Voie du CAF

Időnként az a vád ér, hogy túlságosan biztonsági játékos vagyok, nem igazán mászok a határaimon, és csak olyan megmérettetésekre vállalkozok, amelyeket nagy eséllyel teljesíteni is tudok. El kell ismerjem, a vád igaz, általában nem kockáztatok túl sokat. Néha azért belevágom a fejszémet valami újba, és ha sikerül teljesíteni, nagyon büszke vagyok. A tavalyi reszketős lábú, fagyos ujjakkal nagy nehezen kikapart 600 méteres (4+ -os!) Dibona-kante után nem nagyon kapkodtam a tradicionális mászások után. Korzikán viszont a balzsamos 26 fokos késő-nyárban valahogy megbátorodik az ember. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Bastiában beszerzett kalauz 6b alatt nem nagyon tartalmaz sportmászásokat, így kénytelenek vagyunk az alpin utak között válogatni. Az, hogy a francia jelzés 5+-a nem egyenlő az UIAA V+-al, nem is igazán tudatosul bennünk, amikor nekivágunk. Ha jobban belegondolunk, hogy egy homogén 5b-5c út áll előttünk, lehet, hogy megfutamodunk. Nagy kár lett volna. A Mount Gozzi (Rocher de Gozzi) a maga 716 méteres magasságával uralja Ajaccio környékét, szinte mindenhonnan látható. Porticcio felől érkezve folyamatosan rajta tarjuk a szemünket, ahogy közeledünk felé. Afa település elszórt házai között kanyargunk, aztán parkolunk, ahová a kaller által jelzett gps koordináta mutat. A kerítésen kis létra vezet át, az ösvény egyértelműen a szila felé indul. Meredek bozótos lejtő látszik a kő lábáig, felette tornyosul a hatalmas függőleges fal, amelynek keskenyebbik, tenger felé forduló élén fogunk mászni. Az utat persze elvétjük, túl korán fordulunk balra, ezért jutalmul az utolsó 150 méteren porhanyós, köves talajon csúszkálhatunk, vállig érő tüskebokor-erdőn törhetünk át. A karom tigriscsíkos, a lábszáramból folyik a vér. (A helyes út: egyenesen a fatáblás elágazásig, és csak ott ott balra.) A kaller nem tartalmaz rajzos topo-t, a fénykép alapján nem könnyű megtalálni a beszállást, a fal tövéből másképp látszik a szikla. Egy növényes folt segít, a nem túl egyértelműen kilógó pillér jobb oldalán egy könnyű balra hajló II-es felmászásra tippelünk, és győzelem, feljebb egy párkányon apró betűkkel ugyan, de ott az út neve. Még ellátom a sérüléseimet, aztán felpakolom magamra a díszeket, mert ma én leszek az első karácsonyfa.

A párkányról balra átmászok a pilléren, és a pillér bal oldalán, a bevágásban mászom az első hosszt tovább, 3+-ért. Könnyű a terep, de azért pakolom a közteseket, már csak gyakorlásképpen is. A kő közelről is vörös, és teljesen eltér a megszokott tátrai kockakőtől, de az itt Korzikán korábban tapasztalt csurgatott formáktól is, lekerekített alakzatokon mászom, jellemzően a repedés bal oldalán. Hamarosan meglátom a repedésbe vert három szöget, fel van díszítve hevederekkel, kötélgyűrűkkel, nem lehet elvéteni, úgyhogy standolok. Eddig jó, de innen jönnek az 5-ös szakaszok. A második hossz (5) úgy néz ki, mintha továbbra is a repedés bal oldalán lenne érdemes maradni, de Atti mégis átmászik jobbra, egy kiálló kő tetejére. Erősen gondolkodik közben. Tovább követi a repedést, ami időközben pluszosból függőlegesbe váltott. Lassan halad, néha percekig áll a kötél, én meg igyekszem nem nyugtatgatni, vagy bármilyen instrukciót adni, mert attól csak idegesebb lesz. Így meg én. Hűha, ez ilyen nehéz lesz? De aztán meghallom a kiáltását, standot ért, hamarosan indulhatok. Én is szembekerülök a balra-jobbra dilemmával, és nálam is a jobb oldal nyer, de azonnal egy olyan problémába ütközöm, hogy a leesés szélén táncolok. Itt Atti simán felment, ciki lenne beleesni, gondolom, és meglépem a kockázatosabb mozdulatot, sikerrel. De a hossz végig ilyen marad, függőleges, pihenni semmi esély, mindig van benne valami apró gonoszság, és nincs túl sok variáció a megoldásra, konkrétan ijesztő ez a rész. Lihegve, remegő lábakkal érek fel, szerencsére Atti már mosolygós, és a folytatást sem tűnik túl durvának.

A harmadik hossz első szakasza (5) tényleg nem nehéz, gyorsan tudok köztest is rakni, mert fák is vannak a repedésben. A második szakasz viszont sokkal meredekebb, mint amilyennek lentről látszott, és a szokásos bal oldali fal, ahol terveztem felmászni, eléggé sima, semmi konkrét repedés nincs benne. A jobb oldalin van egy repedés, de ahhoz egy métert feljebb kell jutnom. Kis rücskökön evickélek fel addig, de csalódás a repedés, öblös vájt perem nélkül, és kifelé szélesedik, pedig biztosítani is ide akartam. Nagy nehezen berakok azért egy éket, de nem szívesen esnék bele. Ami pedig vészesen közeledik, mert innen nem látom a hovatovább-ot. Csak állok, a szívem egyre jobban zakatol, a lábam remegni kezd. Magam sem gondoltam volna, hogy képes leszek két métert visszamászni az előző biztosabb pontba, de a kényszer nagy úr. Lepillantok, alattunk két stand, mindkettő ereszkedőképes, több pontos, maillonnal ellátott. Lehet, hogy menekülni kellene innen, mert hat ilyen kötélhossz van még, az egyik még ezeknél is nehezebb, túl nagy falat lesz nekünk. Csak egy villanás, ahogy végigfut az agyamon az aprókavicsos strand képe, ahol a nap további részét töltjük a menekülés után, aztán a szégyen, hogy visszafordultunk. Ennyire rossz mászó lennék? Felnézek, megcélzom a repedésem felett vagy másfél méterrel húzódó második repedést, és megállás nélkül, kéménytechnikával mászom addig. Nem tudom, mi lenne, ha ebben sem lenne egy jobb fogás, de szerencsére van, megyek tovább. A hossz végig (40m!) ilyen erős, de már tudom, hogy képes vagyok megcsinálni, többször kilépek a túloldalra, de nagyrészt a jobb oldali szép rücskös falon mászok, ahol még néhány kötélgyűrű-ajándék is van. A vége felé már beég a vádlim, fáj a lábfejem, csak még ezt a két métert bírja ki. Atti is káromkodva jön, ez megnyugtat, hogy tényleg nem olyan könnyű az a hossz. Jobbra indul tovább a negyedik hosszban (5), aztán átmászva a pillér tetejét, jobbról kerül egy áthajlást, és egy bevágásban mászik fel a fáig. Árnyékos a stand, és ez a hossz valahogy nem volt annyira sokkoló, mint az előző kettő, különösen másodmászóként. Kis pihenőt tartunk és utántöltjük az energia tartalékokat, hiszen ebédidő körül van, és mi csak reggeliztünk.

Az ötödik hossz könnyű (4), bár kitett felmászás – szép rücskös kémény - után séta az erdőben balra, a kalauz szerint a felső kertbe, utána pedig „delicious” szikla következik. Tényleg két párkány van egymás fölött, de a felsőből csak egy balra hajló repedésben lehet tovább mászni, és az barátok között sem néz ki fincsinek. Fa a stand, az sem ad támpontot, mert mindenhol vannak fák, úgyhogy nem tudom, jó helyen vagyok-e. Felbiztosítom Attit, ő is bizonytalan. Megvan az első eltévedés, amitől a legjobban féltem. Megnézzük az alsó párkányt, Atti onnan indul tovább, de nem látja jónak a követ, inkább visszamászik, és újra felmegyünk a felső párkányra, marad a ronda repedés a következőnek.

A hatodik hosszban (5) repedésbe szorult nagy éles köveken kell felmenni, kevés a lépés, fogás. Ijesztő, hogy nem tudhatod, mi stabil, mi nem, de minden kő jónak bizonyul, semmi sem szakad ki. A kedvenc piros ékem is itt marad, mert hiába az ékkiszedő, meg sem tudom moccintani, olyan szorosan feszül a két kő közé. A felsőbb részen egy nagyobb kő átmászása eléggé zűrös, de aztán adódik hozzá egy megfelelő fogás bal felől, és már fenn is vagyok Atti mellett, aki egy sima, függőleges fal alatt áll, kis fára standolt.

Közelről tagoltabb ez a hetedik hossz (5), és kissé rövidebb is az eddigieknél, bár itt is kitartó mászást jelez előre a könyv. Kicsi kockalépcsőkön indulok felfelé, a sarok irányába, és berakom az első pontot, jól lehet biztosítani, főleg friendeket teszek a repedésekbe, sietősen, mert azért fárasztó a hossz, nem nagyon lehet pihenni benne. Fenn a sarokban egy pici áthajlás átmászása elé beszuszakolok egy éket, pontosan egy méterrel az egyetlen szög alatt, amit az egész útban láttam (a standon kívül). Mindegy, már nem veszem ki, küzdjön vele Atti, ő úgyis erősebb. Fenn végre két nittfül fogad, bár kissé rozsdás a csavarjuk. Meglepő módon vagy két méterrel a kényelmes sziklapárkány fölött vannak befúrva, függőstand gyanánt, de én ebbe bele nem ülök, inkább felmászva hosszabb kötéllel kötöm ki magam, fordítópontot teszek, és visszaereszkedem a párkányra. Egy másik lény is van a standban, kerek szemekkel figyel. Egy zöld pettyes, az eddig látottaknál nagyobb, vagy 25 centis gyík. Szemmel láthatóan kíváncsivá tettem, egyre közelebb ólálkodik, és nyilvánvalóan egyáltalán nem fél a pink nadrágos, kimerült szemű, nála jóval nagyobb betolakodótól. Aki a legfontosabb feladatai után először néz szét idefenn. Az út eddig először a pillér tövében, aztán bokros részeken vezetett, most érkeztem ki valójában a falra, a csúcs alatti függőleges, kitett rész előtt. A szikla itt megint egészen más, rózsaszín, és kissé hasonlít a Restonicában mászott Candela d’Oro-ra, de kevésbé élesek a peremek, inkább mintha valami buborékokat fújó, bibircsókos fejű óriás kövesedett volna meg. Nagyon szép, a kilátás pedig még fantasztikusabb, hiszen az Ajaccio mellett magasodó hegy két oldalán a tenger látszik. Hát ezért volt, ezért van minden félelem, küszködés, horzsolás és elfáradás, ezért a mély lélegzetért, amit fenn vehetek, egy ilyen standban, miközben a szememet a tájon legeltetem.Atti inkább a nyolcadik hosszal van elfoglalva, van benne némi feszültség, hiszen az lesz a legnehezebb része az útnak(5+). Egy kissé áthajló repedést kell követni felfelé, amelyben néhány nagyobb, hegyes kő szorult be. Az áthajlásból jobbra lehet kilépni, de aztán sem lehet megállni, és elégedetten szusszanni, mert továbbra is függőleges, bár valóban elég rövid. Meglepően könnyen teljesíti, bár ő is szembe kerül egy gyíkkal, amit úgy kell elhessegetnie a cipője környékéről, nehogy eltapossa véletlenül. Én kissé jobban megküzdök vele. Megint a leesés szélén táncolok, de ugye másodmászásban ez sokkal olcsóbb. Ez a stand szintén nagyon szép, két nittfüllel, egy kőfülkében, amit mérete alapján akár barlangnak is nevezhetnék, és ahonnan csak jobbra lehet könnyen kimászni, minden más irányban komoly áthajlás van.

Nem is pihenek sokat, nekivágok az utolsó hossznak (4+), elsétálok egy párkányon balra, ki egészen a szikla szélére. Ezen a ponton az út teljes 250 méteres magassága a talpam alatt van, innen pont a beszállás közelébe lehetne becsapódni, de persze eszemben sincs, mámorító érzés, hogy már csak ennyi van hátra, és megcsináljuk, már csak pár mozdulat. Egy még könnyebb terepre érkezem, csak egy kicsit kell még húzni a kötelet, és megtalálom a két nagy karikát a szikla tetején. Megcsináltuk! Közben a nap is megérkezett a tenger fölé, bár fátyolfelhők takarják, mégis látszik, hogy nemsokára esteledik. Pörgünk egyet, és szétnézünk a szikla laposabb tetején. Nehéz felfogni, hogy itt vagyunk, hogy hatalmasat léptünk előre ezzel az úttal, mert eddig még soha nem másztunk ilyen nehézségben önbiztosítással, és bár nehéz volt, tényleg nehéz, de megoldottuk, együtt.Túl vagyunk rajta, gondolom, de nem számoltam a lemenéssel, mert a kalauz sétát ír a szikla jobb oldalán levő kuloárban, az nem lehet olyan hosszú. Igen ám, de hogy lehet lejutni a kuloárba? Kerülgetjük, de minden irányból 60-70 méteres függőleges sziklák alján látszik az ösvény. Végre alaposabban elolvassuk a leírást, és ki is derül, hogy 25 métert ereszkedni kell, „of the fig tree”. De honnan? Fügefát nem látunk semerre. Végül nagy nehezen észrevesszük a keskeny csapást, ami a kuloár menetirány szerinti jobb oldalán vezet lefelé. Jó meredek, de határozott. Aztán sziklák jönnek, és megint csak mélység van alattunk. De a sziklákon nittfüleket veszünk észre, ereszkedőgyűrűt, aztán még egyet, igazi ereszkedőstandokat, több is van belőlük a kuloárnak ezen a részén. Leereszkedünk, és már ott is vagyunk – a fügefa mellett. Szóval nem a fától, hanem a fához kell ereszkedni! A kuloár sokkal durvább, mint bármelyik eddigi kuloár, ahol eddig jártam, kivéve a havasakat, jegeseket. Nagyon meredek, és tele van csúszós, poros kővel, csak nagyon óvatosan lehet benne lefele haladni. Ehhez mérten sokára érünk le, most már csak az ösvényt kell megtalálni, ami biztonsággal átvezet bennünket a tüskebokor-övezeten. Persze ez sem sikerül elsőre, úgyhogy szerzünk még pár karmolást a reggeliekhez, mire megtaláljuk a fatáblákkal jelzett elágazást, innen már egyenes az út az autóhoz.

A szintidőnk rettenetes, de ez most apróságnak tűnik ahhoz képest, hogy végigmásztuk ezt a majdnem teljesen clean utat, és az első hosszok sokkoló élménye után a vége felé még élvezni is tudtuk. A kalauz szerint, aki végigmássza, az vagy örökre megutálja az itteni gránitot, vagy végérvényesen beleszeret. Hát, az én fejemben már körvonalazódik a jövő évi korzikai nyaralás gondolata.