Tovább a Haid Steig-re

Haid Steig és Preinerwandsteig (Rax, Ausztria) 2009.11.01.Szint: 950 m

Ebből mászás: 420 m

Nehézség: C-D

Több helyen is olvastam, hogy szokás a klettersteig utak első szakaszát jó nehézzé tenni, hogy a mazsolák és a nem odavaló egyedek kihulljanak, illetve elriadjanak. A Haidsteig ilyen, bár nem tudom, mennyire tudatos a koncepció. Tény, hogy számomra az első negyed volt a legnehezebb. De kezdjük az elején.

6.15, Budapest, borult idő, ködszitálás. Mosonmagyaróvár, köd, időnként sűrű köd. És egész úton nyűgös, borongós, elkedvetlenítő felhők.

3 és fél óra alatt értünk oda, és mivel múlt hétvégéről maradt még matricám, az autópályát használtuk, Bécstől az A2-n, onnan az S6-on mentünk, Gloggnitz, illetve Reichenau felé tartva. Reichenau-ból a város túlsó végén a körforgalomban Prein felé tértünk, innen egyenes az út. Prein falucska túloldalán van egy áramelosztó kis torony, ott tudunk jobbra kanyarodni. A sorompó előtt ott a parkoló, és innen jól látszik maga a szikla is. Itt kezdett el kisütni a nap, és innen aztán végig sütött teljes erejéből.

Az út folytatásán haladtunk tovább a sárga jelzésen, ami egy széles kavicsos erdészeti út, ami lágyan kanyarog felfelé. A kanyarok zömét le lehet vágni az erdőbe vezető piros jelzésen, de mi nem próbálkoztunk ilyesmivel, hanem követtük a sárgát egészen az útjelző tábláig, ahol jobbra indultunk az erdőbe, a zöld jelen. Az erdő sűrű és sötét, igazi vad fenyves, bár a mesebeli hangulatot néhány keresztezett erdészeti út szakítja meg. Az újabb táblánál már nincs kiírva a Haidsteig, itt balra kell térni a piros úton, egyébként ez az út jobbra a Preinerwandsteig leágazója. Itt csordogál egy helyes favályús forrás is, meg lehet tölteni a kulcsokat, bár igazán nem fárasztó az erdei út, csak enyhén emelkedik. A piros ösvény még a korábbiaknál is lankásabb, majdnem vízszintesen fut a szikla előtt, míg egyszer csak kibukkan a fák közül, és szemtől szemben állunk a sziklafalakkal. Innen érdemes folyamatosan figyelni, mert nincs kiírva a beszállás, viszont a kezdeti hosszú létra jól látható a jelölt útról. Mi egy rövid, masszív törmeléklejtőn át közelítettük meg, és felvettük a felszerelést. Már itt is látszott, ez bizony mállós szikla, számíthatunk a potyogó kövekre.

Az itiner is megírta, hogy ez egy népszerű út, de azért a ragyogó idő ellenére mi azt reméltük, ebben a késői időszakban már kevesen lesznek. Hát nem, a jó osztrákok jó sokan eljöttek, hogy másszanak.

Az első létra gond nélkül teljesíthető, az utána következő felszökés, és az időnként teljesen hiányzó vagy lehajtott lépéseken való átkelés jelentette az első nehézséget. Ez után van egy kis pihenőpad, ahol kifújtuk magunkat. A végére érve is egyetértettünk abban, hogy ez volt az út legnehezebb része, persze lehet, hogy tényleg csak az „in medias res” kezdés miatt. Innen volt még egy erősebb mászós szakasz, ahol igencsak kapaszkodtunk, de valahogy ezt már természetesnek éreztük. Bár a fotók jellemzően csak ezek leküzdése után készültek..

Egy pihenős sétaút után újabb hosszú létra jött, ahol csak az oldalra nyitott fokokba lehet akasztani, de sem a szöge, sem a hossza nem volt túl ijesztő. Egy újabb meredek fal után kis pihenőn áll az a kis létra, amit, és a fölötte levő hasadékot több leírás is az út legnehezebb részének ír. Gega jól meg is küzdött a hasadékkal, mert valahogy oda akart tapadni a falára, és úgy tényleg elég problémás haladni a szűk résben. Én inkább azt a stratégiát választottam, hogy kissé eltávolodtam a repedéstől, és így a két lábammal a két falán szépen fel tudtam lépkedni. Ezután egy keskeny kitett párkány jött, ami látványos ugyan, de nem túl nehéz, és nemsoká kimásztunk egy nagyobb platóra, ahol a Fekete Madonna kegyhely és az emlékkönyv is van. Itt szusszantunk kicsit, elbámészkodtunk a Heukuppe felé, és indultunk tovább az innen már sokkal kevésbé meredek úton. Én itt már sok helyen feleslegesnek éreztem a biztosítást, igazából a hasadék átlépése is gyerekjátéknak bizonyult.

Fenn azonnal látszott a csúcskereszt, készítettünk hát pár fotót, és elrágcsáltuk a magunkkal hozott elemózsiát. Gyönyörű volt az itt-ott havas fennsík, a Schneeberg jobbra, és lenn Reichenau, félig-meddig felhők között.

Preinerwandsteig

Nehézség: A-B, de nem szívesen jönnék itt felfele, inkább öszvéreknek való!

A kereszttől nem túl messze egy jókora kőrakás jelzi a Preinerwandsteig lejáratát, amin a lemenetelt terveztük. Jó meredek ösvényként kezdődik, és nagyjából végig úgy is folytatódik. Nem túl kitett, végig alaposan felrajzolt (pirossal), és biztosítás csak itt-ott van rajta, időnként azért elkelt az óvatosság. Hol a hófoltokba való beszakadástól lehetett félni, hol a meredek, kavicsos hegyoldalon a megcsúszástól. A lejtő után a vízszintestől igen távol álló út vezet keresztben a meredek sziklán. Egy biztosított sziklagerinc után a törmeléklejtő mellett, a törpefenyvesben vezet az út, ez nagy könnyebbség, mert lehet kapaszkodni az ágakba, ha szökik alólad a lábad. Egy rövid szakaszon magán a törmeléklejtőn is vezet az út, ezt én kimondottan szerettem már a Dolomitokban is. Innen igen nagy lendülettel, és jókora repülő kőtömeggel érkeztünk meg a bokrok közé. Szerencsére senki sem mászott alattunk. Innen hamarosan a fenyvesbe érünk, és nemsoká megérkezünk az útjelző táblához és a forráshoz, amiből jéghideg, de isteni finom vizet ittunk. A vártnál később, vagy két óra alatt értünk le, de így is hoztuk az összesen 6 órát, ami a mi tempónknál (fotózás, bámészkodás) teljesen rendben van. Alig valamivel 8 után Budapesten voltunk.

Képek: Haidsteig