A kitaposott csapást kell követni vissza keletre a fal alatt, ami majd dél felé fordul a völgy túloldalán, aztán a völgy végében meredeken felszalad. Nem kell megijedni, hogy így távol haladunk a faltól, oda fogunk érni végül. Elhaladunk a csodálatos keleti fal alatt, és eldöntjük, hogy legközelebb, ha még egyszer eljutunk ide, mindenképpen itt mászunk. Kb II-es mászással érkezünk a déli fal alá (nagyjából 1,5 óra alatt), jól felismerhető, mert többen is vannak az útban, két lány az első standban, a beszállásnál meg egy hármas parti várakozik. De gyorsan elhalad mindenki, mi jövünk. Én kezdek, mert megijedek a második hossztól, ami 40 méter (V). Az első viszont rövid ötös. Remegve teszem meg az első métereket, és helyezem el az első friendet a wasserrillébe. Innen elég függőleges, de van benne minden, amit mászó kívánhat, lépés, fogás, zsír (ja, azt nem is kívántam, de hát mit várjon az ember az ország legszebb tömbjének legkönnyebb útjától?), és már fenn is vagyok a spanyolok mellett a standban. Kicsit tartok így is a következő hossztól, mert így nappal szemben rendesen csillog, de Atti nem riad meg, szépen halad benne. Meglepetésére több fix pontot is talál, szöget, kötélgyűrűt, és már standol is. A következő hosszom egy négyes nehézségű bevágás, jól biztosítható. A közben mögénk érkező hármas parti (gájd+ 2 fiú) kikerül bennünket, ahogyan a másik hármas is kikerülte a lányokat a bal oldali variánson. Az utolsó két hossz is könnyű, szép, wasserrilllés, a legutolsó hosszba csak a becsület miatt dobok köztest középtájon, olyan könnyű. Egyvalamit bevallhatok: ilyen olcsón ilyen szépséges, kompakt sziklát még sohasem másztam. A kiszállásnál elgondolkodunk: a többi parti vagy magával vitte a kötelét az Amfiteátrum-ba, vagy csak az egyik kötelet vitte magával, vagy mindet itt hagyta. Innen ugyanis 150 méter kettes mászás következik a csúcsra. Mi végül úgy döntünk, magunkkal visszük, de nem kötözködünk össze, mint a gájdolt partik (jut eszembe, 4-500 euro a gájd). Egyébként sem értem a módszert. A gájd valami szuperhős, aki meg tudna tartani két 80-90 kilós csávót, ha akár az egyikük lebucskázna? Szerintem ott halnának meg mind a hárman.
A mögöttünk indult hármas partival, és a két lánnyal állunk együtt a csúcson. Eddig kedvesek, de kissé tartózkodóak voltak, most vigyorog mindenki mindenkire. Juhuuu, fenn vagyunk! A csúcs gyönyörű, a környezet csodás, délre és nyugatra sziklás csúcsokkal szabdalt, keletre és északra széles völgyek nyílnak, amik mára felteltek felhővel, de ide fel nem ér egyiknek sem a keze, szikrázó napsütésben állunk fenn. Atti engedélyt kér a repülésre, mindenki örül, nem számítottak rá, hogy drónfelvételük is lesz a csúcsról. Lesz, persze, elküldöm nekik.
Óvatosan visszaereszkedünk az Amfiteátrum-ban (nem is olyan triviális), aztán három gyors ereszkedéssel lenn vagyunk a beszállásnál. Lefele menetben a völgyben látszik csak, milyen meredek kaptatón jutottunk fel idáig.
A háznál magunkhoz vesszük az ott hagyott ruháinkat, megmosakszunk a forrásban, és elindulunk lefelé, a felhőkbe. Jó sokára érjük el őket, pedig nagyon vágyunk rá, hogy felfrissüljünk kicsit, még mindig iszonyú fülledt az idő. Kis eltévedés után a felhőben leérünk a parkolóba, és éppen kezdenénk tanakodni, hogy most akkor most hívünk-e taxit, vagy megyünk tovább, amikor meglátom, hogy kicsit arrébb egy dobozos autóba két mászó éppen bepakolja a cuccait. Azonnal ráállnak, hogy elvigyenek bennünket, és egészen a Sotres-ben parkoló kocsinkig szállítanak. Jó fejek, baszkok, ismerik az egyik gájdot, akivel ma együtt másztunk, jót beszélgetünk a félórás zötykölődés alatt.
