Sorapiss

A nagy Sorapiss-gyűrű (Olaszország, Dolomitok) 2012.08.09.Túra, ferrata A/B, 30 km, 1500 m fel és le, 14 óraMegközelítés: Cortina d' Ampezzo-ból Misurina felé egészen a Tre Croci hágóig, ahonnan vagy 100 métert tovább haladva lehet parkolni. Jobbra kezdődik a 215-ös jelzett út.Két alak vánszorog felfelé a Sorapiss keleti oldalán, 2200 méteres magasságban, egy brutálisan meredek füves emelkedőn. Az elülső, energikusabb figura időnként visszanéz, hogy ellenőrizze, halad-e még a párja, vagy teljesen kidőlt. Utóbbi, színesbe öltözött hátizsákos tényleg elég rossz állapotban van, 4-5 lépésenként megáll, és erőt gyűjt az újabb lépésekhez, az újabb felszökésekhez. Órák óta katlanok hosszú során haladnak keresztül, pillérről le, pillérre fel, előbbi a térdet gyilkolja, utóbbi a szívet. A térkép szerint tudják, hogy hamarosan elérik a pontot, ahonnan már csak ereszkedés vár rájuk, de hogy az hol lesz, tíz méter, száz vagy háromszáz múlva, azt nehéz megtippelni. Minden újabb párkány után, amit elérni vágynak, újabb és újabb felszökések tűnnek fel, valahogy sehogy sem akar elfogyni ez az utolsó sziklavonulat. A 30 km-es körtúra háromnegyedénél járhatnak, az 1500 méteres szintemelkedés utolsó métereinél, még vagy 500 méter ereszkedés előtt. A hátul haladó én vagyok, persze, és én találtam ki ezt az egész őrültséget.

Pontosabban mások találták ki, és már igen régen (a Berti ferrata például az 56-os cortinai téli olimpiának köszönheti a létezését), de az én fejemben fordult meg, hogy a hagyományosan két nap alatt végigjárható utat egyben, egy nap alatt teljesítsük. Némi számolgatás után 12,5-13 órára jött ki a menetidő, ennyit mentünk már máskor is, az 1500 méter szintemelkedés fel és le sem tűnt annyira borzasztónak. Nem számoltam azonban a túra hosszával, sem a terep sajátosságaival.

A Sorapiss Cortinától délkeletre terül el. 3205 méteres magasságával nem a környék legnagyobb hegye, és első ránézésre mind a Tofánák, mind a Cristallo érdekesebb nála. A Sorapiss igazából belülről szép, de ezt csak az láthatja, aki veszi a fáradságot, és felmegy rá. A hegy ugyanis nem egyetlen tömbből áll: felülről úgy néz ki, mintha egy félkörívű hegyvonulatot nyugatról, egyet pedig délkeletről szépen összeillesztettek volna, és az általuk alkotott tenyérbe még két kisebb vonulatot helyeztek volna. Megközelíteni ezt a sajátos katlant északról, a Tre Croci hágóból a legcélszerűbb, ahonnan 215-ös jelzésű úton könnyedén a Vandelli menedékházhoz juthatunk. A Sorapiss-körtúra innen válik nehezebbé, mert kivezet a nyugati pillér külső falára, azon halad végig, előbb egy széles, ám több száz méteres mélység fölött futó párkányon, majd egy könnyű ferrátán keresztül felszalad a délnyugati nyeregbe, aztán végigszeli a déli hegyoldal derekát, míg végül délkeleten újra átkel a hegyvonulaton, és egy másik ferrátán, a Vandelli-n visszaereszkedik a menedékházhoz. Sombardier leírása fordítva mutatja be, de mi különböző megfontolásokból a fent leírt irányt választottuk.

A két alak, azaz mi időközben eléri a pillér tetejét, és a megfelelő csatakiáltások közben megkezdi az ereszkedést a menedékház irányába. De lássuk, hogyan is kerültünk ide.

Reggel 8, Tre Croci hágó, 1800 méter. Kicsit késői az indulás, de még a hosszabb, 13 órás menetidővel is lehetséges világosban leérni. A 215-ös út egy legelő mellett indul, ahol a bánatos bocik már javában fogyasztják a reggelijüket. A széles kavicsos út nemsoká egy leszakadással elkeskenyedik, hogy egyszemélyes, de azért kényelmes ösvényben folytatódjon. Kissé ereszkedik, de a meredeksége nem látszik aggasztónak. Kisebb sziklás puklit kerülünk, majd egy vizes bevágás után egy nagyobbat, ahonnan nem túl erős, de határozott kaptatóba váltunk. A jelzések nem mindig egyértelműek, időnként csak egy nagy piros kereszt van a fákra vésve-festve, de a széles ösvényt nehéz elvéteni. Egy-két felszökés is nehezíti az utat, a meredekebb részeken dróttal, lépcsővel biztosítva. Egy és háromnegyed óra alatt érjük el a Vandelli menedékházat, de meg sem nézzük, azonnal a tó felé vesszük az irányt. Ami pedig egészen valószerűtlenül világoskéken bukkan elő végül a törpefenyvesek közül, leginkább valami tejszínes curacao koktélra emlékeztet, átlátszatlan és természetellenes, ilyet még nem is láttam soha. A tó fölött a belső vonulatok egyike magasodik, a Dito Di Dio (Isten ujja) névre keresztelt tornyával. Egyébként is tornyok veszik körbe a katlant, aranyfényben ragyognak a napsütésben. Jobbról kerüljük a tavat, és már messziről látjuk, micsoda meredekbe hajló törmeléklejtő vár ránk. A következő egy órát ezen a lejtőn töltjük, előbb lelkesen menetelve, majd csúszkálva, botladozva, meg-megállva. A lejtő tetején azonban szokás szerint megdöbbenünk, hogy mennyire érdemes volt ide felmászni, mert a mellettünk húzódó törmelékpadról kiderül, hogy gleccsermoréna, a túloldalán pedig egy igazi gleccser olvadozik, ami azért meglehetős ritkaság manapság augusztusban a Dolomitokban. Megpihenünk hát kissé idefenn egy gigantikus monolit tetején, bekapunk valami energiát, és ámuldozunk a körülöttünk elterülő tájon. Előttünk-alattunk a döbbenetes tó, jobbra egy hatalmas, tornyokkal szabdalt pillér, alatta gleccser, mögöttünk karéjban csipkés sziklavonulatok. A mögöttünk magasodó vonulatot kerülve indulunk tovább, hogy aztán a következő völgyben elveszítsük a fonalat. Valahol itt kell ugyanis letérni a 215-ösről, és 242-esen menni tovább. Ilyen jelzés azonban nincs, csak néhány nagy piros pont vezet balra fel, a nyereg irányába. Némi tanakodás után ezt a jelzést követjük, és hamarosan kiderül, milyen jól is tettük, mert nemsoká elérjük a két hatalmas pöttyel jelzett beszállást. A Berti ferrata I-II-es biztosítás nélküli mászással indul, kis felszökésekkel, keskeny párkányokon, kavicsos peremeken haladva egészen a nyeregig. Fenn pedig kitárul a táj délnyugat irányába, mert elértük a hegy külső oldalát. 2400 méter magasan lehetünk, több mint ezer méterrel a völgy fölött, egy roppant, függőleges sziklafal tetején. Egy széles, kavicsos párkányon haladunk tovább, és bár néhol több méteres a perem, mégsem ugrálok nagyon, rémisztő az alattunk húzódó mélység. A párkány a teljes nyugati fal fölött húzódik, enyhén emelkedve, helyenként függőleges falak alatt haladva el. Emberek jönnek szembe, beülőben-sisakban, de nem öltözünk be, hiszen úgysincs hova biztosítani, az út ezen részén sehol sincs drót. A sisakot persze még az elején feltettük, a fejünk felett tornyosuló falakról bármikor jöhet egy kő. Pár km múlva dróttal biztosított, keskeny párkányhoz érkezünk, ami nagy mélység fölött halad át. Leginkább az angyalok párkányára emlékeztet a Constantini ferrátán. Bár lehet, hogy nem annyira magas. A párkány meredeken lefutó drótban ér véget, ami létrával folytatódik, jobbnak érzem hát, a biztosítással ereszkedem itt le. Kis séta után balra felettünk töredezett szikla, ugye nem itt kell majd felmászni? De bizony itt, a váratlanul meginduló, csepergő eső közepette. Meredek felszökések és létrák váltják egymást a ferrátán, még élvezném is, ha nem verné a meztelen vállamat az egyre erősödő, hideg eső. A kezem a kesztyű ellenére is fázik a vason, elegem van az egészből, már vagy hat órája megyünk egyfolytában, de aztán egy újabb látványos párkány után széles platóra érkezem, a túloldalon lapos kőmező peremén piros foltot látok meg: a Slataper bivakház.

Az eső közben jégbe vált, borsónyi darabok verik a vállamat, dzsekit húzok hát, így már nyugodtabban szemlélem a lábaim alatt elterülő kővilágot. A jég csak addig kellemetlen, amíg a bőrömet éri, utána már jobb, mint az eső, mert nem áztat. A lapos, szabdalt sziklamező mellett egy vájatban teherautónyi méretű, szabályos kocka alakú kövek hevernek, mint egy gigantikus kockapóker eszközei, szemmel láthatóan a vályú felett húzódó peremről szakadtak le ilyen szabályosan. A (Slataper) bivak felé előbb egy mély árkot kell átugrani, szabályos, hosszú repedés, amíg a szem ellát, aztán lapos kőhátakon haladunk tovább. Az üresnek hitt bivakházban két olasz heverészik, pár konzerv és üveg bor társaságában. Furcsa látvány ez így fél három tájt, de valószínűleg azért foglalták el a bivakot, mert abban csak három személynek van fekvőhely, ha később jönnek, lehet, hogy lemaradnak róla. Kikerekedik a szemük, amikor eláruljuk, hogy vissza a Tre Croci hágóba igyekszünk, és felvilágosítanak, hogy csak a Vandelli házig még legalább 7-8 óra az út. Erősen remélem, hogy tévednek, hiszen akkor éjfélig sem érnénk vissza a hágóba. Viszont sietősebbre vesszük a menetet, tehetjük is, mert az út előbb enyhén, a kőmezőt elhagyva pedig egyre erősebben lejt. Megzavarunk egy fiatal kőszálit, aki sípolva tiltakozik az inzultus ellen, és egy szökkenéssel tovatűnik. Kicsit nehezen vesszük észre a 247-es út elágazását a S. Marco feliratnál, mert a jelzések igencsak ritkásak, kopottak, de aztán mégis megleljük, és egy füves lejtőn balra haladunk az ormok tövében. Hosszan csodáljuk Bábel tornyát, amiről kiderül, hogy igazából Sabbioni-nak nevezik, akármennyire is hasonlít a bibliai torony ábrázolásaira. Párhuzamos párkányok futnak rajta átlósan felfelé, mintha egy csigavonalú úton fel lehetne menni a tetejére.

Végeérhetetlen menetelés kezdődik a keskeny, hol füves, hol kavicsos ösvényen, szintben vagy kissé ereszkedve, párhuzamosan a szemközti Costa Bel Pra roppant északi falával. Időnként hatalmas sziklafalak tövében haladunk el, barlangok mellett, törpefenyők között.

A következő fontos pont, a Comici bivak pedig se közel, se távol nem látszik. Ezen az oldalon már pillérek szabdalják a hegyoldalt, ezért az eddig nagyjából szintben haladó utunk elkezd egyértelműen hullámozni – katlanba le, katlanból fel, és aztán rögtön jön a következő. Minden pillér után csendben reménykedem, hogy ez volt az utolsó, és mindjárt feltűnik a bivak, de mindig csak egy újabb ereszkedés kezdődik, ami után egyre meredekebb, egyre nehézkesebb a kimászás, ahogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedünk. Az egyik kimászás után feltűnik a mélyben Misurina, a tó és mögötte a jellegzetes formájú Torre di Toblin, de hiába tűnik olyan közelinek, úgy érzem, még órákat megyünk, és csöppet sem kerül közelebb. Végre egy nagyobb katlan után füves nyerget pillantunk meg, izgatottan várjuk, vajon fel, vagy lefelé vezet róla az út? Csak akkor derül ki, mikor a nyeregbe érünk, hogy az eddigi legnagyobb, széles és mély katlan szélére érkeztünk, aminek a mélyén terebélyes fenyők védelmében ott bújik a Comici bivak, de a katlan túloldalán jól látszik a meredek, felfelé kanyargó ösvény is. Vagy 150 méter veszteséggel, és ugyanannyi emelkedővel számolhatunk hát. Az ereszkedés már kimondottan fájdalmas, nemcsak mentálisan, hanem fizikálisan is, a térdeim ugyanis teljesen merevek, minden lépés fel vagy le erős fájdalommal jár. Valahogy azért lejutunk a kavicsos ösvényen, ellenőrizzük a teljesen üres, 9 személyes bivakot, de persze eszünkbe se jut megszállni itt, ha már elkezdtük, végigcsináljuk ezt a túrát. Az emelkedő a katlan aljáról könnyebb, mint amilyennek látszott, csak a felső széle előtt vált kőkemény meredéllyé, de a felső perem mögött a meglepetés, hogy még legalább ekkora emelkedő áll előttünk, arculcsapásként ér. Aztán pedig még újabb és újabb felszökések jönnek, újabb és újabb párkányok mögött, mindannyiszor a csalódással, hogy még sincs még vége, még tovább kell kapaszkodni.

De minden rossznak vége szakad egyszer, felérünk a legmagasabb pontra, és még örülni is akad erőnk. Attila ér fel először, vagy húsz méterrel előttem, és az első, amit hátrakiabál, hogy látja a tavat. „Hány milis?”- kérdezem, és rettenetesen megörülök a „10 centis” válasznak. Mármint hogy akkorának látszik idefentről a valószerűtlen színű tó. Valóban, vagy csak 300 méterrel vagyunk fölötte. Körülöttünk a már reggel is megcsodált sziklataréj, csak ezúttal a délkeleti csücskén tartózkodunk. A nyitott északi oldalon jól látszik a szemközti Cristallo, és a Lavaredo tornyok egy részlete is feltűnik a távolban. Már csak a lemenő ferrata hiányzik, és a háznál leszünk. 18.40 van ekkor, tehát a 13 órás szintidő valóban esélytelen, de az is látszik, hogy az olasz a bivakban jócskán túlbecsülte az ide vezető utat, hacsak nem nagyon brutális a lemenő ferrata. A kalauz A-B-nek írja, de láttunk már karón varjút. És tényleg, pár méter ereszkedés után Attila felszereli a sisakkamerát, mert a hegyoldal nemcsak izgalmasan szép, bevágásokkal és tornyokkal szabdalt, hanem kellően félelmetes is, a több száz méteres mélységgel a lábunk alatt. Mindenesetre jól haladunk, bár a ferrata nem ereszkedik függőlegesen, hanem inkább harántol balra lefelé. Függőleges felszökések, kitett, meredek párkányok jellemzik az utat, amiket kavicsos, keskeny ösvények kötnek össze. Szerintem inkább B-C az út, mint A-B, de lehet, hogy csak a fáradtság miatt érzem így. Attila is szentségel, bár őt inkább az bosszantja, hogy már megint kerülővel, és nem célirányosan haladunk a Vandelli ház felé. Nemsoká majdnem a ház fölé érünk, a szintből viszont érzésünk szerint nem sokat veszítettünk. Ekkor aztán jönnek újra a függőleges letörések, és hamarosan egy törmeléklejtő tetején állunk a sziklafalak alatt.

Vízmosásokkal szabdalt, hullámzó nagy sima sziklatömbökön vezet keresztül az jelzés, aztán meredeken lejteni kezd. Szerpentines turistaúton gyilkoljuk tovább a térdeinket, és valahogy ez a lejtő sem akar véget érni, majdnem 8 óra van, mire meglátjuk a menedékház tetejét. „30 kilométer” mondja németül a pultos, mikor eláruljuk, milyen túrát tettünk ma, de nem nagyon akarunk hinni a fülünknek, visszakérdezünk, hogy nem 13-e. 30- állítja határozottan, miközben tálalja az izotóniás italainkat. -„Innen már csak 5 és fél.”

Nekiesünk hát az öt és félnek, újult erővel a szokatlanul széles és egyenletes ösvényen, sietős léptekkel, örülve a nem túl nagy le-és fellépéseknek. Csak vagy a felénél sötétedik ránk, az utolsó sziklák mentén és a fenyves erdőben már lámpával haladunk, unjuk rettenetesen, és hatalmas a megkönnyebbülés, mikor a hágóban áthaladó autók fényeit meglátjuk. Mégis, még vagy fél óra, mire kiérünk az útra, és megpillantjuk a kocsit.

Enni-inni már egyáltalán nem vágyunk, csak forró fürdőre, és vízszintes matracra, a jól megérdemelt pizzát másnapra halasztjuk, és visszarepesztünk a kempingbe. 14 órát meneteltünk, 4x 10 perc pihenővel, olyan terepen, ahol minden lépésre oda kell figyelni. De akkor is, akármilyen fáradtak vagyunk, akárhogy sajognak a lábaink, vízhólyagok és horzsolások ide vagy oda, meg kell állapítani, hogy fantasztikus túra volt, nem véletlenül nevezik a nagy Sorapiss-gyűrűt a Dolomitok legszebb útjának. Igen, ajánlom mindenkinek, bár két napra bontva mindenképpen barátságosabb, és ha újra mennék, fordítva csinálnám, tehát a Vandelli háztól a Vandelli ferrátán mennék fel, így a vége felé fáradtan már nem kellene nagy emelkedőkön felfelé kapaszkodni, csak a törmeléklejtőn lefelé óvatoskodni.