Steinerweg

Lakni vagy nem lakni Ausztriában nem kell előre foglalni a kempingekben – nyugtatom meg Gábort, amikor útközben a szállás felől érdeklődik. Odamegyünk, lesátorozunk, aztán majd valamikor bejelentkezünk. Különben is, két éve szeptember elején csak páran lézengtek a kempingben. Nos, úgy látszik, Ramsauban az augusztus a főszezon, mert a kiválasztott kicsi kempingben nyüzsögnek az emberek. A háziasszony pedig úgy dob ki bennünket, amikor a jó szívére próbálok apellálni, hogy már sötétedik, meg hogy a vadkemping tilos, mint macskát sz..ni. Na most akkor hova? A térkép még egy helyet jelöl Ramsau mellett, de a kedves hölgyike megesküdött nekünk, hogy az is „full booked”. Így aztán mi mást tehetnénk, odahajtunk, és megtorpanás nélkül áthussanunk a kapun. Mivel itt rengeteg hely van, megnyugodva megyek bejelentkezni, de már nem lepődöm meg, amikor innen is elhajtanak, mondván, foglalnom kellett volna. Tanulva az előző esetből, nem is szívóskodom tovább, kifordulok a helyiségből, és visszabattyogok a többiekhez, hogy felverjük a sátrakat. Életem legnagyobb próbatétele előtt állok, vészesen közeledik az éjjel 11, és 3.30-as kelést tervezünk, úgyhogy nem is gondolkodunk tovább, odacsapódunk egy jókora magyar csoport mellé, és a közelben letáborozunk. Kis feszültséggel hajtjuk ugyan álomra a fejünket, hogy mi lesz, ha kiszúrnak bennünket, de aztán a fáradtság győzedelmeskedik. Legalábbis egy-két órára, amikor harsogó nevetés, szláv beszéd ver fel bennünket, mintha közvetlen a fejünk mellett trécselnének. Nem tudom, mennyit alhatunk végül, de az ébresztő mintha egyenes folytatása lenne az éjszakai forgolódásnak. Gyorsan összekészülődünk, és kigurulunk a kempingből.

Hajnali hegytetők A Südwandbahn alsó állomásán már ezen a korai órán is hatalmas a tömeg, szinte tele a parkoló, mindenfelé fejlámpák villognak, emberek készülődnek, reggeliznek, pakolnak. A Hochtor-esetből tanulva most én sem indulok el evés nélkül, pedig nem kívánom az egyébként kiváló csirkés szendvicset. Az ivójoghurt már jobban esik, kerekebb a világ. Most döbbenek rá, hogy az alternatívának szánt utak topo-it ki sem nyomtattam, ergo igazából meg sem fordult a fejemben, hogy másik utat is választhatnánk, mint ezt, a leghosszabbat. Mindenre fel vagyunk készülve, a kocsikulcsot Gáboréknál hagyjuk, mert biztosak vagyunk benne, ők érnek le hamarabb, bármelyik utat is választják. Mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy eltévedünk? Hogy a falban kell éjszakáznunk? Hogy nem érjük el lefelé a felvonót? Ez utóbbi úgyis esélytelen, a többit meg kibírjuk, ha ki kell. Már világosodik, amikor nekivágunk a felvonó mellett az enyhén emelkedő ösvénynek. Jó idő van, gyorsan lekerül a nadrág szára, de még csendben reménykedünk, hogy ilyen hűvös marad, ameddig csak lehet. A nap lassan megfesti mögöttünk a hegyek tetejét, először rózsaszínre, aztán sárgára. Már nem csak a kontúrok látszanak, teljes pompájában ott fehérlik előttünk a fal. Nem is tűnik olyan nagynak. Az utat ismerjük már az Anna klettersteig beszállásáig, de most nem térünk le, megyünk egyenesen a fal felé. A Südwandhütte után hirtelen meredekké válik az út, igazi gyilkos kaptatóvá, ami felvezet egészen az Anna nyergéig. Lihegve bosszankodom, hogy mennyire nem bírom, többször is meg kell állnom, de a bőséges reggeli azért dolgozik bennem, sokat sehol sem kell pihennem. Egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy nem találjuk meg a beszállást, de aztán apró fekete hangyákat fedezünk fel a falban, meg alatta a hófolton is. A messziről is jól látható lyuk mellett ott a beszállás! Elégedettek vagyunk, szintidőn belül jöttünk fel, már csak a mászásnál kell figyelni, és ha minden jól megy, még ma fel is érünk.

Atti gyors fejszámolással közli, hogy 5 perces hosszakat kell másznunk, ha el akarjuk érni a felvonót. Felsandítok a fejünk felé tornyosuló hatalmas falra, és csendesen mosolygok az orrom alatt. Én azzal is megelégszem, ha csak simán megmásszuk, aztán lejövünk.

A könnyű harmad Az első hosszhoz beöltözünk, de nem kötözködünk be, egy szép kis párkányon könnyű a séta a standhoz. Atti kezd, hamar felér, követem. Négyesre adják errefelé a hosszokat, és megnyugodva konstatálom, hogy kb. annyit is érnek. Köztest rakni nincs sok lehetőség, de egyelőre nem is nagyon hiányzik. Hármas osztrák parti mászik előttünk, ötven feletti pasik, kedvesen köszönnek, pár szót is váltunk, amikor a standoknál utol-utolérjük őket. Hat ilyen homogén szakasz után hatalmas, széles, jobbra hajló párkányra érkezünk: a kaller szerint 140 méter 2-es mászás vár ránk, és elég barátságosnak látszik a terep, úgyhogy összecsomagoljuk a kötelet, és együtt mászunk felfelé. A kőzet továbbra is szép homogén, itt-ott kavicsos, de mindenhol nagyon jól mászható, A vonalvezetésben néha elbizonytalanodunk, de nagyon népszerű út ez, mindenfele látszanak az ember nyomai, feketével gumizott lépéseken, fényesre-sárgára koptatott fogásokon. Persze figyelni kell, de ez nem is baj. Jó erőben vagyunk, élvezzük a mászást. A párkány fenn keskeny nyeregben végződik, ami egy hegyes kis tornyot köt a falhoz. Szinte csábít, hogy kiálljak rá, nem is hagyom ki. Viszünk be kalóriát, folyadékot, az időnk bőven engedi, mert kisebb tömeg torlódott fel a következő felszökésnél. A három osztrákon kívül még egy parti van a hosszban, úgyhogy várakozunk.

Hason csúszás, kémény-bújás Az első hossz a vártnál nehezebbnek bizonyul, de reménykedem, hogy csak a hosszabb pihenő miatt remegősödött meg a lábam egy 4-es szakaszban. Már csak dacból is a direkt verziót választom a következő hosszban, és ezzel beszerzek némi újabb remegést a lábamba, ezúttal 4+-ért. Hoppá, mi folyik itt? Valaki más számozta ezt a részt? No mindegy, azért mászható, csak a lenti felülszámozott négyesek után mást vártam. Most megint választani lehet, hogy a könnyebb Salzburger Band-on, vagy felette, a Steiner Band-on másszuk a következő három hosszt, és Atti gondolkodás nélkül felfelé indul, szóval ez is eldőlt, az egy fokkal nehezebb felső úton megyünk. A jobbra futó párkányig elől mászik, onnan én következem. Belenézek, jó kis széles párkány, magas is, nem lesz gond. Vagy 6-8 méter után tudok köztest rakni, de nem zavar túlzottan, mert bár van vagy 2-300 méter van jobbra alattam, elég jól beférek a bevágásba. Tovább haladva viszont zavarba jövök, mert az eddig széles perem nemcsak elkeskenyedik, de a plafonja is egyre mélyebben van, először négykézlábra kényszerülök, aztán egy-két helyen kis is kell lépnem a falra. Nem túl barátságos. Akasztás megint, 5-6 méter kötél újra kihúzva, traverzben ez egyre félelmetesebb, mert most már egészen szűk a párkány, hátizsákkal úgy nézem, legfeljebb hason csúszva férek el benne, kilépni viszont itt nincsen lehetőség, a fal alattam függőleges és tükörsima, fogás hozzá csak a perem széle. Lehasalok hát, de így meg előre kúszni nehéz, a térdemet már nem tudom felhúzni, lábfejjel és az előre nyújtott karjaimmal kúszok, vagy inkább hernyózok előre. Az osztrákok már látszanak előttem, biztatnak. Még egy kis erőlködés, és kicsusszanok az egyik oldalán túlságosan is nyitott szülőcsatornából egy széles placcra. Kifújom magam, és felegyenesedem. Előttem standkarika, viszont az osztrákok vagy 10 méterrel távolabb, egy kiszögellés mögött tobzódnak, megkérdezem hát őket, most akkor hol is stand. Hát itt, mondják, de még ne menjek, mert csak egy nittfül van. Ok, előrekúszok, ameddig biztonságosan tudok, és megakasztom a kiszögellésbe tett szöget, aztán felveszem Attival a kapcsolatot, hogy mennyi kötél van még. Egy méter, közli, pedig a nittig még legalább kettő kellene. Kihúztam 60 méter kötelet! Kikötöm hát magam, amíg egy nittel előrébb jön, úgyhogy mire az osztrákok eltakarodnak a standból, már megvan a szükséges kötélmennyiség. Megint ki kell lépni a falra, és egy agyonzsírozott fogásból felhúzódzkodni, ennyi kötéllel ez elég meredek mutatvány, de sikerül, megnyugodva standolok. Tőlem két méterre jobbra egy valódi standban a korábban látott lassú parti, mint kiderül, csehek, és a másik variánson jöttek fel. Mivel már indulnak, átmegyünk mögéjük, és ott haladunk tovább, ott legalább van egy nitt is. Mint később kiderül, jobb lett volna, ha a gyorsabb osztrákok után lódulunk, mert ők itt be tudták előzni a két cseh fiút, mi viszont mögéjük szorulunk, gyakorlatilag az út végéig.

De ezt most még nem tudjuk, indulunk tovább a kéményben, aztán egy köves placc után egy nagyobb repedésben. Továbbra is alulszámozottnak érezzük ezeket a hosszokat, nem mintha nagyon nehezek lennének, de saját eszközt keveset lehet berakni, a nittek meg nem mindig akkor vannak, amikor kellenének. Illetve sokszor egyáltalán nincsenek. Egy idő után teljesen elveszítjük a fonalat, és képtelenek vagyunk rájönni, hogy melyik hosszt is másszuk éppen, a 17. és a 21. között. Fogy a cérnám, egyre többet gondolkozom azon, hogy mi a francot is keresek itt. Nem mintha nem lenne gyönyörű az út. Lassan a Johann kiszállásának magasságába érkezünk, a pillér keleti oldalába, innen már a rettegett déli-fali napsütés sem ér bennünket, kellemes hűvösben haladunk tovább. Jól rálátni a déli fal szélének kőcsipkéire, a gleccser magas fehér határára.

Zuhanó kövek, zuhanó emberek A Südwand sok kicsi kiszögellése bizony jól tele van apróbb kaviccsal, amit a figyelmetlen mászók jól lerugdosnak az alattuk haladók fejére, ezért a sisakot egy percre sem tesszük le. Egyszer Atti is elindít egy gyerekfej nagyságú tömböt, szerencsére senki sem mászik utánunk, mi vagyunk az utolsó parti a falban. Egy idő után teljesen megszokottá válik, hogy felhangzik valahol egy „Stein!” kiáltás, aztán süvítő hang, bekuporodás a falhoz, nyak behúzása. Hol közelebb, hol távolabb süvít el kétszázzal egy kisebb, vagy nagyobb kavics. Aztán megint egy nagy kiáltás, és a szokásosnál erősebb zúgó hang, „Úristen, ez meg mekkora?”, gondolom, és lapulok szokás szerint, ám óvatosan kilesek, hát bizony két ember zuhan el mellettem hatalmas zúgással, egyelőre szabadesésben. Wingsuitosok. Ámulva bámulok utánuk, ahogy a zuhanásból íves kanyarba váltanak, aztán már nyílik az ernyő, biztonságban vannak. Megtaláljuk az utolsó ereszkedőgyűrűt, és egy valódi könnyű hossz után a kulcshelyre is rálelünk. Kémény-áthajlás, ez a legjobb kifejezés rá, a jobb oldali falon nittfüllel, a két kő közé kötött hosszú kötéllel, ami az A0-t hivatott segíteni. Atti felküzdi magát, berakja a köztest. Azért sem fog rá a piros kötélre, szépen araszol fölfele. Meglepetésére a következő nitt a bal oldali falon, egészen kinn van, megakasztja, belepihen. Innen jön csak a neheze, a két összehajló fal között fel kell valahogy kúszni a tölcsérben. A két akasztásig én is viszonylag könnyen feljutok, a fellépéssel viszont megküzdök rendesen. A jobb oldali fal fényesre koptatott teljes felülete jelzi, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Ahhoz már túlságosan fáradt vagyok, hogy nagyon megijedjek, de azért fújtatok rendesen, mire felérek.

Győzelem A kulcshossz több szempontból is áttörést hoz. Egyrészt rájövünk, hogy letudtuk a 22. hosszt, túl vagyunk a nehezén. Hogy pontosan hány hosszt másztunk, azt persze továbbra sem tudjuk, mert volt, amit befeleztünk, és volt, amikor összevontunk két szakaszt, de egy biztos, hogy előttünk már csak 6 kötélhossz van. Másrészt innen mintha megint a lenti számozó értékelte volna az utat, rögtön kapok is egy hármasnak érzékelt négyes felszökést, és már fenn is állok egy remek wasserrillés tábla tetején, egy kellemesen széles kavicsos párkányon. A következő négyes sem látszik nehezebbnek. Itt ér Gábor hívása, hogy a felvonónál várakoznak a lemenetelre, 18 óra magasságában vagyunk, még legalább egy óra, mire felérünk, menjenek le, mondom, majd valamikor hívom őket, hogy mikorra jöjjenek értünk. Hosszú szünet után újra fotózunk, videó is készül. Élvezettel mászunk tovább, pedig az előttünk mászó csehek egyre idegesítőbbek. Már látjuk, miért haladnak olyan lassan: minden egyes standban hatalmas bogot kötnek a félkötelükre. Látszik, hogy új a kötél, nem akarják letenni a földre, a lábra, kötélre szedéshez viszont nem nagyon értenek, bogoznak hát vadul. A mászásuk se valami szélsebes, még a mi csigatempónkhoz képest sem, az utolsó hosszokban már nem udvariaskodunk, melléjük standolunk, mert itt már a standok is tágasabbak. Végül egyszerre érünk fel a vaskos drótkötélhez, ami a csúcs felé vezet. Megcsináltuk! Csúcskereszt, csúcs-csoki, csúcsérzés

19 óra elmúlt, mire összepakolva, túracipőben állunk a csúcs alatt. (Jut eszembe, Atti új Scarpa-ja kitűnően vizsgázott, a közel 11 órás mászásban egyszer sem kellett levennie, és az én sutból előhúzott rommá tágult Mythos-om is kiválóan teljesített, a lábaink épségben megúszták a terhelést.)

Vidáman lódulunk a drót mentén a csúcs irányába, és pár perc gyaloglás után el is érjük a keresztet. Atti még energiával teli, őt általában a lemenő út készíti ki, felmászik hát a keresztre, és szétnéz onnan is. Nekem már nincs kedvem követni, lefilmezem, plusz a környező tájat, az alattunk elterülő sziklás csúcsokat, a Dachstein-gleccser hómezőjét. Gyors pörgés után indulunk is lefelé, alattunk döbbenetes távolságban látszik a parkoló. Jól jönne most egy teleport, fut át az agyamon, de már ereszkedünk is lefelé a Hoher Dachstein klettersteigjén.

LeviharzunkÍgy aztán gyorsan fogy a szint, hamar lenn vagyunk a szila alján, ahonnan kétfelé válik a drót. Egyik szál egyenesen le a hófolt szélére, a másik kicsit fel, a gerinc irányába. Szívem szerint mennék egyenesen lefelé, de a hajlatban az ösvény egész hossza alatt végigfutó gleccserhasadék nagyon riasztó látvány. Atti persze nem hagy időt a gondolkodásra, már megy is lefelé. Halad előttem a hófolt éles peremén, mélyebbre rugdossa a széttaposott lépéseket. A torkomban dobog a szívem, mert csákány, az persze nincsen nálunk, de még túrabot sem, csak az egyre fagyosabb ujjainkat vájjuk a hóba. Ha itt kicsúszunk, a hasadék tuti benyel. Később egyre meredekebben lejt a kitaposott út, de egyre szélesebb is, itt már biztonságosabban haladunk, de még mindig óvatosan. Elhagyjuk a hasadék szélét, megkönnyebbülök, gyorsabbra veszem a lépést. Elcsúszkál mellettünk az egyik cseh fiú, két lábát sílécnek használva ügyesen halad lefelé. Próbálom követni a példáját, de a trekking cipőm nem nagyon alkalmas erre, vagy kifordulok oldalra, vagy fenékre esek, ami a vizes hóban nem nagy élmény, de nem bánom túlzottan, jó idő van, a nadrág meg gyorsan szárad, ha ez az ára, hogy gyorsabban haladjak, hát legyen. Egy óra alatt érjük el a felvonó felső állomását, az új hídra csak messziről pillantunk, nem annyira érdekes a mai élmények után, inkább a lemenő normál útról érdeklődünk. Nem túl bonyolult megtalálni, csak a felvonóállomás bal oldalán leereszkedünk, és már látjuk is a drótot.