Kinigat Plattenweg

Monte Cavallino, avagy a Grosses Kinigat (2689m) Plattenweg (600m, 6-, 13kh) 2021.08.24.

Ezt most nem én találtam ki. Atti volt a kiötlője. Tény, hogy a frissen vásárolt 45 euros Südostalpen könyvben zömében 7-9 fokozatig találni utakat, a Bergsteigen-en meg szinte semmi nincs Karintiának erről a szegletéről, szóval sok választásunk nem volt. Mondjuk én meg belementem annak ellenére, hogy az idei szezonban 350 méternél hosszabbat nem másztunk, azt is csak jól biztosított atomstabil El Chorro-i mészkövön, és annak ellenére, hogy az út feléig azért elég homogén 5+-okat kell mászni a beszálló 6- után. Valamint annak ellenére, hogy bár a könyv E1-es, tehát kimondottan jó biztosítottságot ígér, van ott egy „mit alpinem Touch” kifejezés, ami alapján nem árt ezt az ígéretet fenntartásokkal kezelni.

A Grosses Kinigat (Monte Cavallino) 2698 méteres magasságával a Karni-Alpok harmadik legmagasabb hegye. Impozáns 600 méteres északkeleti falán egy ferráta és három mászóút vezet egészen a fal tetejéig, ahonnan már csak egy ugrás a csúcskereszt. Másszák úgy is, hogy a Filmoor-Standschützenhüttében szállnak meg, de mi most a völgy felől, északról jövünk.

Würmlach-ból autóval egy óra a parkoló, de az út szerpentines, a Lesachtal északi oldalában kanyarog végig sok apró falun keresztül, illetve egy félsáv-zárásos útépítés is megfog bennünket, már negyedóra késéssel térünk le Kartitsch-nál a 111-esről. Itt jön az első meglepetés: innen 4,5 km forststrasse vár ránk. Nem is akármilyen, fekvőrendőr-szerű, csak annál sokkal nagyobb bukkanókkal (visszafele megszámoltuk: 50-nél is több bukkanóval) teli út ez, csak lépésben tudunk rajta haladni. A végén viszont meglepetésszerű parkoló van, két leparkolt autóval, szóval jó helyen járunk.

Jó meredek kaptatóval indul a túra, faljuk a szintet, de a két hatalmas mészkőtömb, ami a parkolóból is látszik, nem akar közeledni. Erdei úton haladunk tovább, aztán a patakmederbe térünk, onnan törmeléklejtőn kapaszkodunk fel a fal tövébe. A óriási fal jobb szélén van a ferráta, aztán az utunk, aminek az első hossza közös a második úttal, aztán a harmadik mászóút. Örömmel látom, hogy az északkeletinek mondott fal inkább keleti, rendesen telibe süti a nap, ez kimondottan jólesik, mert 5 foknál aligha van melegebb.

Két sárgás folt között indul az utunk, szép sima tábla, pár jó nehéz mozdulattal. Átgyaloglás jön, a kimondottan meredek, füves kaptató jobb szélén érjük el újra a sziklát. Na itt jön először az „alpinem Touch”, vagy 20 méternyi reibung, mindössze két nittel. Azzal nyugtatom magam, hogy biztos könnyű, és tényleg nem túl nehéz, amikor meredekebbre vált, a nittek is megszaporodnak. A szép sima tábla bal szélén halad az út, parázós pillanatokban szépen ki tudok fogni és lépni az ott levő fogásokra, lépésekre. Még örülök is a 60 méteres hossznak, hogy nem kell felhúzni a kötelet, miután felértem. 😊 Könnyebb és rövidebb hosszok jönnek, kicsit törősebb terepen, de még szép kőzeten. Tapad, mint a fene, és jó kis szabdalt felülete van. Potyog azért itt-ott, de nem zavaróan.

Közben jól beborul, magunkra szedjük a kabátokat. A 7. hossz végén a topo nem egy tornyot jelöl az út jobb oldalán, hanem egy horpadást, de szerencsére csak egy kicsit dőlök be neki, aztán megtalálom a standot. Ekkor kezd el szemerkélni az eső, de Atti rendíthetetlenül nekivág a 8., az utolsó 5+-os hossznak. És a kezében marad az első fogás. Aztán a lába alól is kitörik valami, én meg behúzott nyakkal várom a további köveket. Amik jönnek is rendesen. Ordítok, hogy „Óvatosabban!”, ő meg hogy „Minden mozog!”. Hát így toporgunk egy félórácskát, az eső közben szemerkélésből potyogásba vált, felkerül az esőkabát. Megfordul a fejemben az ereszkedés (kétpontos standok vannak mindenütt), de ha visszagondolok a jó hosszú, nem is túl egyenes vonalú hosszokra, ahol felül azért volt némi törősség, egyből elmegy a kedvem az ereszkedéstől. Atti közben kiszuszakolta a kunsztot, jól halad. Már alig van kötél. Kérdezi, mennyi van, mondom két méter, aszongya akkor lestandolok. Gyanús ez nekem: „Mennyit mentél nitt nélkül?” -kérdezem. „30 métert”-jön a válasz. Na itt sírom el magam. Pedig még el sem indultam az ominózus 8. hosszban. No majd én megmutatom – gondolom, és kitépek egy maroknyi követ a falból. Óvatosabban nyúlok hozzá, de így is szétesik, ez a fal nem törős, ez konkrétan mállik. Káromkodva dúrom fel magam rajta, komolyan fontolgatva a pruszikolást, csak az tántorít el tőle, hogy elképzelem, milyen standot építhetett Atti ezen a falon. Mászok tovább, verem le a követ, szerencsére senki sem mászik alattunk. Aztán észreveszem a (nem túl sűrű) nittsort, ami Atti standjától vagy 10 méterre jobbra vezet. Az utolsó saját köztesétől át is tudok traverzálni, aztán némi ereszkedés árán ő is mellém traverzál.

Túl vagyunk a nehezén! 55 méter kettes jön, Atti indul, mert áthúztam a kötelet, meg aztán van egy kis lelkiismeret-furdalása is az eltévedés miatt, szerintem. Mitadisten, megint elvesznek a fránya nittek, de szerencsére a másodmászó megleli őket, azúttal 10 méterre balra az Atti által fabrikált standtól. Itt már tényleg csak jelzésértékűek, 8-10 méterenként van egy, a nehézség miatt elég is. A terep is jobb lett, csak már annyira kiakasztott bennünket az a málló 8. hossz, hogy minden kis törősség érzékenyen érint.

A lentről is jól látható nagy horpadásban vezetnek az utolsó hosszok, innen már sem eltévedés, sem eső nem akadályoz bennünket, szép a mászás, jó hosszúak a hosszok, a kő is felszáradt, csak már érnénk fel végre. Jobbra tőlünk a ferrátán megjelenik egy fiatal lány, kiér a tetején, a társa mögötte, már tényleg nem sok van, és kint vagyunk a fal északi csücskén. Röviden fotózunk csak, borult az idő, meg aztán még dróton kell mennünk a csúcs felé, nekilódulunk.

Könnyű a ferrátának ez a gerincet végigkísérő szakasza, hamar kiérünk egy törmelékes terepre, ahonnan már látszik a csúcskereszt. Bár a kiszállásnál azt mondtam, hogy noway, most mégis felkaptatunk hozzá, és pár fotó után a ferrátás párocska után vetjük magunkat a lefelé vezető ösvényen. Drótos út, de könnyű, és tíz perc múlva meredek, keskeny, de jól járható ösvényen caplatunk lefele. Most én hibáztam. Bár volt gps trekkem lefele (a Bergsteigen-en fenn van a klettersteig), nem néztem meg, annyira evidensnek tűnt a levezető ösvény. Pedig bizony jó nagy kanyarral, a hegy nyugati oldala helyett a déli nyúlványokat nagy ívben kerülve érünk csak vissza a keleti oldalra. Innen már minden rendben, csak éppen plusz egy órácskát tettünk a lemenetbe. Cserébe viszont látjuk a hüttét, és elhaladhatunk a roppant fal előtt, ahol megállhatunk pont szemben az úttal, egy „hogy a csudába lehet itt felmenni” pillantásra. Végigkövetjük az út vonalát, és megállapítjuk, hogy ordítozás ide, sírdogálás oda, tulajdonképpen ilyen kalandoknak kell lennie az életünkben - na jó, lehetőleg azért kőhullás, eső és 5 fok nélkül.