Tovább a Kanin-ra

Mi tulajdonképpen a rafting miatt jöttünk ide, de a lehetőségek felmérése után azonnal rájöttünk, hogy annyira nem is vágyunk gumicsónakon a folyón hánykolódni a többi dilettáns turistával, a kajakos megoldást viszont végképp aranyárban mérték, így hagytuk a csudába az egészet. Annyi sok szép hegy van a környéken! A Rother kalauza (Helmut Lang: Júliai-Alpok) egyértelműen lebeszélt a gyalogos felmenésről a Kaninra, mondván, hogy a felvonóval pont a kevésbé érdekes, ám kellemetlenül meredek részeket vághatjuk le. Így a lift mellett döntöttünk, a tervezett útvonal pedig a felvonó felső D állomásától a Prestreljenisko Okno érintésével a Kanin csúcsára, onnan a másik irányban le, keresztül a karsztos hegytetőn, egészen a felvonó legalsó előtti B állomásáig. Jó bemelegítő túrának tűnt, a felfelé 550, lefelé 1700 méter szintkülönbséggel, de nem számoltunk a reggeli nehézkes indulásunkkal, pedig nem ártott volna azt is belekalkulálni.

A 7 órai felkeléssel még nem volt probléma, pedig nem volt valami bizalomgerjesztő az ormok felett tornyosuló fekete felleg, de valahogy mégis majdnem 10 óra lett, mire megvettük a jegyeket (17euro/fő oda-vissza, biztos, ami biztos), így aztán csak fél 11-re értük el a felső állomást. Odafenn, mivel már úgyis vesztésre álltunk az idővel szemben, hiszen a 6.15-ös túrára csupán 6 óránk maradt (az utolsó lift ugyanis 17-kor indul le), no meg hogy elhasználjuk a jegyhez kapott kuponokat, még betoltunk egy-egy meleg szendvicset, újabb fél órát elbukva. Így aztán nagyjából biztosra vehettük, hogy vagy nem tudjuk megcsinálni a túrát, és kénytelenek leszünk ugyaninnen a felvonóval lemenni, vagy lekéssük a felvonót az alsó állomáson, és bandukolhatunk a városig 2300m szintet. Ellenben igen jóllakottan indultunk neki, ami azért nem hátrány egy komolyabb túrán.

A felhő a liftezés fél órája alatt még lejjebb ereszkedett, így a felső állomásra változékony színű és állagú tejfelben érkeztünk. A feliratok és jelzések jól láthatóak voltak azért, és egy-egy széllökés után a fölénk tornyosuló csupasz sziklák is megmutatták magukat egy pillanatra. Így a Prestreljenik csúcs alatti gigantikus sziklaablak is már messziről látszott, még mielőtt elértük volna a kőre festett Okno feliratot. Minden mindegy jeligével balra tértünk az útról a hatalmas törmeléklejtőn, hogy vagy újabb 20 perc elvesztegetésével közelről is megtekintsük a képződményt. Az ablak közelről még hatalmasabb, és persze még nagy látószöggel sem lefényképezhető, pedig ütős érzés benn állni a keretében, különösen, amikor egy újabb fuvallat kifújja a felhőt a lenti völgyből, és látszanak a mélyben az egykori gleccser által hullámosra koptatott formák. Nem sokáig időztünk benne, no nem az egyre szoruló időkeret miatt vettük sietősre, hanem az eddig sem túl barátságos 10 fok körüli hőmérséklethez itt fenn még durva széllökéseket is kaptunk, úgyhogy igyekeztünk minél gyorsabban visszajutni a Kanin –ra vezető védettebb csapáshoz. Az út itt kissé balra tart, és a csipkés gerinc vonalát követi a sziklák alatti törmeléklejtőn. Egy idő után már nem is nagyon emel, majdnem szintben halad. Az egyik tömb tetején fiatal kőszálit pillantottunk, meg, merően figyelt bennünket, majd nagyot sípolt, és eltűnt a kövek között. De rögtön utána három kicsi kecske tűnt fel vagy öt méter magasan, egy majdnem függőleges fal tetején. Kissé távolabb a mamájuk hívogatta őket, de az átlépés nagyon veszélyesnek tűnt. Haboztak is a kicsik egy jó ideig, próbálgatták a csúszós kövön a lábacskáikat, majd a legmerészebb mégis átlépett, utána rögtön a másik kettő, és pár szökkenéssel belevesztek az újabb adag ködbe. Pér lépés után megint kőszálik tűntek fel, pár felnőtt és néhány egészen apró bébi, nem tudtunk betelni a fotózásukkal, filmezésükkel, kár, hogy a ködös, párás időben nem készülhettek igazán szép felvételek. Már éppen kezdett unalmassá válni a menetelés jobbunkon a végtelen gerinccel, amikor egy széllökés kisöpörte balról a felhőt, és megláttuk az alattunk húzódó hatalmas, rétegzett lemezekkel, örvénylő formákkal, repedésekkel, beszakadt lyukakkal szabdalt katlant. Gyönyörű volt idefentről, ahogy a váratlan fénycsóvában fehéren ragyogott. Szinte sajnáltam, hogy nem lesz már időnk odalenn menni visszafelé.

Köves részhez érkeztünk, ahol jó szlovén szokás szerint drót helyett vaspöckök segítették a feljutást. Élvezettel ugrottunk neki, hogy kihasználjuk eddig parlagon heverő kapacitásainkat, és rögtön el is hagytunk egy óvatoskodó párocskát, majd hamarosan még egyet a mászósabb részeken: megkezdtük a csúcshódítást. Attila előbb csak a kezében hozta, majd sisakot húzva arra applikálta az eredetileg is hasonló célból vásárolt kamerát, hogy az utolsó felszökések megmászását megörökítse. Így aztán jól látszik a felvételeken, hogy a Kanin kereszttelen csúcsára erős szélben, de sajna felhőben érkeztünk, így az ígért tengerig terjedő kilátás elmaradt. 13.30 elmúlt ekkor, tehát a csúcs megmászását könyv szerint, két és fél óra alatt teljesítettük. Így a leírás szerinti 3.45 perces lejutásra 3.30 percünk maradt. Az út a hegy túloldalán nem túl bizalomgerjesztő, rajta szemmel láthatóan egy lélek sem jár, ameddig a szem ellát. Mi legyen? Szerencsére nem sokat gondolkodtunk, a csúcs-csokik után azonnal nekivágtunk, hogy behozzuk azt a szükséges negyed órát, ami a lift eléréséhez kellett. Az út meg persze pont olyan volt, mint amilyennek fentről látszott, törmelékes, meredek, csúszós. Az ilyenen hogyan siessünk? Előbb egy párkány mentén ereszkedtünk, aztán egy keskeny kuloárban óvatoskodtunk lefelé, brutálisan meredeken. Szinte észrevétlenül olvadt le rólunk előbb a dzseki, aztán a nadrágszár és a pulóver is, ahogy egyre mélyebben jártunk a katlanban, szélvédett helyen, az egyre erősödő napsütésben. Törmeléklejtőre érkeztünk a sziklatömbről, ahol jobbra, szintben haladt tovább az ösvény. Eddig elég jó tudtuk követni a jelzéseket, bár néhány helyen elég kopottak, színtelenek voltak. A törmelék egy hófolt felett teljesen instabillá és lazává vált, szinte minden lépéssel kőlavinát indítottunk el, de végül gond nélkül átjutottunk itt is. Egy kiálló szikla mögött végül a mellettünk húzódó karsztmezőre fordult az út, hogy a szabálytalanra mosott kőformák, hatalmas tömbök, szaggatott sziklahátak, óriási beszakadások között folytatódjon. Jártam már karszton máskor is, a Triglav hátán is fantasztikus az átkelés, de ennyire változatos formákat, ilyen gigantikus alakzatokat még sehol nem láttam. Ujjongva kapkodtam a fejem, mert az út a legkáprázatosabb helyeken vezetett keresztül, immár kristálytiszta, ragyogó napsütésben. A hófehér kövek még jobban felerősítették a napot, a katlan pokolian meleggé változott. Az egyik hatalmas sziklaháton elveszítettük a jelet, és csak a távolban kanyargó út irányába tudtuk folytatni a gyaloglást, és vagy fél óra múlva kiderült, hogy jó volt a stratégiánk, belefutottunk a tőlünk valamivel balra haladó jelzett útba. Az út itt kényelmesebbé vált, törmelékes csapáson haladtunk, ami legalább szilárd volt, és egyenletes. Aztán megint sziklák jöttek, az ösvény újra a katlan szélén haladt, helyenként keskeny párkányokon, magaslatokon keresztül. Az óra nézegetésével nem fecséreltük az időt, legfeljebb némi bámészkodással, fotózással, ivással. Legközelebb a Petra-Skalarja menedékházhoz vezető út elágazásánál pillantottunk rá, és meglepve láttuk, hogy megtettük az út több mint egyharmadát, és még alig telt az idő. Igen ám, de még csak most kezdődött az igazi móka, mert az út innen tényleg hullámzóvá vált, katlanba le, katlanból ki, és így tovább. A táj egyre zöldebbé, a formák lágyabbá, a kövek egyre kerekebbé váltak. Láthattuk, hogy amit eddig egy katlannak érzékeltünk, az sziklákkal szabdalt katlanok végeláthatatlan hosszú sora.Végre újból ereszkedésbe váltott az út, kőről kőre lépcsőztünk lefelé, egyre jobban sajgó térddel, miközben újabb sötét fellegek ereszkedtek a hegyre, teljesen eltakarva az immár távolba vesző Kanin-csúcsot. Egy újabb bukkanó után végre a hegyhát peremére érkeztünk. A mélyben alattunk párásan, homályosan látszott a város, a hófehér kavicságyban kanyargó folyóval. Nos, a kalauz igazat írt, amikor az ezután következő ereszkedésről szólt. Valóban nem túl változatos, kimerítő, és térdgyilkos. „Ez minden, amit erről mondani tudok” - mondanám, ha én lennék Forrest Gump, de nem vagyok, ezért a teljesség kedvéért elmesélem, hogy a hegy derekán sátorozó csoportról pár mondat után kiderült, hogy barlangászok, így rövid úton megoldódott a Kanin- rejtély, hiszen ismerősünk nem is olyan rég mesélt itteni barlangi kalandjairól. (Itt található többek között az 1000 méter! mélységben részben magyar barlangászok által feltárt Zeppelin barlang is.)