Des Kessels neue Kleider

Az út még 2012-ben került fel a bakancslistámra, amikor Kaiserbrunnban Mező Szilvi a kezével fogta meg a kötelet, aminek a másik végén a párja éppen hátradőlt a standban, csak éppen a hevedert oldotta ki pár perccel azelőtt. Hogy pontosan mi volt a történet, már nem emlékszem, de az biztos, hogy az út paraméterei beleégtek az agyamba, amikor másnap kissé leharcolva mesélték a sztorit. Az agyamnak egy jó távoli zugába raktároztam el, egy nagyon messzi, beláthatatlanul csodás jövőbe, ahol ördöngösen ügyesen másztam a hetes hosszokat. Aztán amikor ez az idő négy év múlva sem akart elérkezni, egyre többször akadt a kezembe a már egy jó ideje kinyomtatott topo. 

Az idén nyár elején a Kaca-ban eltört bennem valami. Kicsi szégyennel, de még inkább szomorúsággal gondolok vissza arra a napra. Hosszú órák teltek el a standokban, és több ezerszer tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek én itt. Megmásztuk azt az utat valahogy, de inkább kiszenvedtük. Aztán egy jó darabig sziklának a közelébe sem mentem, hosszú vagy nehéz utaknak pedig már a gondolatától elfacsarodott a szívem. Aztán egy éjjel sokat beszéltünk Attival a görcseinkről. Jól esett, hogy benne is maradtak, hogy nem egyedül kell küzdenem ezzel. Ezzel a lendülettel el is döntöttem, hogy készen állunk a Triglav északi falára. Az időjárás viszont úgy döntött, hogy mégsem, mert még pénteken nagy esőt ígértek mindenfele. Halogattuk a döntést. Aztán pénteken mindketten, egymástól függetlenül ezt a régi projektet vettük elő, amit egy szombat esti kiutazással meg lehet oldani. Vasárnapra már szép idő volt kilátásban.

Ehhez képest 15 fokban és viharos szélben landoltunk Kaiserbrunnban, az egyetlen jó pontot a szokásosan kellemes társaság jelentette. Itt mindig lehet kedves ismerősökkel találkozni. Valahogy felvertük a sátrat, és némi bandázás után megpróbáltunk aludni. Nem nagyon ment, hol az ordítva beszélgető szomszéd sátortársaság, hol a szemerkélő eső, hol a saját parázós álmaim vertek fel. 4-kor meg a vekker. Tudtuk, hogy lassúak leszünk, meg hogy kőhullásos az első harmad, szerettünk volna elsők lenni az útban. Enni nem nagyon tudtam az idegtől, de a sátor összerakásával mégis elment az idő, 5 is elmúlt, mire elindultunk a még vaksötét erdőben a beszállás felé. A beszállást szerencsére könnyen megtaláltuk. Az elülső Stadelwandot és a mögötte következő kuloárt elhagyva nemsoká a nagy Stadelwand sziklái mellett haladtunk el az egyre világosodó erdőben. Egy tisztásról egészen tisztán látszott a fal, rajta egy fehér táblával. Sélley Éva figyelmeztetett, hogy ne menjünk fel túl korán a fal tövébe, mert a törmeléklejtőn nehéz lesz feljutni, így még maradtunk az ösvényen, egészen addig, amíg az út a törmeléklejtőt elérte, és ott kétfele vált. Mi innen már a törmeléklejtőn mentünk tovább, és a kényelmesre taposott szerpentinen hamarosan elértük a falat. Ott egy másik, törött fekete táblától jobbra meg is láttuk a beszállást jelző nagy piros kampót a falban. Én kezdtem, és nagyon szokatlannak éreztem a sziklát. Idegenkedve fogtam a fogásokat, félve léptem a lépésekre. Az hosszok vonalvezetése eléggé erőltetett, mintha az út építője keresgélte volna a kompaktabb felületeket, de végül nem nagyon talált volna ilyeneket. Jellegtelen hosszok voltak, a harmadikat nem is értem, hogy mi miatt kapott ötöst Jentzsch-éktől, könnyű, kicsit füves tábla egyenesen fel.

Az első érdekes hossz a negyedik, ami minden fotón szerepel, sima tábla fekete csíkkal. Itt még van kedve az embereknek fényképezni, úgyhogy sok fotó van róla a neten, a későbbiekben én már szinte csak a csúcson vettem elő a gépemet, másra koncentráltam. Ez a hossz azonban kimondottan tetszett, szép, technikás reibung 6+-ért, nehéz, de azért mászható. Újabb érdektelen, néhol vizes hosszok következtek, el is ment a kedvünk az úttól. A vonalvezetés továbbra is kissé mondvacsinált, a kőzet sok helyen törős, a kötéllel könnyű a lejjebb mászók nyakába szórni a köveket. Bár egyszer ez nekünk is sikerült, szerencsére nem esett baja az egyre jobban a sarkunkban lihegő magyar párosnak. A Stadelwandgraben-ben szélcsend volt, de ebben a magasságban újra ránk tört a szél, a nap viszont sehogy sem akart előbújni. Lassan az összes ruhát magamra húztam, amit csak hoztam és vacogva álmodoztam egy aláöltöző nadrágról, ami persze elérhetetlenül messze volt, az autó csomagtartójában.

A (9.) hossz után mondtam Attinak, hogy akkor most ereszkedjünk ki. Ez a második 6+ szakasz, és a fal maga is némileg, de a mellette kéményszerűen tornyosuló töredezett pikkely, aminek a segítsége nagyon kellett volna, csurom vizes volt. Az elejét még viszonylag könnyen megoldottam, nem mentem ki a pikkelyre, hanem a többé-kevésbé száraz falon belefogtam a nagy függőleges repedésbe, és piaz technikával lépdeltem fel. Ott aztán elfogyott minden a falon. Kénytelen voltam kihúzódni a pikkely tövébe, megfogni a mocorgós vizes fogásokat, meglépni az apró nedves peremeket. Ha még jobban kihúzódtam a pikkelyre, akkor már konkrétan sár volt, és minden megindult rajta, kénytelen voltam a vízmosásban, a tövében haladni. Rettenetesen elfáradva, és mentálisan teljesen szétesve értem fel. Az utánunk mászó magyar páros eközben az alattunk levő standba érkezett, és türelmesen várakozott, amíg mindketten kiszenvedtük a hosszt. 

A következő (10.) egy szép repedés volt, és egy kis torony, már sokkal kényelmesebb mászás. Ja, hogy hogy jutottam mégis el idáig? Hát láttam Atti szemét, hogy még egy kudarcot (esetünkben a kiereszkedést) nem viselne el, olyannyira, hogy megígérte, akár minden hosszt elől mászik, csak ne forduljunk vissza. Erre aztán feltámadt a hősi énem, és ez a hossz némileg visszaadta az önbizalmamat is.

A kulcshossz (11.) nem véletlenül kapott 7—t a Bergsteigen-től (a Genusskletter-től 7-et), megéri az árát. Az eleje még hagyján, de a három akasztásnyi reibung a stand előtt kőkemény. Konkrétan semmit sem láttam, amit megfoghatnék, vagy megléphetnék. Aztán mégis találtam egy centi mély, éles kis peremet, sose gondoltam volna, hogy valaha ilyesminek ennyire fogok örülni. Állandó eséshatáron, a köztesekbe fogva tudtam csak kimászni, de mentségemre legyen mondva, a köztestávok miatt ez csak fél szám könnyítést jelent. A stand előtt érdemes inkább felfelé indulni, és csak utána jobbra, de ezen a részen már újra könnyebb kissé a hossz. Itt aztán szégyenszemre megfutamodtam a következőtől (12.), pedig nem is tűnt annyira vészesnek. Azt hiszem, bár fizikálisan még egészen jól voltam, mentálisan eléggé megrogytam ekkorra. Atti tartotta az ígéretét, és előlmászta, szégyenkezve kullogtam utána, és megállapítottam, hogy ezt a hosszt nagyon szépen meg tudtam volna csinálni. Kis tábla felszökéssel kezdődik, és a tábla peremén folytatódik, pici lépéseken, elég kitetten, de vállalhatóan. Nagy fánál lehet standolni, de kötélgyűrűk is vannak a gyökereken. Itt található a falkönyv is, de jelen állapotában leginkább felmosó rongyhoz hasonlított, kihagytam hát a versírást.

Az utolsó nehéz hossz (13.) a legrövidebb ebben a sorozatban, de ijesztően néz ki. Egy kb. fél méter vastag pikkely túlsó oldalára kell átlépni valahogy magasan a semmiben. A második nitt már a pikkelyen van, de onnan sehogy se láttam a hogyan tovább-ot. A kőtömbnek mindkét oldalán volt fogás, de valahogy egyik sem olyan mögényúlós, amiben teljesen megbízhatnék. Két próbálkozás után nem akartam tovább feltartani a mögöttünk mászókat (meg aztán a lányos „átadhatom a hosszt a pasimnak akár” is feltámadt bennem), úgyhogy a megoldást végül Atti szállította. A tömb két oldalát megfogva egyre magasabbra tornázta magát, amíg el nem érte a jobb oldali szélén a kényelmes húzó fogást, amiből már meg tudta akasztani a következő nittet, és át is lendült a túloldalra. Én sajnos nem tudtam utána csinálni a mozdulatot, egyszerűen nem volt bennem elég erő, hogy megfelelően magasra másszak, és elérjem a kulcsfogást, így valami szánalmas átevickélés lett belőle.

Nagyon könnyű kicsi táblám másztam fel (14.), majd a pillér tetején haladtam egy nagy kőtömbig, amit jobbról kerül az út, a túloldalán a szép kis sima fal tövében egy homokóra a stand. A (15.) hossz egy kis táblával kezdődik, és jellegtelen terepen vezet tovább. A felszökés végén le lehet standolni a fához, de Atti tovább haladt kissé jobbra, és egy nittfülbe standolt az utolsó tábla alatt. Nem fontolgattam sokáig, hogy merre akarok menni, nyilván kikerültem az utolsó 6+-t, és a föves 5+-on mentem fel, ami igazából inkább törős, kellemetlen négyesnek bizonyult. Lehetett volna még kimászni a tábla szélére – gyanítom, hogy ott bujkált az 5+-om, de hogy teljesen őszinte legyek, egyáltalán nem hiányzott. Időközben a nap is kisütött, és a pillér szélárnyékos oldalán olyan meleg lett, hogy a póló, két pulóver, mellény, és széldzseki kombójától azonnal meg akartam szabadulni. A pillér tetején drótkarikába standoltam, és csak gyors vetkőzés után biztosítottam fel Attit.

A Stadelwand teteje gyönyörű. Amikor egy út tetején kimászom, mindig rájövök, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Igen, ezért az érzésért, amikor sajog minden porcikám, mert megküzdöttem, de most itt vagyok, a legjobb helyen a világon, ahol csak lehetek. Megcsodáltuk a Höllentalt felülről, aztán tovább indultunk a gigantikus méretű kecskerágóval, és százféle színes virággal benőtt, fenyőfa-ligetes  réten át, keresztül a kis fabódé előtt, végig a kényelmes erdei úton a fenyő-, rizike- és vargányaillatú erdőben, ami sokkal barátságosabb volt, mint a borús hajnalban. Hihetetlennek tűnt, hogy ez ugyanaz az erdő, amiben reggel fejlámpával botladozva, gyanakodva meresztgettem a szemem a sötétbe. Nyilván nem is ugyanaz, már nem borítja be, lengi tele árnyakkal a félelmem.

Megmásztuk ezt az utat, és most már - legalábbis egy darabig – nem fogom elsírni magam a beszállásoknál, és merek majd komolyabb mászásokat is tervezni. No nem ilyeneket, ebből a fajtából egy időre elég volt. Túl tömény ez a mászás, túl erős, túl sok van egymás után a nehéz hosszokból. Azoknak való, akik biztosan másznak 6+-t. Jó tapasztalás volt azért, és bár nem nagyon tudnék olyan izmot találni magamon, ahol nincs izomlázam, mégis azt mondom, megérte. Képek:Des Kessels neue Kleider