Tovább a Kaisergams-ra

A leírások a főfal D-s nehézségével riogattak, ami alá érve nem igazán értettük, miért, hiszen a fal úgy ki van vasalva, hogy egy óvodás is elmegy rajta – gondoltuk. Hát lehet, hogy sok vas van benne, de igazság szerint szükség is van rá: ugyanis az alakja erőteljesen kidomborodó, ami csak akkor lesz egyértelmű, mikor már ott mászol az áthajlásban. Felküzdöttük rajta magunkat, de jól megjegyeztük, hogy semmit sem szabad lebecsülni. Fent aztán készítettünk csúcsfotót a kis kereszttel, írtunk az út könyvébe, aztán sietősre vettük, mert kezdett igen hideg lenni. Tudtuk, hogy van valahol egy könnyítő lemenő út, de homogén módon kidőlt fákkal teli erdőben esélytelennek látszott megkeresni, hogy hol. Mivel tudtuk, hogy az úgyis csak a felső néhány méteren kímélne meg bennünket a visszamászástól, nem is nagyon erőltettük a dolgot. Leereszkedtünk a főfalon. Ekkor jött szembe egy ötvenes pasi a huszonéves lányával, és megszólítottak, hogy vajon miért megyünk itt, amikor van jó lemenő út. Nem volt túl jó az angolja az embernek, ezért kétszer is rákérdeztem, hogy biztos-e ebben, mert én úgy tudom, hogy csak egy darabon jelent ez megoldást. Nem, nem, menjünk vissza, majd ő megmutatja. Aztán sürgős is lett a felmászás, mert a lányka karabinere leakadt, pont az áthajlásban, és hiába rugdosta, nem sikerült kiszabadítania. Felszaladtam hát utána, nagy nehezen leakasztottam (pont akkora volt a karabiner, hogy éppen ráakadt a cövekre, és csak egy bizonyos állásban lehetett leszedni, tisztára ördöglakat), és visszamásztunk. Másodjára sokkal jobban ment a zárófal, bár Zoli végzett némi akrobatikus, kicsatolva elkövetett heveder-gubancolást, amitől legalábbis meghűlt az ereimben a vér. Tényleg tudta a pasi a lefelé vezető utat, és az valóban sokkal kellemesebb volt, mint az iménti lemászás. Viszont alig pár méter után visszacsatlakozott a feljövő útba. Hát így jártunk, de legalább gyakoroltuk kissé a mumus-falat. Viszont vagy én tanulok meg végre németül, vagy ő angolul. Előbbivel többre mennék.