Hauseggerpfeiler - Höllmauer

Szombatra egy szép reibungot, a Wetzsteinplattét terveztük, és Bodenbauer felől ragyogó napsütésben kb. két óra alatt el is értük a Wetzsteinkogel tömbjét, amit látva már messziről dörzsölgettem a tenyeremet a mesés wasserrillés tábla látványára. Ám a tömb nem adta olyan könnyen magát, a beszállás ugyanis egy magas szilafal tetején, egy nem túl barátságos ösvényen megközelíthető. Először egy vaspöcökkel megerősített felszökésen másztunk fel, aztán egy lépésnyi széles, sáros, köves párkányon oldalaztunk jobbra, ahonnan két nagy fenyő megkerülésével csúszós, füves meredélyen jutottunk fel végre a tábla tövébe. Mire megtaláltuk az első nitteket, csendes cseppekben eleredt az eső. Semmi baj, mondtuk, ez csak könnyed nyári eső, induljunk el, aztán kiderül. Mire elővettük a kötelet, ki is derült, no nem az ég, hanem az igazság a könnyed nyári esőről, ami két perc alatt zivatarrá sűrűsödött, sárbányává áztatva a felfelé sem túl barátságos ösvényt, alattunk 30-50 méter függőleges szikla, hogy ma a rebungon mászni nem nagyon fogunk, az biztos, de visszamenni is zűrös lesz, az is látható. Jussunk el a felső fenyőig, onnan megpróbálunk kiereszkedni. Hogy leér-e a kötél, és hova ér le, az eldől. Leóvatoskodtunk a fáig, és a szakadó esőben kiereszkedtünk a kb. 20 méterrel lejjebb levőhöz. Mire odaértünk, már borsónyi jég verte a hátunkat-fejünket, nadrágunk rommá ázott, cipőnk tocsogott. Szerencsére pont leért a kötél, csak pár métert kellett mászni lefelé, de azt már biztonságos sziklán. Egy bő órát tartott a mutatvány, közben végig szakadt az eső, de mire leértünk, elcsendesedett, és mikorra végre a hófolt barlangjába bújhattunk volna előle, el is állt. Visszamenni nem nagyon volt kedvünk, így a megfutamodás mellett döntöttünk, a zoknik kicsavarása, alpesi szalamandra-filmezés és némi kalória vételezése után az autó felé vettük az irányt. Leginkább forró fürdőre, aztán forró levesre vágytunk. Persze a napsütés, ami visszakísért bennünket, szintén nem jött rosszul.

A Wetzsteinkogelhez visszamenni nem volt kedvünk, így egy másik látványos, két órás beszállású utat, a Hauseggerpfeilert választottuk vasárnapra. Ugyan ebben nem látszott semmi reibung, a jó kőminőség, a hármas biztosítottság, de leginkább a Höllmauer fal fantasztikus látványa meggyőzött bennünket, hogy ez lesz a nekünk való út. Abba persze nem gondoltunk bele, hogy a 11 kötélhosszban közel 400 métert kell mászni, és a fal megtalálása is eltarthat egy ideig. Szóval nem keltünk túl korán,így 9 körül parkoltunk Seewiesenben, és elindultunk a völgyben felfelé. Szép kis völgy ez, mindkét oldalát impozáns szilafalak határolják, alul zöldellő mezőkkel. Eleinte széles kavicsos úton haladtunk, aztán keskenyebb, köves ösvényen, egy lenyúló perem tetején. Itt már meredekebbé vált az ösvény, és hamarosan elértük a Florlhüttét, ahonnan már oldalról látható a Höllmauer. Néhány perc gyaloglás után egy szép kis rétre érkeztünk, a kiszélesedő völgyet sárga virágtenger borította. A fal lassan azonosítható szögben, elölről is látszott, még az utunkat jelző jellegzetes balra hajló repedést is láttuk, de a beszállás a tegnapihoz hasonlóan egy függőleges fal tetején volt. Hát ide megint hogy jutunk fel? És hol a jobbra letérő ösvény, amiről a leírás beszél? Az alsó fal jobbról megközelíthetőnek látszott, azért elindultunk a jobb széle felé keresztül az irtáson. Hamarosan piros pöttyökre és egy fára erősített fadobozra lettünk figyelmesek, elértük a felfelé vezető ösvényt. A törmeléklejtő szélén jobbra fel, aztán a fal tövében balra vezetett, de mi a széles párkányon inkább a hatalmas fenyőket választottuk, okulva az előző napi eső-kalandból, bár a nap ma rendületlenül sütött. A nagy fák alatt öltöztünk be végül, és ott hagytuk a bakancsokat, felesleges holmit egy hátizsákban a védett helyen.

A beszállás tényleg ott volt a repedésben, a fenyőfa mellett, bár az első nitt jó magasan, vagy öt méteren látszott. Persze, mert könnyű- mondogattuk, mint mostanában általában, ha szellős nitteléssel találkoztunk. Tényleg nem volt nehéz, Atti gond nélkül vette az első hosszt. Időnként megfontolt egy éket vagy friendet, de nem igazán volt alkalmas repedés, ahova berakhatta volna. A következő hossz még könnyebb volt, de az öt méteres köztestávok azért megdobogtatták a szívemet. A harmadik hossz után érkeztünk az út egyik legszebb pontjára, ahol egy kényelmesebb bevágásban szépen ráláttunk a fölöttünk tornyosuló pillér élére, csúcsára. Itt több stand is van, a Hausegger harmadik hosszának csúcsa az ereszkedőstand, kicsit feljebb a Windspiel nevű út standja, és egészen jobbra a Hausegger standja, amiből egy könnyebb, bár kicsit ijesztő repedésben indult az ötödik hossz. A hatodikban volt az első ötös szakasz, de az indulókunszt után már egyáltalán nem volt nehéz a hossz. A hetedik, 6+-os kulcshossz következett, már messziről láttam, hogy a hossz második, nehezebb részében, ahol a falon ilyen messziről egyáltalán nem látszott semmilyen folytonossági hiba, repedés, fogás, vagy bármi, végre sűrűn csillognak a nittfülek. Atti a hossz kezdeti, négyes szakaszát jobbról kerülve simán beletett plusz egy fokozatot, ami a nittszegény környezetet tekintve elég hősies tett volt egy 6+ előtt, de aztán simán kimászta, és már ott is állt a sima dal előtt. Némi biztonságot merítve akasztott egyet, aztán továbblendült, és megvolt az - utólag már tudom, hogy a legnehezebb - akasztás.

Érdekes módon az áthajlás után, a kissé jobbra hajló keskeny peremen bizonytalanodott el, ahol már ritkábban csillogott a vas a falban, viszont már nem kellett csimpaszkodni, kis egyensúlyozással egész jól el lehetett lenni. Végül itt is felküzdötte megát, és jöhettem én is. A fal közelről pont olyan simának látszott, mint messziről. Volt benne két elég jó magasságban levő fogás, de egyik sem túl mély, és mivel lépés alig látszott, ebből a kettőből kellett teljes testsúlyt emelni. Ez eddig még ment is, de miután kiszedtem a köztest, eléggé elfáradtam, belecsüccsentem hát egy kicsit pihenni. A következő mozdulat hasonlónak ígérkezett, egy kisebb fogás jobbra, egy elég bizonytalan balra, lépésnek még mindig csak apróbb egyenetlenségek, így juss át a buci tetején. Némi erőlködés árán ez is megvolt, de nem nagyon lehetett pihenni, mert a párkány fenn azért nem volt teljesen kiegyensúlyozható, bizony itt is kapaszkodni kellett. Remegő lábakkal értem fel a standba, és indultam tovább, pedig most nem nagyon kívánta a szervezetem az előlmászást. No nem baj, egy ötös szakaszt csak kimászok valahogy. Az első részével nem is volt gond, de aztán egy nagy kő mellett kellett feljutni, én jobbról kerültem, mert akkor már nagyon hiányzott egy biztosítási pont, és a jobb oldalán láttam egy alkalmas repedést. Beraktam a friendet, és felmásztam a kőre, ahol végre megtaláltam a nittet, de ekkor láttam, hogy egy kisebb kurflit tettem a frienddel a kötélre, ami 45 méteres hossz végénél több mint botorság. Visszamásztam hát kicsit, kiszedtem a friendet, és belenéztem az utamba. Nitt magasan fenn, vagy öt méterre, a fal pedig elég sima, fogások jó magasságban, de nem túl mélyek. Merítettem hát egy kis erőt a ziazsákomból, megfogtam a fogást, és emeltem, továbbnyúltam, sehol semmi, a perem, amit elértem, kifelé erősen lejtett, legfeljebb egyensúlyozni volt jó. Nézzük a másik kezet, jobbal már jobb fogást találtam, de elég bizonytalan volt a testsúly áthelyezés, pár másodpercig nem voltam biztos benne, hogy tovább tudok haladni, de aztán ballal belenyúltam egy igazi fogásba, és meg tudtam pihenni. Az utolsó métereken szinte repültem fölfelé, még a nittek sem hiányoztak. Atti is lihegve futott be, megállapítottuk, hogy egyes helyeken az ilyenre simán odaadják az 5+-t, ha nem többet. A többi hossz nagyon barátságosnak bizonyult, főleg a pillér széles gerincén kellett mászni, időnként egy-egy bátrabbat lépve. Ekkorra nagyjából megszoktuk a szellős nittelést is, már nem is nagyon próbálkoztunk a saját eszközökkel. Ahol kellett, tényleg mindig volt nitt, egyébként meg tepertünk felfelé. Az utolsó hosszt Atti jó sokáig mászta, kérdeztem, mi van, azt mondta, felért egy csúcsra, út nincs tovább, kicsit visszamászik, lestandol. Ok, mondtam, bár nem értettem, hiszen a topo szerint az utolsó standtól még némi felfelé gyaloglással kell elérnünk az ereszkedőstandot. Persze volt ott még út, csak egy kicsit tovább kellett mászni, a csúcs után kis ereszkedéssel megtaláltuk végül a kiszálló standot. Továbbhaladva felfelé megleltük a két masszív vaskarikát is a falban. Időközben a szomszédos pillért, a Kasparekpfeilert mászó osztrák fiúk is felértek, és kicsivel alattunk a bevágás felé kezdtek ereszkedni, ahol a rajz az abseil pista-t, az ereszkedő utat mutatta. Időközben eléggé lehűlt a levegő, vagy csak a szél támadt fel, de az utolsó standokban a nap is ritkábban sütött, a szél is jobban fújt, alaposan átfagytam. Én kezdtem hát az ereszkedést, és első lendületemmel le is csúsztam az osztrákok mellé, gondoltam, ők biztos tudják, hogyan kell itt ereszkedni. Hát nem tudták, a stand csak két megközösített nittfül volt, a célra mondjuk alkalmas, de nem túl bizalomgerjesztő. A topo egyértelműen végig ereszkedőstandokat mutatott, így nem értettem. Aztán megláttuk a nagy karikát vagy 10 méterrel feljebb, úgyhogy eldőlt, visszamászunk. Így legalább nem a két osztrák fiú nyakába ereszkedtünk, így is eléggé vertük lefelé a köveket a bevágásban. Megint én indultam tovább, de semmit nem találtam a repedésben. Már vagy ötven méternél jártam, alattam egy jól látható párkány, de a kötél elfogyott vagy 10 méterrel előtte. Végül a repedésben megláttam egy kötélgyűrű-hurkot egy nagy kövön, kissé feljebb, visszamásztam hát érte. Innen ereszkedtünk aztán tovább a párkányra, de ott is rossz standhoz mentem először, a karikás ereszkedés vagy három méterrel balrább volt. Hát így esett, hogy a nyolc ereszkedés mintegy négy órán keresztül tartott, és mivel a mászással sem siettünk, bizony majdnem este 9 volt, mire a hátizsákokhoz értünk. Igencsak kiléptünk hát, így nyertünk egy órát a lemenő úton, és bár ránk sötétedett, mire az autóhoz értünk, a fejlámpát csak a pakoláshoz kellett használnunk. A sebességen még lehet javítani, de a mászás tíz pontos volt: jól biztosított út, gyönyörű helyen, fantasztikus, tapadós kő, csak itt-ott mozog vagy laza, egyáltalán nem kopott vagy zsíros. A túra edzésnek sem utolsó. A félkötél elengedhetetlen, mivel 48m ereszkedés is van benne. A Hochschwab pedig fantasztikus, egy kisebb hegyekkel körbezárt szikla-csoda, ide még mindenképpen visszajövünk! Képek: Hochschwab