurkoljuk az újabb 300NOK-ot a Kjeragbolten parkolónál. Azért ejtek pár szót a Valle-Lysebotn útvonalról, mert megér egy misét. A közel 80km-es szakaszon nincs egyetlen település sem, csak a fjellet, ameddig a szem ellát. Tavak és sziklák, szivacsos zöld szőnyeg, nyírfaerdő, és így tovább, sormintában. Fantasztikus. A tavak partján sok helyen autók parkolnak, nemcsak lakóautók, személyautók is, néhol 1-1 sátor is akad az autók mellett. Itt nyaralnak fenn, kempingeznek, horgásznak. Végtelenül békés és nyugodt hely.
Korán érkezünk a Kjerag parkolóba, 8 körül, még elég sok hely van. Valamiért azt gondoltam, hogy ez a túra szintben vezet a fjord szélén, ehhez képest hosszú, meredek kaptatónak megyünk neki a csupasz sziklán. Aztán amikor megnyugodnál, hogy felértél, látod, hogy meredek lemenet következik egy mély völgybe, a túloldalán újabb kaptatóval. Szóval a 700 szint nem mese, meglesz hamar, ha így folytatjuk.
És igen, van még egy lemenet meg felmenet, ha hiányzott volna. Nincs ma szép idő, felhős az ég, és látszik, hogy előttünk még inkább beült a felhő a hegytetőre, szóval misztikus ködbe vesző beszorultkő-fotókra számíthatunk. Az egyik felmenet után mégis szétoszlanak kicsit a felhők, le lehet látni a kikötőbe, jó mélyen alattunk. Pár ház csak a városka, Lysebotn, éppen megsüti kicsit a nap. Egy széles, lapos kőtáblára érünk, innen már hamarosan megtaláljuk a bevágást, amibe beszorult a kő. Vagy 100 métert kell még menni a szurdokon lefele hozzá.
Itt nincs nagy tömeg, vagy a korai időpont, vagy a felhő teszi, de gyorsan sorra kerülünk. Elég szomorú vagyok, mert ugyan misztikus a fotó, mégis jobban nézne ki, ha látszana alatta az 1000 méter mélység. Atti türelemre int, nem tudom, mit sejt, de rábeszél, hogy csináljunk még fotókat a fennsík szélén, a szurdok jobb oldalán. Lesz hát újabb fotó a semmiben, a szirt szélén is. Aztán kicsit mozdul a felhőzet, és megmutatja magát lenn a fjord egy pillanatra. Aztán még egy párszor, igyekszünk elkapni ezeket a pillanatokat. Visszamegyünk a kőhöz, de még mindig korán van egy jó fotóhoz, a tömeg meg egyre gyűlik.
Atti nem adja fel, visszaterel a peremhez, és láss csudát, eltűnnek a felhők, és kisüt a nap. Hét ágra. A kőhöz már nem megyünk vissza, mert nagy lett a tömeg körülötte, de csodás időben túrázunk vissza a parkolóhoz. Lysebotn felé a szerpentinen felveszünk egy nagyzsákos német párt, nem lehet túl nagy buli legyalogolni az autóúton. Főleg, hogy a fjord teljes hosszában túráztak/vadkempingeztek idáig, most a komphoz indultak, hogy visszatérjenek a kiindulópontra. Kicsit megviseltek, de csillog a szemük az élményektől.
Nincs nagy felhajtás a kompnál, ha itt szállsz ki, ide állj, ha ott, akkor meg amoda, kapunk színes cédulákat is az autóra, nehogy elrontsuk a beszállást, pedig még bő óra van az indulásig. Bár a Lysefjord két látványossága, a Kjeragbolten és a Preikestolen légvonalban alig 20 km-re van egymástól, autóval vagy 180 km-t kell kerülnöd, ha mindkettőt meg akarod nézni. Kivéve, ha jár aznap az autós komp, amivel 2,5 óra alatt végighajókázhatsz a fjordon, 300 NOK alatt (kicsit olcsóbb, mint parkolni 2 órán túl a Kjeragnál). Mi Lysebotn-ból Forsand-ba megyünk, szuper élmény, bár jeges szél fúj végig fjordon, jól átfagyunk a fedélzeten. De elhaladunk a beszorult kő alatt, és bizony látszik innen lentről is.
Később elhaladunk a Preikestolen alatt is, fenségesen tornyosul a fjord fölé, szinte teljesen szabályos, szögletes kiugró a szikla szegélyén. Elképesztő, hogy mekkora. Ha néznénk előrejelzést, akkor biztos kimennénk még este hozzá, ebben a tiszta, napsütéses időben, de nem nézünk, és így nem tudjuk, hogy másnap olyan alacsonyan lesznek a felhők, hogy csak tejfölben láthatnánk. Így szkippeljük, hosszú út vár ránk Bergenig. Ekkor még nem tudjuk, hogy nyugodtan lehet hagyatkozni az útvonal tervezőkre, hiába van két komp és számtalan alagút az útvonalban, minden flottul működik, és semmivel nem vesztegetsz időt, csak ha direkt ezt szeretnéd.
Norvégiában kevés autópálya van, és azokon sem lehet túl gyorsan menni. Mondtam már, hogy senki sem előz? A díjakat utólag kell fizetni, a bérelt autókon fel van szerelve egy kütyü, ami regisztrálja az összes fizetős szakaszt, beleértve a kompok díjait is. A kompok az autóút része, bizonyos szakaszokat csak így lehet megtenni. A díj függ a jármű méretétől és meghajtásától, teljesen elektromos autóknál olcsóbb. Minimális várakozással lehet átjutni a kompos szakaszokon. A kompok gázüzeműek vagy teljesen elektromosak, az ország energia-nagyhatalom.
5. állomás: Stetind area
Másnap repülünk Evenes-be, ahol csöpörgős-esős idő fogad. Vagy 100 km autózás után elfoglaljuk a szállásunkat egy hatalmas faház első emeletén (lenn a házigazdák laknak, de az eddig megszokottak szerint kulcsos bejutás van, nem is találkozunk). A ház egy tó (hazudok, mert fjord) partján áll, az úttól vagy 200 méterre, kicsit ódon, de megvan minden benne, amire szükségünk van, és még kényelmes is. Kb egy km Ballangen városka, ahol töltő és élelmiszerbolt is van, de innen nem látszanak a késsel metszett hegyek, amik miatt ekkorát kerülünk. Úgyhogy eső ide, 30 km távolság oda, autóba vágjuk magunkat, hogy megnézzük őket. A Rockfax Lofoten kallere szintén szűkösen bánik a megközelítéssel kapcsolatos információkkal, pl a Huglhornet (Kugelhorn) esetén beszúr a térképen 3 parkolót a hegy körül, de nem mondja meg, melyik falhoz melyik parkoló a jó. Megnézzük azt, amit a leginkább kézenfekvőnek gondolunk, és a leírás stimmel „where the streams draining the huge slab of Verdenssvaet run under rhe road”.
Az óriási tábla már messziről látszik, mint ahogy a késsel metszett hegyek csurom vizes dereka is. A tábla vagy egy kilométer hosszú, és legalább 500 méter széles, alul laposabb, fenn a nyereg felé meredekebb, és most, az eső után mindenhol víz folyik rajta. Persze nem tudunk ellenállni neki, fel kell menni legalább a nyeregig. Kaptatunk felfelé, még így felhőben is csodálatos a táj, vattával a csúcsok körül. A gránit vizesen persze nem mindenhol leányálom, néha óvatoskodnunk kell a meredekebb, csúszós részeken, de így is hamar felérünk a nyeregbe, ahol újra elered az eső, és most jövünk csak rá, hogy nem hoztunk esőkabátot, visszafordulunk, és szaporázzuk lefelé.
Kicsit tanácstalanok vagyunk, mert két napunk van itt, és ezek közül másnapra néz ki szebb idő, azután megint eső látszik, a két hegy közül viszont a Stetind a nagyobb falat, előtte jó lenne megnézni a Kugelhorn-t, és ennek ugye már fel is fedeztük a felmenetét. Nem kelünk korán, mert reggelig szakad az eső. Viszont így napsütésben érkezünk a parkolóba, rácsodálkozunk a hegyek formájára, amik végre ledobták a sejtelmes ködöt, és megmutatják igazi formájukat. Soha, sehol nem láttam ilyen formákat, meredekek, csúcsosak, kopárak, függőleges gránitlapokkal határoltak. Vizesen csillognak a napsütésben. Jobbra az Eidetind, balra a Kugelhorn.
A parkolóban amerikai mászópár, a bizonytalan időjárás miatt csak ide mennek az Eidetind-re, egy rövidet mászni. Elindulunk újra a széles táblán, most nem csúszik annyira, gyorsan haladunk s délelőtti ragyogásban. A nyereg után fjellet jön, mocsaras-köves meredély, és végig jól látszik a gerinc mentén az óriás kőtömb, amit meg kell céloznunk a beszálláshoz. Út nincs, valahogy fel kell jutni rajta. Nézem a gerincet, és el sem tudom képzelni, hogyan fogunk feljutni rá, mert ami felé haladunk, az egy függőleges fal. Bár, ha jobban megnézem, a jobb alsó szélétől a bal felső széléig mintha futna valami repedés…nem akarom elhinni, hogy azon fogunk felmenni, pedig de.
Egyszer csak lesz egy kőbaba, aztán még egy, szóval jó helyen járunk. Közben feltűnik két alak a gerincen, és úgy látszik, csak ácsorognak ott. Mi közben elérjük a repedést, és elindulunk rajta, nem túl széles csapás, néhol vizes kövön, máshol sáros lépésekben kell abszolválni, közben haladsz egyre feljebb a függőleges falon. A két alak közben elindul lefele, velünk szemben a repedésen, egy szélesebb részen megvárjuk őket, és kifaggatjuk, hogy mi járatban vannak. Angolok, és a Kugelhorn-ért jöttek, de meggondolták magukat, mert nem stabil az időjárás (tényleg, útközben megint beborult), és a lemenet leírása sem túl egyértelmű. Ebben egyetértünk, az egész szektor leírása zavaros egy kicsit, nekem is feltűnt. De biztatnak bennünket, hogy mindenképpen érdemes felmenni a gerincre, mert csodaszép a kilátás. Megyünk hát tovább, de a mentálisan eddig sem túl acélos csapatunk még jobban elbizonytalanodott. Felérünk a gerincre, és hirtelen 360 fokossá válik a táj. Késsel metszett hegyek és tavak mindenfelé. Nézd, onnan indultunk: ki hinné, hogy 700 méterrel lejjebb van? Nézzük a gerincet: csodaszép, ijesztő, keskeny, és cseppet sem vizes. Elmegyünk a beszállásig: kicsit hidegebb van, mint az ideális, de nem vészes, ok, sötét felhők gyülekeznek, de mára van a legjobb előrejelzés. Lényeg a lényeg,, nem merünk nekivágni, némi kaja, és egy nagyobb repülés után visszaindulunk. Mire visszaérünk az óriás táblára, már hétágra süt a nap, és így folytatja egész délután.
Ha már így alakult, nézzük meg a Stetind-et, amihez egy kicsit visszafele kell autózni, és letérni dél felé. Majd végig autózva a hegy mélyén, az alagúton, kiérkezünk az északnyugati oldalra, a parkolóba. A látvány sokkoló, nem véletlenül lett a Stetind Norvégia nemzeti hegye. Sosem láttam még ennyire meredek, hegyes, keskeny csúcsot. Innen teljesen megmászhatatlannak látszik, persze tudom, hogy északról meg délről úgy néz ki, mint egy deltaszárnyú repülő, mindkét oldalán van egy széles váll, és azt is tudom, hogy nagyjából 1300 méterig lábon föl lehet menni, csak az utolsó 100 méteren kell kötéllel biztosítani. Ma már késő nekimenni, a holnapi napra meg elég vegyes az előrejelzés, borús, szeles, esős, attól függ, melyik oldalt nézed. Mi nagyjából össze szoktuk vetni a Meteoblue meg a Mountain Forecast adatait, ehhez jön még hozzá itt az yr.no, hát most egyik sem mond semmi jót, talán másnap délig lehet még valamit csinálni. De ez a hegy olyan szép, hogy nem lehet elmenni mellette, legalább a Halls Fortopp-ig fel kell menni, ha viharban is. Ez a Halls Fortopp a Stetind délkeleti válla, elvileg gyalogúton járható. Így aztán korán ágyba bújunk (itt már tényleg tökmindegy, nagyjából éjfél és hajnal 2 között jár a nap a horizont alatt, de akkor sincs sötét), és 4kor kelünk, fél 6kor már ott kaptatunk a folyócska mellett felfelé, kerülve a hegyet.
Ne felejtsem el emíteni, hogy ebben a korai órában rénszarvast lehet látni, meg rengeteg rókát az út mellett, a kis fiatalok kint fekszenek az autóúton, szerencsére a norvég vezetési stílus mellett nem látunk egyetlen tragédiát sem. Napsütés nincs, szerencsére egyelőre eső sem. Előbb nyírfaerdőben haladunk, jó meredeken, aztán mocsáron át, ahol pallókat fektettek le, de így sem egyszerű száraz lábbal átjutni. Aztán elfogynak a fák, kevésbé meredek lesz a terep, és elhaladunk a gigantikus déli fal alatt, egy vízesés mellett, éppen csak nem érintve a tavat. Aztán a meredek, köves hegyoldalnak vesszük az irányt, út nem nagyon van, illetve többfelé is ki van járva, jelölve csak nagy ritkán, az eső is eleredt, lassan minden ruhánkat magunkra szedjük az éles szél miatt. Lassan mégis felérünk a Halls Fortopp gerincére, itt már jobb a terep, és pár száz méter múlva el is érjük a csúcsot. A szél legalább 60-as, lökéses, és bár az eső elállt, folyamatosan lóg a lába mindenfelé. De még magasan vannak a felhők, meg lehet csodálni a környező hegyeket, a Stetind hatalmas csúcstömbjét, a rengeteg tavat, fjordot minden irányban. Kilépek a gerincre, és lök rajtam egyet a szél: biztonságosabb lesz letérdelni. Valahogy eljutunk a gerinc szélére, innen már mászni kellene, nem látjuk biztonságosnak, szomorúan visszavonulót fújunk.
Lefelé persze elkavarodunk, nem nagyon, de szinte biztosan nem ott megyünk le, ahol feljöttünk. Nem gond, ez az útvonal is járható, mindegyik rettenetes egyébként a Halls Fortopp és a tó között. Mire újra a nyírfásba érünk, elered az eső megint, most már nem olyan szemerkélósen, hanem igaziból, mégis, túrázók jönnek szembe, nem tudom, hova indulnak ebben az időben. Közben a csúcs is felvette újra a ködruhát, én meg lecsúszom az egyik pallóról, és megmártom a cipőmet a fekete mocsárban, sebaj, majd kimosom. Most más jár az eszemben, vigasztalás kell, hogy ezért a két hegyért vissza kell majd jönni valamikor, csak ide, és csak értük. Vissza fogunk jönni.
6. állomás: Lofoten
Másnap is korán kelünk, mert Lofotenre verőfény látszik, és nem akarjuk utazással tölteni a kevés szép idős nap egyikét. A fjord kerülése Narvik felé és a kompozás közül az utóbbit választjuk, és ez megint jó döntésnek bizonyul. Nem elég, hogy gyors átszállásunk van a két komp között Skarberget-Bognes-Lodingen, de ma reggel újra rénszarvasokat látunk az út mentén, és a hajóról megint megmutatják magukat a napsütésben a késsel metszett hegyek.
Lofoten olyan szép, hogy alig haladunk az autóval. Minden kanyarban meg kell állni egy-egy fotóra. Mesések a formák, a fények, zöldek a rétek, meredek hegyek tornyosulnak, hét ágra süt a nap.
Mai célpontunk a Djupfjord mellett egy kisebb mászóhely, elhaladunk Rorvikstranda mellett, ami egy csodaszép kis bícs, majd leparkolunk közvetlenül az ösvény mellett. Ez a szerencsém, mert amikor nem sokkal később törött bokával el kell érni az autót, már nem lesz olyan nehéz dolgom.
Kompozás hajnalban Bognesből Lodingenbe
Lofotenben folyton meg kell állni egy fotóra
Nem igazán sérültem még meg sziklán, talán azért is, mert nem nagyon vállaltam el kockázatos mozdulatokat, és nem is nagyon másztam igazán kihívásos utakat. Ezt sem annak szántam, egy könnyű (IV+) trad útba kezdtünk bele, de vagy eltévedtem, vagy túlságosan kapkodtam, vagy az előző napok csalódottsága utáni lelkesedés volt túlzott, mindenesetre, a topot nem nagyon nézve, lelkesen nyomultam előre, és a szemmel láthatóan nehezebb részeknek is ész nélkül nekikezdtem, és hát legalább még egy köztest be kellett volna tennem, amikor a párkány fölött elindultam azon a falon. A lényeg a lényeg: leestem, azt sem tudom, hogyan, egyszer csak lenn ültem a párkányon, és jobb lábfejem fura szögben állt. Visszatoltam a helyére, recsegett, de nem fájt. Aztán felgyorsultak az események: hevenyésztem egy standot, felbiztosítottam Attit, és hívtuk a 112-t. Elmagyaráztuk, hol vagyunk és mi történt, de csak ment az értetlenkedés, kérdezgetés, egymással konzultálás, de semmi nem történt. Időközben utolért bennünket egy amerikai mászópár, mondták, hogy segítenek lejutni. A srácok építettek egy rendes standot, és szép lassan leengedtek egy hosszt, aztán még egyet. Bár nem volt messze az autónk, de nem volt azért egyszerű lejutni hozzá még innen sem: a sziklás részeken még csak-csak lecsúszkáltam valahogy pókjárásban, de mocsáron egyedül nem tudtam volna átjutni: Atti a hátán vitt át mezítláb.
Az orvosi ellátás sem volt a csúcson Lofotenen. Az EU-s TB kártyám nem érdekelte őket, mindenhol fizetni kellett. Mondjuk nem olyan sokat (az összes költség megállt kb 40e ft körül.) A törött bokámmal először egy orvosi ügyeletre küldtek, ahol röntgen sem volt. Onnan aztán mégis sikerült kórházba irányítani, ahol megállapították a törést, és hogy műteni kell, de azt mondták, nincs elmozdulva, begipszeltek, kaptam vérhígítót, fájdalomcsillapítót, és hazaküldtek. Örültem, hogy nincs nagy baj, és bár az orvos mondta, hogy polcolni kell, nem vettem túl komolyan, hiszen csak egy egyszerű kis sima törés, mi bajom lehet,
Még azért autóval elmentünk szétnézni Lofotenen, bár kiszállni már nem nagyon tudtam. Itthon derült ki 4 nappal a baleset után, hogy nyílt törés (az apró sebekből még ekkor is szivárgott a vér), és hogy több darabra tört a bokacsont, amik elszórtan helyezkednek el a bokámban, a szepszisveszély miatt egy hét kórházi tartózkodás, és monstre műtét várt rám, 7 csavarral, lemezzel, ami csak kell. Hogy mi a tanulság? Nézni kell a topo-t. Ha nehezebb, mint ahogy lennie kellene, még jobban nézni kell a topo-t. Alternatívát keresni. Még egy köztest betenni. Nem szabad kapkodni. Határozottan kérni kell a helikopteres mentést. Vissza kell menni. 😊
A képeken a tervezett és a megvalósult programok, a repterek és a szállások is látszanak. A karabiner a mászóhelyeket jelöli, a csillag a kilátót, a gyalogtúrákat, vízeséseket a piros és kék jelek. A részletes programot is mutatom, vastaggal szedve, ami megvalósult beőle.
Page updated
Google Sites
Report abuse