Rosskuppenkante

Így aztán tudtam, hova jövünk, nagyjából azt is sejtettem, hogy a Peternpfad-hoz képest a fal melyik részén fekszik az utunk, mégis sokkoló volt, amikor a felfelé vezető ösvényen feltűnt előttünk a roppant szikla. A körülmények továbbra is ideálisnak látszottak: bár kicsit párás volt a levegő, a nap rendületlenül sütött, mégsem volt túlságosan meleg, csak a kaptató miatt izzadtunk meg rendesen. Az erdőben simán elmentem egy keresztes vipera mellett, még szerencse, hogy a szembe jövő túrázók meglátták, így mi is megfigyelhettük, ahogy lustán tekeregve bekúszik az aljnövényzetbe. A házat körülbelül egy óra alatt elértük, ahol a háziak nevetve fogadtak: ááá, a magyarok, akik kétágyas szobát szeretnének. Erről rájöttem, hogy ilyesmire ne is számítsak. Úgyhogy elfoglaltuk a jó kis alsó ágyakat a hatágyasban, és lementünk körülnézni. Eredetileg azt terveztük, hogy elsétálunk a beszálláshoz, de a fal olyan távolinak és magasnak látszott, hogy nem támadt erre különösebb kedvünk. A háznál kirakott táblán jól látszott, merre kell menni, és a falon magán is be tudtuk azonosítani a jeleket. Egy jó kis meredek kuloáron kell majd felkapaszkodni a beszálláshoz.

Inkább a ház mögött, a kerítésen túli nyereg vonzott bennünket, úgyhogy arra indultunk. A csipkés, csúcsos sziklatornyok közötti törmeléklejtőn jelzett csapás vezetett fel, azt követve tíz perc alatt fenn voltunk a nyeregben, ahonnan lélegzetelállító panoráma tárult elénk. A nyereg túloldala ugyanis meredek lejtőben folytatódott egy másik völgy felé, a lemenő nap fénye sárgásvörösbe öltözette a völgyet őrző köveket. A ház körül vacsorázó helymászók mind félkötéllel voltak felszerelve, úgyhogy kis aggodalom kúszott fel a torkomba, hogy bizony, a súly-takarékosság okán mi csak egy 50 méteres egészkötelet hoztunk, ha szökni kell, nincsen rá lehetőség. A házban vacsoráztunk, így melegen tudom ajánlani a helyi „Hegymászótálat”, ami serpenyőben összesütött tészta, krumpli, hagyma, szalonna. El is álmosodtunk a bőséges vacsitól, így felmentünk kornyadozni, de hamarosan az álom is elnyomott bennünket, ami a fél 5-ös ébresztő miatt nem is olyan nagy baj. Lakótársakat is kaptunk, egy ötéves-forma kislány, és az anyukája személyében, de ők is mélyen átaludták az éjszakát, így reggel pihenten ébredtünk. Mivel még este kifizettük a vacsorát és a 18 eurós szállást, felkelés után azonnal indulhattunk is. Én annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam enni, de nem is bántam, gondoltam, majd a beszállásnál. Hogy ez mekkora hiba volt, nemsoká megtudtam. Kellemes időben vágtunk neki a kaptatónak, hűvös volt, de nem túlságosan. A nap lassan vörösre festette a hegyek csúcsát, ahogy átkeltünk az első vízmosáson. Meredekebbre váltott az út, hamarosan törmeléklejtő aljába értünk. A szokásosnál is nehezebben bírtam a kaptatót, egyre jobban lihegtem, időnként meg is kellett állnom. Sejtettem, hogy a reggeli elmulasztása áll a háttérben, de valahogy mégsem volt kedvem megállni enni. Elegendő kaját vittem magammal, voltak szendvicseim, csokim meg mindenem, csak éppen étvágyam nem volt. Nemsoká elértük a kuloárt, és megkezdtük a felmászást a „minden mozog” terepen. A nagy kövek elindultak, a kavicsos alj kifutott a lábunk alól. Tavalyról kicsit jobbra emlékeztem, pedig itt még akkor hófolt szélén másztunk, mégis, talán egy kicsit könnyebb volt. Lent megjelent a konkurencia, a hüttében reggeliző osztrák páros, akikről tudtuk, hogy ugyanezt az utat másszák – utolértek bennünket. Természetesen nekik is félkötelük, volt, de elhessegettem a torokszorítást. Megcsináljuk, és kész. Végre megláttuk a beszállást jelző jellegzetes háromszögletű barlangot, úgyhogy kerestünk egy stabilabb pontot, és megálltunk reggelizni, felszerelkezni. Étvágytalanul legyűrtem egy szendvicset, közben ők is megálltak, húzták kicsit az időt, de igazából nem bántuk, ha előttünk mennek, ami a kőhullás miatt nem annyira előnyös, de legalább az utat nem kell keresgélni, gondoltuk. Ez egy „alpin” útnál azért nem utolsó szempont. Kicsit lejjebb kellett ereszkedni, és balra traverzálni a beszálláshoz, már ehhez a mutatványhoz sem ártott a mászócipő. Aztán megláttuk a beszállást, amit egy karika jelzett (egyébként a továbbiakban is legfeljebb egy karika volt a stand, időnként csak egy nagyobb nittfül, kétpontos standot nem láttunk).

7.40 –kor Atti kezdett, könnyű terepen, gyakorlatilag csak követnünk kellett az osztrákokat. Én hetedik hosszra számoltam a kulcshosszt, ezért meglepetésként ért, hogy a hatodik hossz még csak a jobbra kitérő traverz alsó szára lesz. Ez volt az első komolyabb szakasz, egy kis lemászással kezdődött, aztán egy párkányon kellett végig óvatoskodni, vagy 100 méter magasan. Az elején egy rozsdás szöget találtam, vagy két méterre, majd újabb négy méter múlva egy igazi nittfület is, bevallom, már éppen kezdett nagyon hiányozni. A szakasz második felében már nem volt semmi, bár egy helyes kis homokórát megkötöttem. A szokásos szöveggel nyugtattam magamat: ha nincs itt semmi, akkor nincs is rá szükség. A következő hosszt megint én másztam előre, hogy Attinak jusson a hetedik, ami tulajdonképpen már a nyolcadik volt. A kulcshossz a korábbiakkal ellentétben jól volt nittelve, gyakorlatilag a repedés mindkét oldalán csillogtak a nittek. Csak fogás meg lépés, na az nem volt. Jól át is fagytam, mire Atti felért, úgyhogy a remegő kezem és lábam nem csak a félelem műve volt. Mert a hossz nemcsak az elején nehéz, hanem nagyjából végig, úgyhogy jól kimelegedtem, mire felkapaszkodtam rajta. Sajnos a köztesfogást sem mindig sikerült elkerülnöm, de elhatároztam, hogy ebbe nem esek bele, és lőn. A 6+-t korrektnek éreztem érte. Könnyebb hosszok következtek, legalábbis a kaller szerint. A sok elhalasztott alkalom miatt volt időnk felkészülni, úgyhogy egy másik topo is a rendelkezésünkre állt, egy kicsit erősebb számozással, és meg kell mondjam, inkább azzal értettem egyet, szerintem a kulcshossz feletti 3-4 szakasz inkább fél/egy fokozattal nehezebb volt, mint 4/4+.

Le is lassultunk rendesen, Attinak is volt egy lassabb hossza, amikor minden mozdulatot megfontolt, és én is beleszaladtam egy szakaszba, ahol egy sima táblán csak háromszori nekifutásra mertem elvállalni a szükséges mozdulatot, mindezt 4+-ért. Az osztrákok közben eltűntek a szemünk előtt, csak nagyritkán láttuk őket, egyre feljebb. Eléheztem, megpróbálkoztam hát egy csokival, de az sem esett valami jól. Nem tudtam, hol tartok a vízzel, de szomjas is voltam állandóan, ám inni csak óvatosan mertem a camelbackből. Időközben megjött nap is, lekívánkozott a hosszú felső. A fejem mellett megjelent egy zengőlégy, és kerülgette a sisakomat. Elzavartam, jött egy másik. Jó sokan rajzottak körülöttünk, de nem a fehér sisakra jöttek, mert Attit is kerülgették. Lehet, hogy a szagunk vonzotta őket, vagy szomjasak voltak, nem tudom, csak hogy halálra idegesítettek. Tizenegynehány kötélhossz környékén elveszítettük a fonalat, már nem tudtunk követni a topon, hogy hol tartunk éppen. A következő támpont a Stadel-tábla volt, ahol a standba érkezve majdnem elsírtam magam a rám váró áthajlást látva. Szerencsére volt lehetőségem kerülni, így jobbra tartva mentem fel, egy könnyebb variánson. A következő hossz után egy széles placcon találtam Attit, kiértünk a pillér élére (eddig a belső, jobb oldalán másztunk). Megkönnyebbültem, mert már egy ideje megint éhesnek éreztem magam, nyűgösnek és nyomorultnak, bár ha jobban belegondolok, ez az érzés majdnem egész nap elkísért. Innen már tényleg könnyebb hosszokat vártunk, és könnyebbek is jöttek, bár nehezebbnek éreztük ezeket is hármasnál. A placc utáni hosszban majdnem eltévedtem, de aztán bal oldalról próbáltam kerülni az előttem tornyosuló nagy követ, és bejött a megérzésem, megláttam a standot. Még az utolsó előtti kémény érdemel némi szót, nemcsak azért mert itt láttuk meg az eddig előttünk mászó osztrák párt magunk mögött, a Peternpfad út tetején, hanem azért is, mert már kellően töredezett volt, azért egy –két nitt elkelt volna benne lejjebb is, mint 5 méter.

Az utána következő 60 métert is befeleztük, nemcsak mert 50 méter kötelünk volt, hanem a vonalvezetése miatt is, ezen a terepen már nagyon nehéz lett volna a kötelet húzni. A pillér széles, sziklás élén vezetett az út, végre valóban könnyebb terepen, aztán már kinn álltunk a gerincen, a Rosskuppe éles csúcsa mellett, és szétnéztünk a körülöttünk terülő tájon. Jobbra a Hochtor Dolomitokra hajazó tömbje hívogatott bennünket, de 16 óra lévén (több mint 8 órát töltöttünk a falban!) a csúcstámadásra már nem maradt idő. A csúcs a Dachl egyenes, sima nyerge fölött látszott, tőle jobbra a Zinödl finom íve tornyosul, aztán az elképesztő ferde hátú Planspitze, végül közvetlenül mellettünk a Rosskuppe. Kötelező csúcspörgés és energiavétel után összepakoltuk a felszerelést, és felfelé indultunk a Rosskuppe szikláin. Így felfelé egész könnyű volt, emlékszem, tavaly lefele nem szerettem annyira, főleg, hogy a teljes csapat felettem mászott. Ereszkedés közben hallottuk meg a helikoptert, aztán meg is láttuk, sárga volt, és egészen mélyen alattunk tűnt fel, majd lassan a gerinc fölé emelkedett. Eszünkbe sem jutott, hogy esetleg a barátainkért jött, pedig mint utólag kiderült, egy kisebb baleset miatt bizony őket kellett menteni, mert nem tudtak tovább haladni egy esés után, valahol a Planspitze oldalában. A gerinc hamar véget ért, és egy letörés után már rajta is voltunk a Peternpfad-on. A lefelé vezető út a pillér belső oldalán a vártnál jobbnak bizonyult, néha még egy-két ereszkedésre alkalmas cuppánt is volt a falban. A kilátás innen az Enns völgyére egészen csodálatos, ahogy a sziklavilágból a smaragdzölden kanyargó folyó felé egyre zöldebb az átmenet, csak a döbbenetesen széles és mély vízmosások törik meg az erdők sötétjét. Egyszer persze bementünk a csőbe, mert leereszkedtünk a kuloárba még a lejárat előtt, aztán persze egy nagyobb szikla miatt lehetetlen volt ott tovább haladni, így vissza kellett másznunk az útra. Időközben a fejenkénti két liter vizünk is elfogyott, és úgy látszik, a vízhiány ingerültséget okoz, mert egyre mérgesebben csúszkáltunk lefelé a kavicsokon.

8 körül értük el a házat, ahol a házigazda szemrebbenés nélkül hozta ki nekünk a fejenként egy liter almafröccsöt, amit mintegy 2 perc alatt el is fogyasztottunk. Elmondta, hogy valódi mentést láttunk, bár azt nem tudta, hogy kiket mentettek, és mennyire volt súlyos a baleset. (Bokasérüléssel járó leesés volt, némi vérrel, mint utóbb kiderül, így aztán eléggé irigyeltem a sérülés nélkül mentett Évát, aki Andrással együtt egy 50 méteres kötél végén utazott a kórházig a helikopter alján lógva.) Szubjektív: A Rosskuppenkante nagyon szép út, a vonalvezetése remek, a kőzet is elég jó minőségű. Eléggé kitett szinte végig. A biztosítottsága megfelelő, még a könnyebb szakaszokban is voltak nittek. Nem is igazán nevezném alpinnak. Vittünk ékeket és friendeket, de nem nagyon használtuk őket. A kilátás végig fenomenális, és nincs tömeg a környéken. Nagyon lassúnak bizonyultunk, a hüttéből két óra alatt értük el a beszállást, 2,5 óra telt el, mire nekiindultunk. Az első hosszokban jól lehetett haladni, a 9-14 hosszokat nehezebbnek éreztük a számozásnál, a felső szakaszokat is inkább 4+-nak, mint 3/3+-nak. A lemenő út elég fárasztó, a Peternpfadon lefelé elég nagyokat kellett lépni, lett is jó kis izomlázam, pedig nem nagyon szokott. 5 óra alatt értünk le a parkolóig, pedig lefelé elég gyorsak vagyunk. Talán a közérzetem is jobb lett volna, ha reggelizek. A szombati kiutazás-vasárnapi mászás megoldható, de ha nincs az embernek kötélidegzetű sofőrje, aki mindezek után hazavezet, valamint toleráns munkahelye a másnappal kapcsolatban, akkor semmiképpen nem ajánlott.

Szállás: http://www.haindlkar-huette.at/

Topo: http://www.strassnig.at/bergsport/tipps-und-infos/topos/topo-rosskuppenkante-gesaeuse

Képek: Rosskuppenkante Video: Hochtor Project