Dolomitok 1.

5. nap Averau, Nuvolau körBár a sátrunkat sikerült egy lámpa alá vernünk – szempontunk kizárólag a más sátraktól való távolság, a padokhoz való közelség és az árnyék volt – mégis kiválóan aludtunk aznap éjjel, nem ébredtünk korán. Kényelmesen készülődtünk, mert aznapra, pihenőnap lévén, csak kis túrát terveztünk a Cinque Torri környékén. Cortinából a Falzarego hágó felé indultunk a meredek szerpentinen, de a sötét fellegek miatt szinte semmit sem láttunk a fantasztikus hegyekből körös-körül. A sziklacsoportról elnevezett házhoz vezető utat 10 és 17 óra között zárva tartják, ezért a felvonó mellett döntöttünk, aminek a hatalmas parkolója zsúfolásig tele volt ezen a déli órán. Leszurkoltuk a 14 eurot az oda-vissza útra, és fellibegőztünk a tornyok lábához, a Scoiattoli házhoz. Szerencsére a lent még vastagnak tűnő felhőzet idefenn egyre áttetszőbbé vált, és mire felértünk, még a nap is kipillantott mögüle. Axel (Jentzsch) négy órásra állította be a szintidőt, ezért neki is vágtunk az Averau-Nuvolau körnek, mert nem akartuk lekésni az utolsó liftet, nem éreztünk túl nagy kedvet a délutáni gyalogláshoz a parkolóig.

Egy nagyobb tömeggel vágtunk neki a széles, kavicsos útnak a két hegy közötti nyereg irányába, amit kerékpáros versenyzők is színesítettek. Némelyikük le sem szállt a meredek kaptatón, kilógó nyelvvel, gyalogtempóban tekert mellettünk. Lassan végre szétszakadt a tömeg, és mi is fenn álltunk a nyeregben, ahol munkagépek zaja törte ezer felé a hegyetető csendjét. A környék ugyanis síparadicsom télen, és éppen az Averau ház, valamint a környező sípályák felújítása folyt.

Innen már látszott a Nuvolau ház is balra fent a ferde sziklaplató tetején, valamint a túloldal finom zöld lankái. Mi a sziklák felé vettük az irányt, és a paltó szélén haladó úton nemsoká elértük a házat. Itt rengetegen pihentek a napsütésben, amin egyáltalán nem csodálkoztunk, hiszen a könnyű megközelíthetőség ellenére csodálatos a panoráma innen. A ház előtti placcon egy nehezen meghatározható viseletű férfi illatos kolbászokat sütögetett, a ruha, a kolbász, és az ordító muzsika is inkább az osztrák folklórt idézte. Közel a szomszédság.

A körtúra a ház túloldalán a perem felső szélén folytatódott, majd egy könnyű, dróttal biztosított szakaszon leereszkedett a Nuvolau ferde hátára. Itt már senki sem járt rajtunk kívül, élveztük a csendet, a kissé felhős, de varázslatosan szép tájat. A Nuvolau hegyháta közelről egyáltalán nem bizonyult olyan simának, mint ahogy felülről látszott: repedések, tornyok, hatalmas kövek szabdalta tájon kanyargott keresztül az út. Közben a szemközti Tofana körül is megritkult a felhőzet, és bár az egész hegycsoportot egyszer sem láthattuk egyben, időnként hol a Tofana di Rozes csúcsa bukkant ki, hol a Lagazui csipkéit láthattuk, hol a távolabbi Tofana-ormok tűntek fel egy-egy pillanatra. A plató túlsó szélén szintén egy rövid drótos szakaszon lehet leereszkedni, majd egy gyilkos kavicsos lejtő a folytatás. Innen Cortina irányába is fantasztikus a kilátás, a Croda Da Lago késpengeszerűen meredező szikláira. Mintha a Gyűrűk Ura filmben járnál. Csak itt nem tűntek fel szörnyek és tündérek, szerencsére. Maximum túrázó családok, én meg csendesen irigyeltem a gyerekeket, akik már ilyen fiatalon ismerkedhetnek a kövek világával. Innen előbb egy nagy kövekkel telehintett, majd egy másik, zöldellő katlanon haladtunk át, és már meg is láttuk újra a házat. Az óra fél ötöt mutatott, a ház viszont elég távolinak tűnt, és vagy száz méterrel magasabban állt, mint ahol mi. Sietősen vágtunk neki a mezőnek, szabályosan meneteltünk, nem is igen pislogtuk az órát. Az utolsó, meredek részen is csak egyszer álltunk meg, és kipirulva, leizzadva, vizesen érkeztünk a felvonó állomásához, egy negyed órával a leállítás előtt.

Cortinában hatalmas dugó fogadott bennünket, és némi kóválygás után bár, de megtaláltuk a benzinkutat, ahol életem legdrágább üzemanyagát vásároltuk meg. A városka központjában aztán mégis akadt egyetlen üres parkolóhely, így elindultunk megnézni a sétálóutcát. A fagyizónál persze ki más állt előttünk a sorban, mint a kempingbeli szomszédaink, szőke szláv pár két kisgyerekkel. A fagyi aztán mégis túl hidegnek bizonyult, minden finomsága ellenére, nem is nézelődtünk sokáig, visszaugrottunk a kocsiba. A hőmérő 16 fokot mutatott, amit azért erősen keveselltem így augusztusban. Meg aztán nem ártott pihenni is kicsit, hisz másnapra nagyobb túrát, a Cristallo útjainak meghódítását terveztük.

6. nap Innerkofler ferrata, Schartenweg, Torre di ToblinEmber tervez, az olaszok meg végeznek – fut át az agyamon lakonikusan másnap reggel hétkor a Cristallo tövében, a sílift bejáratánál levő hatalmas 9-17h táblát bámulva. Előbb arra gondolunk, bevackoljuk magunkat a kocsiba finom szendvicseinkkel felvértezve, de aztán jobb ötletünk támad: a Lavaredo-tornyokhoz nem kell felvonó, miért ne mennénk oda? Két perc múlva már úton is vagyunk Misurina felé, és még tíz perc elteltével a tó partján állva a tornyokat fotózzuk a távolban. Sajnos a fizetős út őre nem olyan későn kelő, mint a liftkezelők, így 20 euroval szegényebben folytatjuk az utunkat felfelé a szerpentinen. Mikor legutóbb jártam erre, hó borította a hegyek tövét, és mínusz két fok volt a 2300 méter magasan fekvő parkolóban. Nem mi vagyunk az elsők, de nem is áll még fenn sok autó az Auronzo ház parkolójában. Keresek hát egy kellemes helyet, és megpróbálom cselekvésre ösztökélni az ámuldozó páromat. Persze azért nem csodálom, hogy így hat rá a környék, én sem tudtam betelni vele tavaly októberben, és ha jobban belegondolok, még mindig ez a legszebb vidék, ahol valaha jártam.

Nem lehet ezt leírni, mert tényleg minden fényben, minden évszakban más és más. De leginkább olyan, mintha egy óriási, levegős terepasztal része lennék, ahová elvetemült elmék tervezték az elemeket: a körös-körül meredező, függőleges falú, monumentális sziklákat, a csepegtetett homokvárhoz hasonlatos, girbe-gurba ormokat, az irtózatos széles völgyeket, és a rajtuk keresztül hullámzó utakat. A reggeli ferde fényű, de máris szikrázó napsütés hófehérre és sárgára festi a köveket.

A Drei Zinnen, avagy a Tre Crime di Lavaredo csoport nyugati sarkától indul az ösvény, és végigvezet a déli fal mentén a Lavaredo házig. Innen aztán kétfelé válik, hogy aztán némi emelkedő után újra találkozzon a Paternsattel nyergében. Itt aztán lehet megint csodálkozni, mert észak felé is kinyílik a táj. A különbség csak annyi, hogy innen már …kopf-nak, vagy …kogel-nek hívják a hegyeket. Elértük a határt. A nyeregből jobbra fordulunk, és egy meredek törmeléklejtőn felkaptatunk az Innerkofler út beszállásához. Nem igazán tudjuk, hogy mire számítsunk, ezért beöltözünk, de feleslegesnek bizonyul az óvatosságunk, az út viszonylagos kitettsége ellenére is biztonságos és könnyű. Előbb pár méteren alacsony alagútban halad, aztán a Paternkofel (Monte Paterno) keleti falának párkányán halad. Majd egy kis mászással átkel a vonulat túloldalára, és ott halad tovább. Kényelmes gyalogút, fantasztikus tájjal a háttérben. Meredek szerpentinezés után keskeny nyeregbe érünk, ahonnan három irányba is halad vasalt út: balra a Paterno 2744 méter magas csúcsára, jobbra a Schartenweg, és előre folytatódik az Innerkofler út a Locatelli ház felé. Mi előbb a csúcs felé törünk, bár előbb eltűnődünk kicsit, hogy a két drót közül melyiket válasszuk, mert útjelzés, az nincs. Rövid mászóka után töredezett hegytetőre érünk ki, ahol némi kaptatót legyűrve érkezünk a kereszthez, ahol azért már növekszik a tömeg. Kimondhatatlan innen a látvány a Lavaredo tornyokra, és körös-körül mindenfelé. A terepasztalra parányi házakat is tettek, apró teheneket, meg még kisebb hangyákat a lent kacskaringózó utakon: embereket. Fentről nem olyan könnyű megtalálni a drót végét, de egy lenn ülő férfi kézjelekkel segít. Logisztika olasz módra, eszükbe sem jut vajon, hogy akár fel is festhetnék? Rádumálom Zolit a Schartenweg-re, aminek később mindketten nagyon örülünk. A/B nehézségű, de csodálatos panorámájú út, senki ne hagyja ki, nagyon élvezetes! Falba vájt vonalát néha pallóhíd, máskor rövidebb mászós szakasz töri meg. A túlsó végén hegybe vájt bunkerek is vannak. Mi oda-vissza járjuk, mert nem akarjuk kihagyni az Innerkofler végét.

Ami már a nyeregből való leereszkedéskor kiderül, hogy érdemes, mert előbb töredezett repedés peremén visz az út, de aztán rögtön a hegy gyomrába fordul. Előbb azt hisszük, csak viccel, mert pár méter sötétség után újra világos látszik, de aztán kiderül, hogy ennek a fele sem tréfa, bizony elő kell venni a fejlámpát. Több száz méteren keresztül haladunk a Paterno keskeny vonalának belsejében lefelé, miközben áldom az eszemet, hogy a sisakot a fejemen hagytam. A mennyezet ugyanis nem mindenhol egyforma magas, és ha az ember a lába elé néz, ami ugye megint csak nem árt, akkor előbb-utóbb jól beveri a fejét a plafonba. Végre csak kiérünk, nem is nagyon bánom, már kezdett elegem lenni a hidegből és sötétből. Nem tudom, hogy bírták a katonák anno, bár nekik alighanem a biztonságot jelentette az a hideg és sötét.

Kinn továbbra is ezerrel süt a nap, és a Locatelli ház körül irtózatos a tömeg. Nehéz elképzelni, hogy egykor pont itt, a két hegytömb között húzódott a front, az osztrákok a Töblingeren, az olaszok a Paternon bástyázták el magukat, és a széles völgyben katonák százai lelték a halálukat. Most „békés” túrázók százai özönlenek itt, tömik a fejüket, ordítva beszélgetnek. Keresünk egy csendesebb zugot az ebédhez, hogy aztán feltöltekezve vágjunk neki a Torre di Toblin meghódításának. Az ösvény balról kerüli a tornyot, hogy aztán a túlsó, északi oldalán induljon el függőlegesen felfelé. Sajnos beszorulunk egy négyfős osztrák csapat mögé, akik a csigatempó mellett még a kavicsszórásban is jeleskednek. Így aztán már rögtön az elején némi fennakadás támad, amikor kisgyerekkel lefelé haladó, véres fejű (sisaktalan) apukával találkozunk. Nem is nagyon értem, mit keresnek itt, mert az út már a kezdőfalon megmutatja a farkaskörmeit. A függőleges kezdés után egy keskeny repedésben halad tovább, ahol cikk-cakkban futó létrák segítik a feljutást. Kitett szakasz jön, de már nem kell többet bosszankodni a záporzó kavicsok miatt, fenn is vagyunk. Most megint felülről látjuk a vidéket, innen pár gyönyörű, smaragdzöld vizű tóra is rálátni. Meglepetten vesszük észre, hogy a csúcsról tovább vezet a drót, és a torony déli, délnyugati oldalán ereszkedik le. Vadiújak a vasak, hát ezért nem olvastam eddig erről a megoldásról, hisz nem olyan rég rakhatták fel.

A Paternsattel felé vesszük az irányt visszafele, de sikerül rábeszélni Zolit egy újabb vargabetűre, hogy a tornyok északi oldalán, a törmeléklejtőn térjünk vissza a kocsihoz. Az út először könnyűnek tűnik, ahol apróbbak a kövek, de aztán három olyan rész is van benne, ahol nagyobb sziklák szakadtak le a toronyról, ezek között nehézkes a haladás. Végül csak kiérünk a túloldalon, de innen még mindig elég sok idő eltelik, mire elérjük a kocsit. Bizony este 6 lett közben, ezt a napot is szépen kitöltöttük egy tíz órás túrával. Már csak arra vágyunk, hogy a szép kis padunkon ücsörögjünk a sátor, valami meleg étel, meg egy pohár bor mellett, a lemenő nap fényeit bámulva a Tofana csúcsán. Egy óra múlva meg is tesszük.

Képek: Dolomitok 2010 Még többet a Dolomitokról: Dolomitok 2.