Majdnem Maixkante

Majdnem Maixkante - Lassúsági rekord, pár hibás döntés, egy nagy vihar, bőrig ázás, életem leghosszabb fázása és leggyorsabb lejutása a Dachstein szép déli faláról (Dachstein Südwand, 19 kh. a 22-ből) 2015.07.11.A mentés után nem sokkal megírtam ezt a beszámolót, de valahogy nem akaródzott közölni. Most, hogy már megnyugodhatok, a 2015-re tervezett „év mászása” mégis megvalósult, illetve hogy a biztosító visszaigazolta a költségek kifizetését, sokkal könnyebb közzétennem:

Persze jobb lenne, ha meglenne, de nincs meg. Kicsit távol kerültünk a valóságtól, valahogy ezt érzem. Hogy még pontosabban fogalmazzak, nem is igazán fogtuk fel, hogy mi történik velünk. Ez nem azt jelenti, hogy ne értettük volna meg, hogy mekkora kihívás ez az út, hanem inkább azt, hogy nem éltük át. Nem készültünk fel, nem a testi, hanem a fejben-lélekben történő felkészülés maradt el, csak bedobtuk a darálóba, hogy hadd menjen. A furcsa az, hogy akár sikerülhetett volna, ennek ellenére, és akkor most győztesen villognék itt, és nem a tanulságokat próbálnám összegezni. Azon a tényen azonban nem igazán változtatna, hogy valójában nem éltük át, nem éltük meg a Maixkantét

Falra fel Az ébresztő és indulás terv szerint megy, de az utat elsőre elvétjük. Az Anna klettersteig-hez vezető elágazás után nem sokkal egy letörésnél leereszkedünk, – én gatyaféken és a tenyerem szétszaggatása árán – pedig a sziklák tövében kell maradni, ha nem akarsz szintet veszteni. Mi ereszkedünk vagy 100 métert, és már kezdődhet is a kaptató felfelé. Jól látható a beszállás, de elég nehéz terep, hófoltokat kerülgetve, vizes, aprókavicsos, csúszós sziklán verekedjük el magunkat a nittekig. A bevágásban még egy kicsit mászni kell, az út nem az élen, hanem vagy 10 méterrel beljebb kezdődik. A beszállást egy barnás falszakaszon nagyobb kerek nitt jelzi nem sokkal a hófolt fölött. MaixelítőA leírás alapján a szikla zömében kompakt, de ezt az első hosszokban nehéz elképzelni. Amit megfogok, minden megmozdul. Mindegy, legalább könnyű, csak kényelmetlen, szokatlan érzés a málló köveken mászni.

DörgedelmekNem, nincs előzménye, csak a két órával korábbi eső. A hegy felől jön, semmit nem látunk belőle, hallani sem halljuk. Én már a 19. hosszban mászom, amikor esni kezd az eső. Nem tudom eldönteni, mi legyen, de mivel feljebb kisebb áthajlást látok, inkább tovább mászom, hogy abban húzzam meg magam. Az eső egyre erősebb, megdördül az ég is, csapkodnak a villámok. Társaink kimásznak a kuloárból, pár méterrel magasabbra, egy áthajlásba, ott vészelik át. Atti marad egyedül a standban, belefekszik fejjel a bevágásba, hogy sisakra kapja a köveket, amiket sodor a lefelé zúduló víz. Egy idő után engem sem véd az áthajlás, konkréten a nyakamba folyik a falról a víz, és bár az esőkabát tart, deréktól lefelé teljesen elázok. Már jég esik, hideg, borsónyi golyók, alig látom a többieket, csak imádkozom, hogy legyen már vége.

Aztán mégis eláll, fagyos ujjakkal kapaszkodom vissza, a lemászás közben még egy fogásom is kiszakad, szerencsére elkapok egy másikat, nem hiányzik még egy sérülés is. Mentést hívunk, mert tisztán látszik, hogy az újabb egy órás veszteség miatt ránk sötétedik, így már biztosra vehetjük, hogy a falban fogunk éjszakázni, mert a helikopter csak reggel jön. Rettentő hideg van, remegünk, mint a nyárfalevél. A kuloárból mindenképpen ki kell mászni, Atti segít a lemászó társaknak, így enyém a megtiszteltetés, hogy még egy hosszt kimásszak a csuromvizes falon, erős sötétedésben. Már nem érzek semmit a kezemmel, és folyamatosan reszketek, pedig a cipőmből legalább kiöntöttem a vizet. Viszont már másztam ezt a hosszt, legalábbis félig, így aztán nagyjából tudom, mi a pálya, csak néha állok meg, hogy a számba vegyem, dörzsölgessem a kezem. Olyan sötét van, hogy alig találom meg a standot, ami persze egyetlen pont, de találok egy jó kis ékhelyet mellé, és elégedett vagyok a méretével is, kb. három méter hosszú párkány, vagy egy méter széles, csak enyhén lejt kifelé, és bár vastagon borítja a jég és a gyerekfej méretű kövek, kis takarítás után jó lesz. Végre váltok cipőt, bár a hátizsákom is beázott, a váltás cipőm inkább csak nyirkos, mindenképpen kellemesebb, mint a tocsogó mászócipő.

Éjszaka a falon

Miután már tudjuk, hogy itt töltjük az éjszakát, valahogy nyugodtabb vagyok. A többiek is itt vannak végre a standban, felvettük az összes száraz(abb) ruhánkat - nekem nincsen, a többieknek se sok - , és együtt reszketünk tovább. A csuromvíz kötelekből fészket rakunk a fal tövébe, a hátizsákokat a hátunk mögé tesszük, becsavarjuk magunkat a fóliába, és bekuporodunk, mint a verebek. Lábakat felhúzva pont beférünk, a két lány középen, a két fiú fogja a szelet. Egy fokkal jobb, de így is reszketünk csak, hiába bújunk össze. A szél néha cibálja a fóliát, egyszer még az eső is elered újra. Lábam alá tömködöm a fóliát, megpróbálom belülről teljesen összehúzni, és nem mozdulni, mert ahol kinyílik, kicsap a gőz, és behatol a hideg. Atti persze nem tud nyugton maradni, forgolódik, szét is szaggatja a fóliát hamarosan, onnan még jobban fázik. Én igyekszem függetleníteni magam mindentől, nem látni, nem hallani, pihenni. Persze azért észreveszem, amikor felszakad a felhő, és látni lenn a ház és a parkoló fényeit. Milyen közel vannak! De a gondolat, hogy megmozduljak, megbénít. A fiúk szópókereznek, hogy ne aludjanak el, de néha elvesztik a szavakat. Atti félóránként, húsz percenként kérdezi az időt, ettől nekem még kevésbé telik. Ha nagyon elzsibbad a lábam, egy pillanatra kinyújtom, de gyorsan húzom is vissza, tömködöm vissza a fóliát. A sötétség állandó, és a lenti fények, na meg a reszketés. Riasztó, hogy Atti is reszket folyamatosan, pedig ő sosem fázik. Hajnalban nekem is elszakad a fóliám, biztos elaludtam, úgy mozdulhattam, mert észre sem vettem, csak hogy jön be a hideg a derekamnál. Lassan világosodik, századjára is elhangzik a „Hány óra van?”. Borús az idő, pedig nagyon vágyom a

napsütésre. Újra csekkoljuk a mentést, fél hetet mondanak, és pontban akkor meg is halljuk rotorok hangját.

Egy szál kötélen

Keletről jön a gép, és mi készen állunk. A hátizsákba gyűrtük a fóliák maradványait (így aztán még jobban fázunk a pár fokos reggelben), feltettük a zsákra a köteleket, csak a két pontba vagyunk kikötve. Dörzsölgetjük a fagyos, szétázott kezeinket. Megrémít a gondolat, hogy kötélszáron visznek majd le, hiszen milyen hideg lesz majd ott a gép alatt a huzatban. De fantasztikus látvány, ahogy Atti Y-t int a gépnek, ami persze csak kerül egyet, mert rögtön látszik, hogy falból kell minket elvinni. Leszállnak a parkolóba, de hamarosan jönnek visszafelé, a gép alatt ott lóg egy ember. Beeresztik mellénk, beakasztja a beülőbe a karabinereket, ellenőrzi, hogy leakasztottuk magunkat a falról, és már tép is ki bennünket a standból, repülünk. Rémült vagyok, sosem repültem még 700 méter magasan harmadmagammal egy szál kötélen, az egy szál beülőmbe akasztva, de legalább nem fázom, fűt az adrenalin. Kicsit távolabbra érve megnyugszom, már vissza is tudok nézni, de már nem látszanak a többiek. Mint a pelyhet, úgy rak le a gép, sosem gondoltam volna, hogy ilyen precíz, lenn elkapnak, kézről kézre adnak, kérdezgetnek, beültetnek egy autóba, bekapcsolják a fűtést.

Megmentve

Most fázom csak igazán, zörögnek a fogaim, nem vagyok képes abbahagyni a remegést. Hozzák a többieket is, felírják az adatokat, elviszik Attit a hüttébe az otthagyott cuccainkért, bepakolják a két lányt a gépbe, és irány a kórház. Ott takarót kapunk, mérnek és ágyba dugnak, szurkálják a vénámat, de nem találják, nem csoda, nem tudom, mióta nem ittam. Aztán csak meglesz, infúziót kapok, még mindig kérdeznek, de már a kérdések felébe belealszom. Mentegetőzöm, hogy büdös vagyok, nevetnek, hogy de legalább élek. Délben ébredek, kaját hoznak, most érzem csak, hogy 24 órája nem ettem. Jól esik a frittatensuppe, snitzel, mint egy jobb étteremben, még saláta és sütemény is van. Kettő körül engednek el, saját felelősségre, fizetnem nem kell, ha két napon belül elfaxolom az európai TB kártyámat, persze ezt választom, az 500 eurós napidíj helyett. Atti behozta a cuccaimat, le is tudtam zuhanyozni, kisétálok, a többiek a kórház mögött a patakparton alszanak plédeken, megint nyár lett. Beülünk egy lattéra, még fagyit is eszünk mellé. Elképesztő, hogy egyetlen nap leforgása alatt mennyi minden változott. Fenn 5 fok volt, itt 25 van. Fenn esett, itt süt a nap. Én fogok először vezetni, mert én aludtam a legtöbbet. Már kettesben vagyunk az autóban, éjszaka van, nagy a csend:

- Te, akkor ez ugye nem volt meg? –kezdi Atti.

- Ok, mehetünk, ha akarod. – magam is meglepődöm, hogy ezt válaszolom, mert reggel még tengerparti nyaralásról álmodoztam.

- Azt hiszem, akarom. Már ismerjük a nagy részét, csak 3 könnyű kötélhossz volt hátra. Meg tudtuk volna csinálni.

- Igen, meg tudtuk volna.

Tanulságok:

1. Felszerelés! Kétszemélyes bivakzsák minden ilyen helyzetre a fólián kívül. Esőkabát helyett poncsó, könnyű váltás ruha zacskóban a zsákba. Cipót is bezacskózni.

2. Nincs udvariaskodás! Ha lassú vagyok, annál inkább nem áll módomban másokra várakozni, sorry.

3. Dönteni kell! Ha jól számolom, legalább két órát vesztettünk a tanácstalankodással, ezt egy ekkora útban nem engedhetjük meg magunknak.

A helikopterezés költségei: 2000-2000 euro a két lánynak (mert minket kórházba is vittek), 1400-1400 a két fiúnak, húzós lenne kifizetni, de szerencsére nem kell, augusztus közepén megjön az email az ÖAV-tól, hogy az ügyünket lezárták, a biztosító fizette a mentést.

Sikeres megmászás: 2015.08.28.Persze azt is megírtam: Maixkante

Falrajz: