Matterhorn

A Matterhorn (franciául Mont Cervin vagy Le Cervin, olaszul Monte Cervino) az Alpok hetedik legmagasabb hegycsúcsa (ha a Mont Blanc-t és a Monte Rosa masszívumokat egy csoportnak tekintjük.) A Matterhorn 4478 méter magas; a Wallisi-Alpokban fekszik Zermatt és Breuil (Cervinia) között, Zermattól délnyugatra. Keleti, északi és nyugati fala Svájchoz, a déli Olaszországhoz tartozik. A legtöbbet fényképezett turistalátványosságok egyike Európában.1581-ben említik először Mont Cervin-ként, később Monte Silvio és Monte Servino formában is. A német Matterhorn név első említése 1682-ből való.Első megmászása Edward Whymper nevéhez fűződik 1865. július 14. napján.A Matterhorn két órási kőzetlemezből áll, amelyek egy majdnem függőleges vetősík mentén válnak el egymástól. Északi része sekélytengeri képződésű dolomit, déli fele viszont mélytengeri zöldpala és a csúcsot egy gneisztömb alkotja. A két kőzettömb közti törésvonal nem más, mint az Afrika-lemez és az Eurázsia-lemez határa, a déli rétegek Afrikához, az északiak Európához tartoznak geológiailag. A hegy szemléletesen mutatja azt az erőt, ami a két kőzetlemez összeütközését kísérte. (Wikipedia)

Hogy milyen a Matterhorn tetején állni? Hát először is, hihetetlen. Meg mámorító. Félelmetes, elképesztő, vakítóan fényes, felfoghatatlan. De olyan gyorsan is történt minden, hogy tényleg, szinte átélni sem volt időm. Ha jól emlékszem, sírtam is kicsikét fenn, meghatottam, csodálkozva, de aztán túl hideg volt egy igazi bőgéshez. Amiről inkább tudnék beszélni, hogy milyen az a tudat, hogy megcsináltuk. Mert napokon át csak erről beszéltünk, ketten egymással, ugyanarról. Büszkén méregetve magunkat, mintha még mindig nem lennénk ebben teljesen biztosak.

De hogy az elején kezdjem, nem az én fejemből pattant ki elsőként a gondolat. Egyik kollégám vetette fel még télen, hogy nekem, mint hegyekre járó embernek, mi a véleményem arról, hogy ő erre a csodás csúcsra fel szeretné menni. Első ránézésre nem volt semmilyen véleményem, ezért az egyetlen Matterhornt járt ismerősömhöz irányítottam. De mivel szeretek a kérdésekre válaszokat adni, magam is utánanéztem kicsit a csúcsra vezető utaknak. Így aztán második ránézésre az a vélemény alakult ki bennem, hogy inkább neki, mármint a hosszútávfutó és rendszeresen sportoló kollégának, mintsem nekem való ez a hegy. Így aztán félretettem a falrajzokat, leírásokat. Ám valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog. Újra és újra eszembe jutott. Megnéztem megint a topot, előszedtem a leírásokat. Annak ellenére, hogy egyik sem volt túlzottan biztató, pár hónap múlva már tudtam, hogy meg fogom próbálni.

Felkészülés

Mivel a futásra alkatilag képtelen vagyok, marad a gyaloglás. Heti egy-két alkalommal fel a Sárhegyre, lehetőleg minél gyorsabban, és minél több dolgot gyömöszölve a hátizsákba. Kézisúlyzót, könyveket, vasat. Kerékpározunk időnként, Gyöngyös- Mátraháza között, egyszer még Kékestetőre is, bár ez utóbbi kaland nem túl dicsőséges.

Mászások: Mosoraski, Akademski (Paklenica), Hauseggerpfeiler - Höllmauer (Hochschwab), Rosskuppenkante (Hochtor), egyre hosszabb utak, utóbbi azért is, mert lefelé a Peternpfadon kell menni, ami II-es mászóút. Steinerweg (Dachstein), a hossza miatt, és mert azóta tudom, hogy képes vagyok 17 órán keresztül koncentrált lenni. A jó erőnlét mellett nem árt némi mászó tapasztalat. Nem mintha erre különösebben szükség lenne a mászáshoz, de ha az ember 12-14 órán keresztül sziklán mozog, ahhoz vagy nagyon nagy koncentráció és figyelem kell, vagy jól meg kell látni a lépéseket, fogásokat. A legjobb, ha mindkettő megvan. A Matterhorn azért is veszélyes, mert egy elrontott lépésből simán lehet pár száz métert zuhanni. (Ahogy azt utóbb Atti egyik hágóvasa prezentálja is lefelé menet, a sok kötél ki-kötél be után a hátizsák oldaláról.) A legközelebbi (hitetlenkedő) barátainkon kívül kevesen tudják, hova készülünk. Aztán amikor a legfontosabb felkészülési pont, a Stüdlgrat megmászása (Grossglockner) a havas időjárás miatt elmarad, már valóban inkább csak hallgatok. A legutolsó napokban jutunk el oda, hogy szállást foglalunk a Hörnli hüttében. Csak 20-21-ére van, az jó is lesz, bár az időjárás előrejelzés nem a legfényesebb. Az indulás előtti napon kitaláljuk, hogy a jó akklimatizáció érdekében aludjunk még egyet fenn, a Teodulo hüttében, szerencsére van hely. Minden készen áll. Lesz, ami lesz.

A Svájcicsoki-hegy meghódítása Matterhorn, Hörnligrat 2013.08.19-22. (Svájc)

D-2. nap Breithorn (akklimatizációs túra) Reggel 6-kor hagyjuk el Tasch-t, a kempinget, a vonat nemsoká Zermatt -ban landol. A Hegy titokzatos felhőt tekert a hegyére, hűvös szél fúj. Hátizsákjainkban négy napra öltözék, egy csomó szendvics, kötél, hágóvas és csákány. Tervünk mára a Breithorn (4165 m) megmászása, és egy éjszaka eltöltése jó magasan, a Teodulo hüttében (3317 m). Átcaplatunk az ébredező városka főutcáján, és felvonózunk Trockener Steg (2939 m) állomásig. Innen vezet fel az út a hüttéhez, ahol a holmink nagy részét szeretnénk hagyni a mai meneteléshez. A felvonóállomáson azonban mindenki csak a szemét meresztgeti, amikor az útról kérdezzük, hogy hát igen, de csak a gleccseren lehet felmenni, és az hűha. Talán a zord idő miatt, de hihető a hűha, úgyhogy még eggyel feljebb liftezünk (42+30 CHF/fő) a Klein Matterhorn-ig (3885 m), és onnan vágunk neki lefelé. Ez már a második hiba, amit ma elkövetünk, pedig még reggel 9 sincs. Az első: igenis vezet út a Trockener Steg-től a Teodulo hüttéhez, csak követni kell a sípályát. A második: ha mégis felmész a legfelső állomásra, felesleges lemenned a hüttébe, mielőtt megmásznád a Breithornt, hiszen a felvonóállomáson nyugodtan ott lehet hagyni a felesleges holmit. Lehet, hogy a levegőhiány vagy a hideg miatt, de ez a lehetőség egyáltalán nem jut az eszünkbe, beöltözünk téli ruházatba, és elindulunk lefelé, örülve, hogy kissé feltisztult az idő, látszik a völgy, és lenn a ház is. Az út könnyű, de itt tényleg tél van: mínusz 4-5 fok lehet, süvít a szél. Előbb lankás a pálya, lejjebb jó meredek, de még nem indokolt a hágóvas. Óvatoskodunk az úttal, mert feljebb láttunk pár impozáns hasadékot, és a lenti sípálya le van zárva, de felesleges aggódnunk, az út jól járható. A Teodulo-ban magas férfi fogad, karikatúraszerűen eltúlzott vonásokkal, figyelmeztet, hogy akár vihar is várható, óvatosan menjünk. Ok, magunk sem terveztünk túlzott vagánykodást. Felfelé már vassal megyünk, el is kél a meredek sípályán. Itt ér bennünket a felhő, és belőle a sűrű hóesés. Már eddig sem bírtuk valami fényesen az emelkedőt, de ez még jobban visszavet. No jó, még egy kicsit megyünk, aztán visszafordulunk. De aztán elérjük a meredek tetejét, innen kicsit lankásabb, a hó sem annyira nedves, inkább kis fagyos golyók esnek, ez nem áztat egyáltalán, a kedvünk is jobb lesz, megyünk tovább, pár lépésenként meg-megállva. A Klein Matterhorn nyergébe érve felszakadozik kissé a felhőzet, belátni a szép lankás hajlatot, a helyes kis sziklával. Látszik a Matterhorn is, bár csak derékig, a másik felén felhő ül. Előttünk pedig szelíden, fehéren emelkedik a Breithorn, és egyáltalán nem látszik sem messzinek, sem magasnak.

Az utat elhagyva gyakorlatilag egyenesen vágunk át a nyergen, arrafelé, ahol a fel és lefelé haladó összekötözött partikat látjuk. Nem kötözködünk össze, errefelé az égegyadta világon semmi sem indokol egy hasadékot. Nincs is, viszont döbbenetesen lassan haladunk az egyre süppedősebb hóban. Néha próbálunk egymás nyomdokaiban menni, de az sem megoldás. Megyünk hát, ki merre látja járhatóbbnak az utat, a korábbi csapások valamelyikén. Közben fekete felhők jönnek megint nyugatról, és lassan beburkolják újra a völgyet. Erős a kísértés, hogy visszaforduljunk, a gps 4000 métert mutat, ezzel akár elégedettek is lehetünk mára, különösen, hogy a lemenettel kezdtünk. De a kisördög csak nem nyugszik, nem fordulhatunk vissza pont a csúcs alól. Nekivágunk hát a meredek emelkedőnek, ami először egy hasadékot kerül jobbról, aztán balra tér hosszan, időnként teljesen lejegesedve. Itt már tényleg csak néhány lépést tudunk egyszerre menni, aztán pihenni kell, a szívünk kalapál, majd kiugrik a helyéből. Elered újra a hó, semmit sem látunk, csak a mély csapást magunk előtt. Jobbra fordul megint az út, és lankásabbá válik, majd egy keskeny gerincre fut. Nincs tovább fölfelé, csak tippelni tudjuk, hogy elértük a csúcsot. Megnézem a gps-t őszerinte megjöttünk, de a magasság több, kalibrálni kellene, de egyre zordabb az idő, zúg a szél, ver bennünket a fagyos hó, úgyhogy sietősen lefelé vesszük az irányt. Előkerül a csákány is az ereszkedéshez, kimondottan jól esik, most látom csak, mennyire meredek volt a feljövetel. A Breithorn lejtőjén gyorsan leérünk, de a nyereg visszafelé is kínkeserves, még annak ellenére is, hogy eláll a hóesés, és megint kitisztul az idő. Viszont egyre melegebb van, a hó egyre töppedtebb, beszakadósabb. Taposunk hát lefelé, míg elérjük a sípályákat újra. De ott sem vár ránk semmi jó, időközben ezek is felvizesedtek, megolvadtak. A reggeli jeges lemenetelhez képest most egy merő kínlódás taposni rajtuk lefelé, pedig most már nincsenek síelők, bárhol mehetünk.

6 óra felé érünk vissza a hüttébe, jó időben a vacsorához (tészta vagy leves, rántott hús, creme brulee). Két fiatal német turistával – nincs hágóvasuk, úgyhogy a csúcsokra nem mennek -, és egy eltévedt belgával vacsorázunk, aki tulajdonképpen a Monte Rosára akar menni, ahol a barátai várják. A vacsora finom, a bor kellemes, a hütte barátságos, a társaság is, de mégis megyünk aludni, hiszen jól elfárasztott bennünket ez a nap. A négy emeletes ágy minden felső szintje szabad, rajtunk kívül csak két csendesen beszélő, zaj nélkül mozgó és alvó olasz lakik itt, de valószínűleg nem ébrednek fel a zakatoló szívverésemre, forgolódásomra. Mi is hét után ébredünk.

D-1. nap Teodulo hütte- Hörnlihütte Reggel kialvatlanul, fejfájással, égő szemekkel botorkálunk le a reggelihez. Persze, előző nap nem volt rajtunk szemüveg (az enyém konkrétan a kocsi hátsó ülésén maradt). Az arcunk vörös, az orrunk hámlik. Szemüveg és napkrém nélkül borús időben is tilos elindulni! Szerencsére hányingerünk nincs, ez biztató.Andrea, a helyi gájd szerint a sípálya a Trockener Steg-ig jól járható, a Hörnli-be akár a gleccser tövében is mehetnénk, de azt nem merem bevállalni, így marad a sípálya. Viszont a Trockener Steg- et a Hörnlihüttével összekötő útról azt állítja, hogy nem létezik, ez felettébb kellemetlen gondolat, mert akkor nagy kerülővel, a Schwarzsee felől kell felmennünk. No majd meglátjuk, gondoljuk, és nekivágunk. Ma reggelre kristálytiszta, és ehhez illően hideg lett, a Hegy is megmutatta magát végre, Atti csalódottan nézegeti ezt a szélesebb, piramis alakú, kevésbé impozáns olasz oldalát. Én viszont a jobb szélét nézegetem, hogy mennyire meredek lesz felfelé a keleti gerinc (nagyon). A sípálya tényleg kellemes, lankás és sima, lágyan hullámzik lefelé, csak néha kell kerülgetni az olvadtabb részeket. Atti rosszul bírja az ilyen egyszerű utakat, meg is rántja a bokáját rajta. Aggodalommal nézem, ma minden hiba keresztbe tehet az expedíció sikerének. De aztán tovább tud jönni, és kb. 40 perc alatt tényleg elérjük a közbülső felvonóállomást. Itt a kis shopban minden van, úgyhogy beszerzek egy helyes piros keretű napszemüveget. Az állomáson óriás felirat fogad, hogy Hörnlihütte balra, és akárhogy nézegetjük, ez bizony a tavak között haladó, nem létező direkt út. Úgy öt méter széles, és 50 méterenként van jelölve, egy igazi elefántcsapás. Gyönyörű tájon vezet keresztül, sziklás terepen, a gleccser alatt. Egyre csak lejt, végigkanyarog egy széles háton, aztán mögötte lebukik a völgybe. Egyre csak veszítjük a szintet, pedig ma kíméletes túrát szerettünk volna a nagy nap előtt. Aztán elérjük a Schwarzsee felől jövő utat, és élesen balra, a felettünk tornyosuló sziklafal oldalára fordulunk. Itt először vaslépcső, aztán egy széles erkély fut végig, ezen vezet felfelé az út. Majd még meredekebben felszökik. Mi megint a nagyobb felszerelésünkkel vagyunk, nem nagyon bírjuk az emelkedőt. Kicsit aggódom, hiszen mára már akklimatizálódni kellett volna. Persze lehet, hogy csak ennyire rossz az erőnlétem, de látom, hogy Atti sem siet sehova, szóval nemcsak erő kérdése. Bár az a négy mászózsákos illető, aki elhúz mellettünk, elég jól megy, hamarosan már a hátukat sem látjuk. Nem számít, én maradok a tempómnál, nem akarom elfárasztani magam, óvatosan lépkedek fölfelé, kőről kőre. Nemsoká megpillantjuk a házat, egy töredezett kőtömb tetején, jó magasan, a plató oldalán meredeken szökik fel a szerpentin. Innen már más szögben látszik a Matterhorn, ahogy a képeslapok ábrázolják, keskenyen meredezik, a legfelső részén kicsit balra hajolva. Félelmetes látvány, nehéz elképzelni, hogy holnap felsétálunk rá.

Lassan felérünk a hüttéhez, a környék pedig egy csatatér. A terasz félig lezárva, mellette körülkerített munkaterület. Egy helikopter kering folyamatosan föl és le, úgy nézem, betont szállít az építkezéshez. A bejelentkezésnél "kedvesen" közlik, vagy kifizetjük előre a két éjszakát, vagy nem tartják a helyünket. Kifizetjük hát, de már értem, miért mondta Andrea a Teodulo-ban, hogy „ez nem egy svájci hütte!”. A falon felirat, „Ébresztő 4-kor, indulás leghamarabb 4.20-kor, hogy ne stresszeld a gájdokat és a klienseiket.” Eszemben sincs a gájdok előtt indulni, igazból az egyetlen félelmem az eltévedés, úgyhogy pont azt remélem, valamelyikre majd rátapadhatok, de a tábla mégis bosszantó. Különösen, amikor kiderül, nekik foglalt asztaluk van, és a vízért feleannyit fizetnek. Pedig akkor még nem is láttam, micsoda „turistákat” próbálnak meg felvinni a hegyre, és hogyan viselkednek ott fenn. Nos, a Hörnli tényleg egy kicsit más. Tízágyas láger, fűtés semmi, hideg igen, mondjuk a vacsora 30 CHF-ért kiadós és finom. Megnézzük a beszállást, barátságos kémény fix kötelekkel, nem túl aggasztó. Kedves helyi sráccal és az apjával vacsizunk, a fiú vezetővel megy másnap, a szénné égett orrú pasi oda is ül aztán hozzánk, aztán már csak egymással beszélgetnek. Itt nincsen folyóvíz, tehát mosakodásról nem is álmodunk, csak amit a nedves törlőkendő bír. Korán ágyba bújunk, és most kivételesen a fázás ellenére egészen jól alszom.

D: Matterhorn Háromnegyed négykor már dübörög a láger. Kedvetlenül kelek, semmi izgalom, csak a korai morcosság. Mire leérünk, a reggelinek már csak a romjait találjuk, alig lelünk némi harapnivalót. Mondjuk nem is nagyon kívánom. Hidegre készülünk, de a hajnal egész enyhe. Világos az éjszaka, pedig a kelő napnak még semmi jele. Valószínűleg hold világít valahol a hegy mögött, mert fényes a hegyi világ, szinte világítanak a havas hegyek, fényesen ragyognak a csillagok. Mi vagyunk az utolsók, úgyhogy szedjük a lábainkat, de felesleges az igyekezet, a beszállásnál hosszú a sor. 60 méteres félkötél egyik felét hoztuk, ezt most felszedi Atti, ahogy a többiektől látta, féloldalasan a testén átvetve. Ősz bajuszú svájci gájd, és kerek képű utasa mögé kerülünk, elég jól haladnak a sötétben, nem könnyű tartani velük a tempót. Szerencsére a mászósabb szakaszok megfogják őket, így tudunk együtt haladni. Melegem van, leveszem a kesztyűt, úgyis csak zavart a mászásban, meg felhajtom a nadrág szárát térd alá. Örülök, hogy este fel tudtam tölteni a fejlámpámat, mert most gyenge fényben nehezebb lenne a mászás. Egy parti jön szembe a pirkadatban, fiatal páros, a lány óvatosan tapogatja ki a lábával az utat lefelé, valószínűleg feladta. A bajuszos hátra is szól, megkérdi, hogy bírom, köszönöm, jól, mondom, és tényleg, egyelőre élvezetes, szép mászás, nem túl törős, tiszta kő. Egyszer el is tévedünk, de a gájd gyorsan korrigál. Napkeltekor leszakadunk, már nagyon kell pisilnem. Még szerencse, hogy nincs mögöttünk senki. Előbb főleg a gerinc bal oldalán haladtunk, aztán egy kiszögellés után meglátom a csúcsot, éppen narancssárgán megvilágítja a nap, csodálatos, ahogy fölénk tornyosul.

Mászunk tovább, immár napsütésben, fölöttünk rengeteg színesbe öltözött hangya a gerincen. Valahogy most ez sem stresszel bennünket, megyünk, ahogy tudunk. Azért ma elégedettebb vagyok magammal, persze nem bírom úgy, ahogy szeretném, de azért egészen jól megy, haladunk folyamatosan. Váratlanul feltűnik felettünk a Solvay hütte, meglepődünk, hogy máris itt vagyunk, hiszen ez az út kétharmada, mármint szintben. Mire odaérünk, már egy újabb parti jön szembe, és egy partit el is hagyunk. Az alsó Mosley plattét még kötél nélkül másszuk, aztán már fenn is vagyunk a hütte oldalában. Három pasi ereszkedik ott, mint kiderül, magyarok, és a hüttében töltötték az éjszakát az előző esti viharos szél miatt. A Solvay hütte igazán bámulatos hely, a Hörnli gerinc egy védettebb zugában lapul az apró faház, ami csak veszély esetén használható (20 CHF-ért, ami, ha feltesszük, hogy ki van fizetve a szállásod a Hörniben, nem túl barátságos). Először az interneten láttam a képét, Atti profilján posztolta egy ismerőse, látva, hogy milyen helyeken járunk. Így utólag bevallhatom, a motivációim között igenis ott volt, hogy viszont-posztoljunk egy képet, amin Atti áll a szédítő magasban, a pici kunyhó mellett. Ahogy ő mondja, „Egy jó poénért sok mindenre képes vagyok.” Itt állunk hát fenn, és engem elönt az öröm, hogy még csak reggel van, és én már itt vagyok, és nagyon úgy néz ki, hogy képes leszek rá, igenis, meg fogom tudni csinálni. Persze tudom, hogy pont a vége a legnehezebb, amikor hullafáradtan még visszafele kell mászni, de valahogy mégis tudom, hogy képes leszek rá, bírni fogom. A hütte körül gájdok és klienseik, japán turisták, kinyuvadva a legmodernebb felszereléseikkel, legdrágább ruháikban. Az egyik svájci vezető éppen magyarázza, hogy „eddig könnyű volt, ezután sokkal nehezebb, úgyhogy ez ma nem fog menni, visszafordulunk, ok?”, miközben újabb parti ereszkedik vissza. Esti vacsorapartnerünk, a helyes svájci fiú az, de nem faggatjuk a részletekről.

Innen mi is összekötjük magunkat, és ezen a szakaszon rendes biztosításban mászunk fel, valószínűleg az ijesztgetés hatására. Aztán 8-10 méteres kötelet hagyva, szinkronban mászunk tovább, hol Atti van elől, hol én, de mindig mindketten haladunk, különben nagyon lassú lenne, és a nehézség sem indokolja a teljes biztosítást. Ahol szükséges, egy-egy kiálló kő mögé, vagy vaspöcök köré tesszük a kötelet, de inkább haladunk, ahogy tudunk. Tényleg szép a mászás, egy fokkal nehezebb, mint az alsó szakaszon, és sokkal kitettebb, de még nem vészes. Lassan jeges részek is megjelennek, aztán elérjük a lentről is jól látható törést a gerinc vonalában, amit váll-nak neveznek. Az első meglepetés, hogy havas kis párkány vezet át balra, nem túl barátságos így hágóvas nélkül. Átmásszuk, aztán keskeny sziklaperem élén folytatódik az út. Meredek felszökések jönnek, vastag fix kenderkötelekkel. Igyekszem nem nagyon terhelni ezeket, mert látom, hogy mindenki csimpaszkodik rajtuk. Itt már megjönnek az első lemászók, akik a legkorábban indultak, és a csúcs után visszafele tartanak. Sajnos azt kell mondanom, hogy nincs helye az udvariaskodásnak! Ha csak egy pillanatra megállunk, már jön is egy vezetett parti, és gondolkodás nélkül a nyakadba mászik, tehát gyakorlatilag esélyed sincs feljebb jutni. Miután erre rájövünk, kicsit gyorsabban haladunk, bár olyanra is van példa, hogy a svájci gájd egész egyszerűen arrébb lök, hogy helyet szorítson a kliensének, egy elég keskeny és jeges lépésben. Húzunk is gyorsan hágóvasat, mert itt már bármikor lehet hó vagy jég, és persze sok helyen van is. Lassan kiérünk a gerinc jobb oldalára, ami tulajdonképpen egy meredek, havas lejtő. Én a magam részéről ettől féltem a legjobban, mert a januári Lomnic-túrát leszámítva nem nagyon van tapasztalatom a havas-jeges hegyoldalakkal. De a hely nem annyira ijesztő, a lépések ugyan jegesek, de jó mélyek, sok biztosítási pont, leginkább karikában végződő vascövek, kötélgyűrű, sőt itt-ott egy nittfül is feltűnik, szinte folyamatosan tudunk haladni.

Szinkronban mászunk továbbra is, hol Atti megy elől, hol én, pedig nem egyezkedünk, nem is beszélünk szinte, megyünk, ahogy adja magát az út. El is hagyunk néhány partit, köztük a tegnapi négy mászózsákos zergét, akik oly sebesen előztek le bennünket az emelkedőn. Némi elégtételt érzek. Aztán fenn állunk a szobor mellett, egy balra futó emelkedő aljában, tudom, hogy ez már a csúcs felé vezető gerinc lesz. Elindulok előre, és lassan baktatok a két lábfejnyi széles peremen, két oldalamon ezer méteres mélységek, egy szélesebb részen elengedem az utolsó szembe jövő partit, és óvatosan fellépek a legmagasabb pontra. Atti jön mögöttem, nemsoká mellém ér. Megvesz az Isten hidege – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés arra, amit érzek, minden porcikámban reszketek. Előkotrom a pelyhet, és minden logikának ellentmondva ráhúzom a héjkabátra. Működik, enyhül a hidegérzet, pár fotó erejéig még a fényképezőgépet is képes vagyok elővenni, de ez sem fontos, gondolom, a lényeg, hogy itt vagyok fenn, életem legnagyobb és legnehezebb csúcsán, és már csak le kell menni. Jesszus, még le is kell menni! – a havas hegyhát gondolatára kiráz megint a hideg, pedig eddig sem volt melegem.

Lefelé

A lemenethez elővesszük a csákányt, de az első tumultusnál kiderül, hogy ez felesleges, hiszen ereszkedni fogunk, bár a tömegben kétséges, hogy hogyan. Hogy került ide ennyi ember? Kétségbeesetten nézek Attira, de ő elszánt, bizony le fog menni, ha dugó van, ha nincs. Már fogja is a kötelet, fűzi át a cöveken, csúszik rajta lefelé, én követem, a harmadik ilyen manőver után kinn vagyunk az esetlenebbül ereszkedő társaságból. A fix köteleknél kétséges, hogy melyik technika a gyorsabb, de tény, ha nem akarjuk nagyon terhelni a fix eszközöket, jobb a saját holmit használni. A váll alatt viszont már tényleg érdekes kérdés, hogy használjuk-e a kötelünket (amit a szervezetem javasol), vagy caplassunk szépen lefelé (ami némileg kockázatosabb, ám gyorsabb). A Solvay hütténél megint eltesszük a kötelet - mint azért később kiderül, még mindig nem végleg – és mászni kezdünk lefelé. Nehezebb ez a mászás, mint amire emlékeztem, sokszor szembe kell fordulni a sziklával, és úgy lemászni. Vannak komolyabb letörések, mély lelépések, a térdem viszont egyre kevésbé szereti ezeket. Atti is egyre többször lemarad, érzem, hogy egyre fogy a türelme. Hosszú a lemenetel, sokkal hosszabb, mint ahogy emlékeztünk, pedig reggel sem tűnt rövidnek. Ezeken a szakaszokon már nem is emlékszem egyáltalán a helyekre, ahol járunk, valószínűleg itt még sötétben jöttünk. Megyünk lassan lefelé, kuloárból kuloárba, pilléreken keresztül, Időnként valóban keresgélni kell az utat, de a kopott kövek hamar megmutatják az irányt. Megörülök a fix köteleknek, de ez még mindig nem a vége, pedig már nem sokkal alattunk látszik a kemping, és a Hörnli hütte, de még mindig nem értünk, le, még mindig van egy meredek letörés, még egy kicsit mászni kell újra lefelé, kifulladásig. Már utálom az egészet, legszívesebben elhagynám magam, csak tenném egyik lábat a másik után, de nem lehet, még mindig koncentrálni kell, még mindig pontosan kell lépni. Aztán mégis meglátom a végét jelentő vaskos kenderkötelet, lecsúszok a kéményben, és csak ordítok, hogy „Föld!” – itt úgysem érti senki sem. Kinyúlva heverünk a hütte fölött egy szép nagy lapos kövön. A nap lassan eléri a hegy oldalát, hogy aztán árnyékba borítsa a völgyet. Hét óra van, kb. 14 órája, hogy elindultunk, még vaksötétben, fel a hegyre. És most itt vagyunk, ugyanott, a tettünk egyenlege nulla, pedig veszettül elfáradtunk. Ránézni a hegyre, és elképzelni, hogy ott voltunk, a furán balra hajló csúcs tetején, szinte lehetetlen, hihetetlen. Mint ahogy az is, hogy Atti három napja hurcolt hátizsákjából egy kis üveg pezsgő bukkan elő, amit műanyag poharakba tölt a még néptelen lágerszobában, és megisszuk, életem legfinomabb pezsgője ez, nemcsak mert megmásztam azt a döbbenetes hegyet, hanem azért is, mert pont vele, aki egyszer sem kételkedett (vagy legalábbis soha nem mondta).

D+1 nap Hörnlihütte- Schwarzsee-Zermatt Az éjszaka elég nyűgösen kezdődik, fáj mindenem, és az izgalom sem nagyon hagy aludni. Fel vagyunk pörögve, egymásnak meséljük a nap történéseit. Valahogy csak eltelik, aztán megint egy csodás felhőtlen reggelre ébredünk. Utolsó szendvicseinket esszük, 4 eurós teával, hogy ne kelljen még kimenni a hidegbe. Odakinn aztán kiderül, hogy csak a házban volt hideg, a hütte teraszán ezerrel süt a nap, lágyan melengeti az átfagyott csontjainkat. A négy nap alatt először lekerül a nyári túranadrág szára, és hamarosan a hosszú ujjú póló is, trikóban, rövidnadrágban megyünk lefelé. Kényelmesen, bámészkodva haladunk a nagy zsákokkal, most már igazán nem sietünk sehova. Végre egyedül vagyunk. Visszanézünk a hegyre, és ez az a pillanat, amikor felfogom végre. Atti nyakába borulok, és hömpölyögve szakad ki belőlem a megkönnyebbült sírás, ahogy nézem a napsütésben ragyogó, hatalmas, fenséges kőpiramist. Csak zokogok, felszabadultam, meghatottan, boldogan. Jó sok fotó is készül, amíg vagy két óra alatt leérünk a Schwarzsee-hez. A tó tényleg elég fekete, a magaslatról meg csodás kilátás nyílik a Matterhornra. Megcsodáljuk még egyszer, és mivel az útjelző táblán 2.15-ös szintidő van kiírva, eldöntjük, hogy gyalog megyünk le Zermattba. Az út kellemesen lejt, és fantasztikus tájon vezet keresztül, örvendezünk a látványnak. Itt már fű és virágok is nőnek, ezek hátterében még szebbek a távolodó nagy havas hegyek, gleccserek.

Az út pont egy órával hosszabb, mint ami jól esne, de most már nincs más választásunk, csak meglesz az 1600 m szint lefelé a nehéz zsákokkal. Zermatt főutcáján pedig büszkén vonulunk végig a többi kötelekkel, csákánnyal felszerelt mászó között, annak a boldog tudatában, hogy igen, mi ott voltunk fenn a nagy hegyen, tegnap hajnalban még fejlámpával botorkáltunk, ilyentájban meg fenn küzdöttünk, ma pedig itt sétálunk, kicsit törődötten, de egészségesen. Vizet veszünk a mormotás kútból, és alig várjuk, hogy végre elérjük az autót, tiszta ruhát húzzunk, és délnek vegyük az irányt, egyenesen a tenger felé.

Még több kép: Matterhorn Video: Matterhorn