Tovább a Wildenauerre

Ehhez még kellett egy keveset autózni Oberhöflein falucskáig. A leírás szerint itt a falu közepe táján egy nagyobb balkanyar utáni lehetőségnél kell letenni az autót, és elindulni a fal irányába. Tábla sehol. Mi inkább a falu végénél tértünk jobbra a Bergstasse-n, és egy kiszélesedő szakasznál hagytuk a kocsit. Pár perc séta után elértük a sárga jelet. A Wagnersteig itt már ki volt írva, efelé kell ugyanis elindulni. Viszonylag hamar elérhető a fal alja, de itt kezdődik még csak az igazi kaptató. A fal mentén jobbra haladtunk, majd a Wagnersteig után a kék pöttyöket követve nagy nehezen bogozva ki a jeleket, végre elértük a beszállást. Felnézve rögtön láttam, megérte levegő után kapkodni felfele: jó kis izgalmas fal ez.Azt már tudtuk előre, hogy nincsen rajta drót, és csak a lépésekbe lehet biztosítani, de azt senki nem mondta, hogy azokat ennyire ritkán szerelték fel. A kezdő lépések után rögtön egy olyan szakaszra értünk, ahol az egyes kapaszkodókat néha csak felugorva értem el. Viszont a barlangkürtő előtt megpihenhettem kicsit. Még fényképezni is tudtam az itteni némileg vízszintesebb köveken. De már nagyon izgatott a barlang, hogy hogyan tudok majd kibújni a végén, úgyhogy tovább kúsztam felfelé. A zsákom súrlódott a falon, ahogy elkezdtem araszolni a lépéseken. Nem szeretem a barlangokat. Azt hiszem, van némi klausztrofóbiám is, ennek tulajdonítottam a fura hangokat, amiket a kürtőben hallottam. Sípolás, morajlás, mintha a tenger zúgna. Persze csak egy repülőgép húzott el a fejünk felett, én pedig elértem a barlang felső végét leszűkítő követ. Jobbnak láttam hátizsák nélkül próbálkozni a kibújással, úgyhogy leszereltem, és felraktam a kőre. Így már könnyebben mozogtam, de még így is okozott némi nehézséget átpréselni magamat a szűk nyíláson.

De végül fenn álltam a kövön, még időben ahhoz, hogy az alacsonyan járó nap narancssárga fényében láthassam a Schneeberg

havas csúcsát. Zoli is gyorsan utolért, így némi fotózás után azonnal nekivágtunk az utolsó kapaszkodóknak. Innen már lehet könnyíteni is, kikerülni a meredekebb falat, ahol a kapaszkodók haladnak. Én azért igyekeztem kimászni, bár erősen esteledett. Felérve balra indultunk, hogy megkeressük a Wagnersteig lejáratát. Az ösvény mellett vadetető volt, ahol éppen zergék falatoztak. Egészen szelídek voltak, nem zavartatták magukat miattunk, folytatták a vacsorát. A lemenő nap utolsó fényeinél találtuk meg a lejáratot, ezért végigfutott rajtam némi aggodalom, hogy egy raxihoz hasonló lemenetel vár ránk a sötétben botladozva. Gyorsan elhessegettem, és megszaporáztam a lépteimet. Az egyik létra után mozgást láttam lenn: egy nagyobb kövön hatalmas állat állt, egy fenyő ágait rágcsálva. Biztos a szembeszél tette, de nem hallott meg bennünket, míg egészen a közelébe nem értünk. Méteres szarvú kőszáli kecske volt. Amikor végre felfigyelt ránk, mélyen a szemünkbe nézett, majd egy könnyed szökkenéssel jó pár méterrel arrébb termett. Még a patája sem koppant a kövön. Ámulva néztünk utána. Olyan volt, mint egy látomás a félhomályban. A következő forduló után még láthattam kicsit, megvárta, hogy elővegyem a gépem, újra a szemembe nézett, és még az exponáló gomb lenyomása előtt fellépdelt egy majdnem függőleges falon, majd végleg eltűnt a szemem elől.

A Wagner egyébként egy nagyon kellemes út, pár létra és némi drótkötél segíti a haladást rajta. Nem tartott sokáig leérni, hamarosan a fenyvesben folytattuk az utunkat. Lassan beesteledett, de mivel jól járható volt az ösvény, és a hold is szépen sütött, úgy döntöttünk, nem is vesszük elő a lámpát. Tényleg nem volt rá szükség, így aztán csak az autóban derült ki, hogy nem is volt nálunk, talán a folyamatos orrdugulás okozta oxigénhiányos állapot tette, hogy a többi felesleges holmival együtt kipakoltam. Stollhof felé vettük az irányt, az egyetlen olyan méretű falu irányába, ahol szállást reméltünk találni. De már útközben felfedeztük a Mohr Gasthofot, megálltunk hát érdeklődni. A 72 euros ár elég riasztó volt, de kérdésünkre, hogy tud-e a környéken kiadó szobát, a tulaj azonnal telefonálásba fogott. Így volt időnk megnézni az étlapot, és a 9 eurós bécsi szelet már sokkal jobban tetszett. Mire kihozták a vacsorát, már szállásunk is volt, egy zárva tartó, két faluval arrébb levő fogadóban, 40 euroért. Persze ebben az árban nem számíthattunk fényes luxusra, de végül is a szoba tiszta volt, és még egy egyszerű reggelit is kaptunk mellé. Képek: Wildenauersteig