Tovább a Kaisergams-ra
Kaisergams Klettersteig (Ausztria) 2010.04.18. A közelben töltöttük a hétvégét, és mivel most könnyebb, rövidebb utat kerestünk, a Kaisergams jó választásnak tűnt. Ezt az utat Salzatal klettersteig-nak nevezte Hotaro könyve, emiatt kissé keveredtek nálam az internetről letöltött leírások: a Salza folyó fölött ezen kívül még legalább egy másik is van. Így kissé bizonytalankodva ácsorogtunk a Palfautól Wildalpen felé vezető út kereszteződésében, mikor lefékezett mellettünk egy furgon, kipattant belőle egy fiatal srác, köteleket és karabinereket kezdett pakolni a zsákjába, és a kis szikla mellett felfelé indult. Utána vetettük magunkat. A keskeny kis ösvény meredeken kanyarog felfelé a sziklák tövébe, majd hamarosan eléri a drótkötél végét. Itt még csak zűrösebb gyalogút, majd egy helyes kis létrán felmászva érünk a kezdőfalhoz. Ezen cövekek segítik a feljutást, és teteje szintén egy plató, ahonnan egy vízszintes hasadékba mászunk fel. Ez egy sima oldalazás bal felé, aminek a végétől felfelé indul a drót. Tulajdonképpen ennen indul az igazi mászás, de ez sem túlzottan nehéz, bár engem a Rax és az Eisenerzer után meglepett, hogy milyen kis finom lépések és cövekek vannak beépítve. Felváltva haladtunk B, és C nehézségű falakon, és ahogy egyre feljebb értünk, annál inkább nyílt ki a táj a ritkuló fenyvesben. A falról a Salza smaragdzölden csillogó sávjára, és a távolban - ha nem túl párás az idő, és esetünkben sajnos eléggé az volt - a Gesause szépséges hegyeire lehet látni.
A leírások a főfal D-s nehézségével riogattak, ami alá érve nem igazán értettük, miért, hiszen a fal úgy ki van vasalva, hogy egy óvodás is elmegy rajta – gondoltuk. Hát lehet, hogy sok vas van benne, de igazság szerint szükség is van rá: ugyanis az alakja erőteljesen kidomborodó, ami csak akkor lesz egyértelmű, mikor már ott mászol az áthajlásban. Felküzdöttük rajta magunkat, de jól megjegyeztük, hogy semmit sem szabad lebecsülni. Fent aztán készítettünk csúcsfotót a kis kereszttel, írtunk az út könyvébe, aztán sietősre vettük, mert kezdett igen hideg lenni. Tudtuk, hogy van valahol egy könnyítő lemenő út, de homogén módon kidőlt fákkal teli erdőben esélytelennek látszott megkeresni, hogy hol. Mivel tudtuk, hogy az úgyis csak a felső néhány méteren kímélne meg bennünket a visszamászástól, nem is nagyon erőltettük a dolgot. Leereszkedtünk a főfalon. Ekkor jött szembe egy ötvenes pasi a huszonéves lányával, és megszólítottak, hogy vajon miért megyünk itt, amikor van jó lemenő út. Nem volt túl jó az angolja az embernek, ezért kétszer is rákérdeztem, hogy biztos-e ebben, mert én úgy tudom, hogy csak egy darabon jelent ez megoldást. Nem, nem, menjünk vissza, majd ő megmutatja. Aztán sürgős is lett a felmászás, mert a lányka karabinere leakadt, pont az áthajlásban, és hiába rugdosta, nem sikerült kiszabadítania. Felszaladtam hát utána, nagy nehezen leakasztottam (pont akkora volt a karabiner, hogy éppen ráakadt a cövekre, és csak egy bizonyos állásban lehetett leszedni, tisztára ördöglakat), és visszamásztunk. Másodjára sokkal jobban ment a zárófal, bár Zoli végzett némi akrobatikus, kicsatolva elkövetett heveder-gubancolást, amitől legalábbis meghűlt az ereimben a vér. Tényleg tudta a pasi a lefelé vezető utat, és az valóban sokkal kellemesebb volt, mint az iménti lemászás. Viszont alig pár méter után visszacsatlakozott a feljövő útba. Hát így jártunk, de legalább gyakoroltuk kissé a mumus-falat. Viszont vagy én tanulok meg végre németül, vagy ő angolul. Előbbivel többre mennék.
