Via Dei Lecchesi
A hajó dorombol, én meg egyre kókadok a fal mellett földön a pihenőszékes teremben, kalauz az ölemben, padlószőnyeg ad viszonylagos kényelmet a matracainkkal, hálózsákjainkkal együtt. Persze 10 előtt nem sikerül kifutnunk, de ahogy mégiscsak elindulunk, azonnal leesik a fejem, bevackolom magam, és az arcomba húzom a hálózsákot a lámpák miatt. Így aztán egészen kipihenten kászálódok ki reggel, iszunk egy rendes kávét a bárban, és hétkor már úton vagyunk a Capo Testa felé. Ez a sziget legészakibb pontja, egy kb egy kilométer átmérőjű, szinte kör alakú sziget, amit egy kis földnyelv köt össze a szárazfölddel, alig 80 km Olbiából, mégis majdnem 9 van, mire odaérünk. Begurulunk a leghátsó parkolóba. A kőzet a Korzikáról már ismert, tafonis gránit, ami itt-ott kidugja a fejét a növényzetből.
Via Dei Lecchesi (300m, V/R2) Szardinia, Capo Testa 2019.08.21.
Maurizio Oviglia aznap valószínűleg egész nap csuklott. Ő az a arc, aki Pietra de Luna nevű mászókallert jegyzi, ezért aztán hálával tartozunk neki, mivel ez az egyetlen fellelhető valamirevaló itiner Sardinia szikláihoz, ezzel együtt már korábban megállapítottuk, hogy a tényekhez való viszonya Maurizionak eléggé sajátos. A kalauzból mindenesetre kiderül, hogy csodálatos a környék, és vannak képek is, ami alapján biztosan tudom, hogy ezen a tafonis grániton mindenképpen szeretnék mászni, így gyorsan eldől, hogy a kikötés után északra vesszük az irányt.
Összerakjuk a teljes felszerelést, mert az út bizony clean, és elindulunk, jobb híján a világítótorony felé, de aztán elbizonytalanodunk, a félsziget ugyanis tele van ösvényekkel, és semmi sem indokolja ezt az irányt. Ahogy az összes többit sem, a kalauzban ugyanis nincs térképvázlat, csak néhány fotó, a terep azonban átláthatatlan, a képen látható formációknak semmi nyoma. Előszedjük hát a leírást, amiből egyedül a Valle della Luna ad némi támpontot, persze sem a Locusban, sem a mindenhol kirakott térképvázlatokon nincs ilyen felirat. Illetve semmilyen sem. Egy helyi árus igazít útba, menjünk vissza az úton pár száz métert, aztán jobbra. Az ösvény bejáratánál koros, feketére sült, piercinges arcú hippi bólogat, hogy igen, erre van a Luna völgy. Előbb széles kavicsos úton, aztán keskeny ösvényen ereszkedünk le, a völgy széles és szépséges, sziklák határolják a barátságos füves rétet, és a térben mindenfele sátrak, lézengő színes ruhások, fű illata kúszik az orromba. Balra kinézve meg is látjuk a mi sziklánkat, csodaszép tömb, felspannolva kelünk át egy kis öböl szélén, és már ott is vagyunk, ahol a sziklák a tengerbe érnek, pont az öböl öblében. Ettől a ponttól kicsit jobbra indul az utunk, egy szabadon álló kis tafonis sziklatömb fölött. Semmi nem jelzi a beszállást, de kb 10-15 méterrel hagyjuk el a tömböt, és a terep könnyűnek, mászhatónak tűnik, megállapodunk, hogy itt kell lennie, és ahogy beszerelkezünk, Atti észre is vesz egy nittet jó magasan.
Én indulok, berakok egy friendet, mert szokatlan, hogy nincs nitt, kicsit morzsalékos a gránit, és nem nagyon merem meglépni, pedig istenien tapad, ha muszájból mégis megpróbálom. A nitt mellett van egy fura felmenet, amivel elszöszölök, de alapvetően könnyű a hossz, és van egy jó nagy ragasztott nitt nemcsak a hosszban, hanem a standban is. A második hossz Attié, és bizony három helyen is mondja a magáét, mert nem olyan egyértelmű a mászás, agyalni kell. A következő kettőre nem igazén emlékszem, de szép kompakt kőzeten tafonik közt haladunk, egészen jó a leírás, tudjuk követni. Aztán egy kötélgyűrűkkel megkötött sziklacsúcshoz érünk a negyedik hossz után, ahonnan pár méter lemászás, és egy traverz következik, persze nem írja a könyv, hogy milyen irányba, de meglátok egy nittet balra, ahhoz orientálódok. Egy hosszú kémény aljába kell érkeznem, beszorult kövekkel, kéménynek kémény ugyan, de hosszúnak nem mondanám, és beszorult köveket sem látok. Egy nittet a magasban viszont igen, így Atti megy tovább, kimássza a kéményt, aztán elkavar kicsit jobbra, mert kötélgyűrűket lát egy sziklatömbön, de aztán észrevesz egy nittet fenn, és azt követve egy másik nitthez érkezik egy nagy tömb tetejére. Innen már nagyon dögös a kilátás, fotózgatunk, eszünk, és mennék tovább. De nincs hova. A tömb minden oldalán több méternyi lyuk. Elővesszük újra a leírást. Az előző hossz hosszú kémény beszorult kövekkel, és fügefáig kell menni. Persze fügefának nyoma sincs. Jobban körülszaglászunk, hát ott a fügefa, vagy öt méterrel alattunk jobbra, de nem kívánkozunk az egyetlen pontból leereszkedni hozzá, egyébként is egy nagy lomb, csak beleesnénk, és különben sincs szó ereszkedésről a leírásban. Nem látunk tovább utat, biztosan elszúrtunk valamit, visszaereszkedünk hát a két standdal korábbi kötélgyűrű halomhoz (igen, az egyetlen pontból), és most nem balra, hanem jobbra indulok traverzben, meg is érkezek egy hosszú kémény aljába, ez valóban hosszú, beszorult kövekkel, de át kéne lépni bele egy 5 méteres lyuk felett, úgy, hogy közben sehova sem tudok semmi pontot betenni. A kémény sem szimpatikus, mohás és járatlan, nittet sem látok benne, átlépek jobb lábbal, nem akaródzik átlendülni, visszaóvatoskodok hát, és eldöntjük, visszamegyünk, próbálunk újra tovább jutni az eredeti útvonalon. Mindez persze több mint egy óra, még úgy is, hogy a két hosszt (5.-6.) másodjára már sokkal gyorsabban megtesszük.
Újra fenn vagyunk a nagy tömbön, és ahogy már éppen kétségbe esnék, hogy akkor ennyi volt, visszaereszkedünk az útban egy pontokból, és kész, amikor Atti bal oldalt egy ronda gazos kémény aljában észrevesz egy nittet. Odaereszkedünk, és most látjuk, hogy a nagy tömbünk alatt kis keskeny folyosó köti össze a standot a fügefával. Szóval az eredeti útvonal a 4. hossz után: jobbra traverz, fel a hosszú mohás kéményben a fügefához, és balra keskeny folyosó a gazos kémény tövébe. Ez van a könyvben leírva. Az általunk ajánlott: balra traverz a kisebb bevágásig(nitt), onnan felfelé a nagy tömb tetejére (egy új nitt, meg kicsit távolabb egy régi rozsdás), és balra beereszkedni. Az út innen jobban követhető, bár néha nehezen hihető, hogy hol halad. A hetedik ugyanis maga a gazos kémény, átmászva nagyobb köveken és beszorult kövek alatt, stand a következő szép homogén bevágás alatt. A nyolcadik viszont a szép homogén bevágás, ami a standból úgy néz ki, mint egy gigantikus popsi, aminek szép sima oldalait sem egy repedés, sem egy fa nem töri meg, csak vagy 10 méter magasan csillan a nitt. Össze kell szednem minden bátorságomat, hogy elinduljak benne. Ha leesem, a szép reszelős gránitfalak között becsúszom a repcsi összeszűkülő aljába, és rommá horzsolódom. A falon lépések sincsenek, a kéménytechnikámat a fal tapadásra bízom, és láss csodát, működik. Félúton valahogy ki kell majd lendülnöm a bal oldali fal egyik nagy horpadásába, hogy aztán majd visszamásszak a jobb oldali falra standhoz. Már remeg a lábam, de szép lassan lépésről lépésre haladok. Életem legdrágább IV-ese. Ott vagyok a horpadásnál, abban sincs fogás, úgyhogy akkorát kell lendülnöm, hogy az egyensúlyom átkerüljön teljesen, nagy levegő, és ott vagyok, győztes vigyor, megvan a nitt is, innen már csak keskeny párkány, kimászás a nagy kő alól, és stand.
A kilencedik hossz balra indul, egyetlen problémás mozdulata egy fellépés egy sima falon még az elején, onnan sima séta egy nyeregig, ahol kis jóindulattal kétpontosnak nevezhető stand van. Ezt a standot jó lett volna megjelölni valahogy, mert ez a kulcs a lejutáshoz, de Maurizio a lemenetről nagyvonalúan csak annyit mond, hogy leereszkedés az Il Greco nevű útban. Azt megnéztük, hogy az Il Greco az északi falon van, de hogy a hatalmas összehányt tömbök között hogyan lehet odajutni, azt el sem tudjuk képzelni. Én itt még nagyjából azt hiszem, hogy a maradék két hossz után majd kellemes ösvény vezet a lemenethez. Komoly tévedés.
A tizedik a nyereg hátoldalán kezdődik, aztán jobbra fel, és a tömb mögött kicsit le, aztán egy sima rámpán megint fel egy nagy tömb tetejére, ahonnan már látszik a csúcstömb, csak két nagyobb kövön kell átkelni, mindkettőnek a tetején van egy-egy nitt. Hát ez a tizenegyedik, lesétálás, aztán felkapaszkodás pár métert, itt aztán le kellene mászni vagy hármat, én még megtenném előlmászóként, de Attinak gázos lenne, inkább lestandolok, hogy együtt döntsük el, mi legyen. Arra szavazunk végül, hogy inkább balra ereszkedünk, és a csúcstömböt egy szép narancs vályúban másszuk meg.Végre fenn vagyunk, a kilátás hihetetlen, körben tenger, alattunk az öböl hófehér sziklákkal, plusz a hegy a tafonierdővel. Én teljesen szétcsúsztam, az útkeresésbe, feszültségbe iszonyúan belefáradtam, patakokban csorog az izzadtság belőlem, csakis a hűs tengerre vágyom, árnyék sehol, menjünk már lefele. Megnézzük újra a képet, látjuk, hogy vissza kell mászni az alsóbb csúcsra, és annak kijutni valahogy a szélére, hogy megtaláljuk az ereszkedést. Nekiállunk hát visszamászni a két nagy kőtömbön keresztül, visszafele könnyebb, bár én kérek kötelet, szét vagyok esve. Még egy kellemes átlépés jön, szintén elkél a kötél, alatta több méternyi lyuk - nem nagyon hívogató. Atti mér lesétált még egy hosszt, amire én is átevickélek a tizedik hosszon. Nem látszik, hogyan lehetne eljutni a fal széléig, konkrétan lehetetlennek tűnik, és elképzelhető, hogy nem is érdemes, mindezek után az Il Greco lehet, hogy nem is létezik. Kétségbeesetten ücsörgök a kis nyeregben, sehogy sem akaródzik végigereszkedni az utat tökön-paszulyon át, egy pontokból.
Ekkor látom meg a tafoni-erdőn keresztül a fal szélén csillogó fémet, vagy tíz méterrel lejjebb, és húsz méterrel kijjebb. Visszahívom Attit, vonakodva jön, mert újra meg kell csinálni a kis problémás fellépést hozzá, de aztán mégis rászánja magát. Ő is látja a nittet, és elindul, hogy megnézze. Az alattunk levő vályút nem látja elég jónak, ezért kicsit jobbra, egy tömbön keresztül ereszkedik le, ahonnan a tömbök alatt-között bujkálva eléri a fal szélét, és valóban, egy falra szerelt nagy karabiner, amit láttam, kicsit lejjebb ott a párja is, megtaláltuk!
Az Il Greco létezik. Ha mernénk 6b-t mászni, biztos ez az út lenne, amivel kezdenénk. Az első ereszkedés egy kicsit ferde vályú, sima és gyönyörű, méterenként nittelve, ebből 50 méter. Egy nagy párkányra érkezünk, onnan szintén új, ereszkedésre alkalmas stand, megyünk tovább, és lenn vagyunk! A nap már vízszintesen süt, de a tenger még hívogat. Persze a kötél fennakad, Atti bátor oroszlánként indul érte a másik végével, persze itt nincsenek nittek, pár hevedert, friendet tud berakni, amíg felér az elakadáshoz, vagy 15 méter magasba. Kiszabadítja a kötélvéget, és lassan, óvatosan visszamászik. Valakinek a háza tetejére érkeztünk, számos ilyen hippi-lak van itt, ennek a sziklaodúnak még beépített ablaka is van.
Gyors fürdés után visszafelé vesszük az irányt, mert még 140 kilométer vár ránk a nyugati partig, ez szárd viszonylatban 2,5 órát jelent. A félszigetet átszelve megemlékezünk még pár kedves szóban Maurizioról, de már vidámabb hangon, inkább csak olyan elnézően, mert tulajdonképpen azt leírta, hogy ez a környék legszebb helye, és ebben igaza is volt, és ekkorra már túl vagyunk mindenen, eltévedésen, kétségbeesésen, kavargáson, hőgután, izzadáson, bosszúságon, bár a bozót még hátra van, nem olyan nagy gond, a sziget közepéről a naplementés kilátás világítótoronnyal simán megéri.