Vasalt utak‎ > ‎

Wachauergrat




Wachau (Ausztria) 2012.05.19.

Sziklamászás, 17 kötélhossz, VI
Bécstől már gyakran fel-felvillan a Duna szikrázó íve, ahogy az autóút a folyó ívét követve kanyarog a harsogó zöld ártéri erdők között. Langymeleg a májusi tavasz, hullámzik körülöttünk a dimbes-dombos táj: nehéz elképzelni, hogy hamarosan zord sziklafalak közé érkezünk. Pedig a dombok egyre magasabbak, egyre közelebb szorítják az utat a folyóhoz, lassan már közvetlenül a parton haladunk nyugat felé. Krems előtt átnavigál a gps a túlpartra, teljesen feleslegesen, mert Mautern-nél meg visszahoz, de nem bánkódunk nagyon: egyre szép kis barokk települések tűnnek fel, majd egy furcsa alakú égszínkék templomtoronnyal maga Dürnstein bukkan fel egy kanyar után. A város melletti kúpon ormótlan várrom, az egész képet a hegyre felfutó csipkés fekete sziklák keretezik. Wachauergrat- gondolom.

Bécstől már gyakran fel-felvillan a Duna szikrázó íve, ahogy az autóút a folyó ívét követve kanyarog a harsogó zöld ártéri erdők között. Langymeleg a májusi tavasz, hullámzik körülöttünk a dimbes-dombos táj: nehéz elképzelni, hogy hamarosan zord sziklafalak közé érkezünk. Pedig a dombok egyre magasabbak, egyre közelebb szorítják az utat a folyóhoz, lassan már közvetlenül a parton haladunk nyugat felé. Krems előtt átnavigál a gps a túlpartra, teljesen feleslegesen, mert Mautern-nél meg visszahoz, de nem bánkódunk nagyon: egyre szép kis barokk települések tűnnek fel, majd egy furcsa alakú égszínkék templomtoronnyal maga Dürnstein bukkan fel egy kanyar után. A város melletti kúpon ormótlan várrom, az egész képet a hegyre felfutó csipkés fekete sziklák keretezik. Wachauergrat- gondolom, de közelebb érve látszik, a hegyet több ilyen cakkos sziklataréj is szabdalja.

A beszállást könnyedén megtaláljuk, a város utáni alagúttól kb. 300 méterre tényleg van két házikó a 122-es kilométernél, és a barátságos bácsi megerősít, hogy „Jaaa-Jaaa”, itt kell felmenni a falhoz. Leparkolunk hát, és átkelve a síneken az erdőbe vetjük magunkat. Némi kaptató után egy kiálló sziklához érkezünk, amit balról kerülve szinte beleütközünk egy fiatal fiúba, aki a keskeny fekete beszállótömbön mászó társát biztosítja éppen. Előttük is másznak, így várnunk kell egy jó fél órát, mire el tudunk indulni. Nem is baj, kifújjuk magunkat, jól megnézzük a követ, iszunk és előkészítjük a felszerelést. Egész kötelet hoztunk, a kalauz szerint még sok is lesz, nagyon rövidek a kötélhosszak.


V-el kezdődik az út, de könnyebbnek látszik, és tényleg, csak a felső harmadában gondolkodós kissé. A tömb tetején van az első stand, ami pár méterrel kiemelkedik a lombok közül, hogy megmutassa a mászónak az első kilátást a Duna csillogó vonalára, ahogy széles ívben dél felé fordul. A kő teljesen más, mint az eddig megszoktunk, sok helyen csúszósabb, néhol kristályos, érdes és néhol egészen fekete. Nagyon tetszik nekem.

Könnyű szakasz következik, egy újabb tornyon mászunk át, majd leereszkedünk a tövébe. Annyira kellemes, hogy a következő kötélhosszt is bevállalom, a nem túl barátságos kezdőfal ellenére. Rövid séta után érjük el a következő tömböt, ahol a következő két kötélhosszban jól láthatóan három parti tobzódik éppen, az előttünk levő párocska a fal aljában, egy parti az útban, egy a fenti standban. Látjuk is, hogy mi a gond, a tömbön három különböző nehézségű út is vezet, az első páros kissé kimászott egy nehezebb szakaszba, de aztán fent korrigált, jó kis feladat elé állítva ezzel a másodmászót, akinek ki kellett szednie az útból jócskán kieső köztest. Kb. egy órát ücsörgünk így, mire az összes manőver sikerül nekik, és az utolsó parti is elhagyja a beszállást. Az első kötélhossz nem egy nehéz feladat, a stand viszont nem túl kényelmes, pedig mi már tudjuk, hogy merre kell menni az ötödik hosszban. Az első felszökés után a bal traverz kissé ijesztő, és közvetlenül utána egy tömbön is át kell mászni. Nekem másodban is remeg kissé a lábam, pedig csak V+ -t adtak rá. Persze mindenhol találni végül lépést is, fogást is, de valahogy nem annyira egyértelműek.

Az út legnehezebb része, a VI-os szakasz nem látható be teljesen, de nem is nagyon bánom, Attila szentségel, én meg feszülten figyelek, hogy elkapjam, ha kell. Az alja nem is nehéz, de feljebb egyre szűkül a kémény, a lépések is fogyogatnak. Nem nagyon látok fogást, csak egy ferde repedésben, húzza a hátamat a hátizsák, nem tudom, hogy hogyan tovább, mégis nekiugrok, na ezt nem kellett volna. Másodmászóként nem esek nagyot, de bosszant a dolog. Szinte méregből mászok tovább, de most már jobban megfontolom a lépéseket, fogásokat. Fel is érek hamar a kő aljába, ami lezárja a kéményt. Elég ijesztően néz ki, de ahogy egyre kijjebb evickélek a repedésből, egyértelműen látszik a megoldás. Attila fényképezőgéppel fogad, nem tudom, mennyire őszinte a mosolyom.


Kisebb tornyok jönnek, egy idő után megunjuk a kötél húzgálását, összecsomagolunk, és elsétálunk a következő felszökéshez. A 11-es kötélhossz szép egyenes mászás, a 12-essel viszont meggyűlik a bajom. Persze nem nézek topo-t, így elkerüli a figyelmemet, hogy a táblán két út is vezet, és az egyik nem túl könnyű. Az első szakaszán könnyű traverz, de aztán kimászok Attila szeme elől, így csak a kötél (nem)mozgásából érzékeli, hogy erősen gondolkodom. Nem látom ugyanis az első felszökés utáni megoldást. Ennek ellenére elindulok végül, és megakasztom a következő nittet. Nem állok túl biztosan, és hiába tapogatózok felfelé, csak olyan fogást találok, ami kizárólag lefelé tart. Csak jussak feljebb kicsit, mert lépés, az van, de ahogy feljebb kerülök, elkezd kicsúszni az ujjam a fogásból, és hiába tapogatózom, csak aprócska bibircsókokat találok a falban. Végre meglátom a kulcslépést, és jobb lábbal meglépem, de ekkorra már késő, érzem, hogy eddig tartott az egyensúly, hiába küzdök, kiesek a nitt alól. Majdnem az induló párkányig zuhanok vissza, de jó puha az esés, csak a tenyerem sérül, ahogy hárítom lent a falat. Most már tudom a megoldást, úgyhogy nekibuzdulva mászom vissza, de ekkor meglátom a másik nittsort egyenesen. Ekkor nézzük meg a kalauzt, hogy bizony a VI+ -ban gyakorlatoztam. Fellélegezve mászom végül a könnyebb vonalat, nem is okoz gondot a finom kis reibung.

Felbátorodva másszuk az utolsó kötélhosszakat, bár közben alaposan eléhezünk, mert több helyen is várakoznunk kell az előttünk mászók miatt, pedig nem készültünk hosszú napra.

Az utolsó előtti hosszban megakadok kicsit, és nem értem, hogy egy IV+-al mi bajom lehet, de aztán felérve látom, hogy az előttünk mászók csomagolják össze a holmijukat, tehát ez már a záró hossz volt. Valamit bizony kihagytunk, mégpedig a kis tornyot magunk alatt, de nem megyünk vissza, az éhség egyre jobban mardossa a gyomrunkat, és hátra van még a lemenetel. Megállunk hát az ormon, hogy még alaposabban szemügyre vegyük az alattunk elterülő tájat.

A Duna itt egészen nagyot kerül, ahogy délnyugatról keletre fordul, majd délkeletre tér. Ezen a 30 kilométernyi szakaszon termékeny talajú, buja zöld lapályt vesz körbe, hogy aztán Dürnstein alatt meredek sziklák között törjön át. A lapályon kettéágazik, hogy egy zöld szigetet öleljen körbe, aztán újra egyesülve tovább hömpölyög a vörösesbarna kövekkel határolva. Lábunk alatt a város, és még a vár is, ebből a magasságból szinte aprócska.

A lemenő út természetesen nem annyira egyértelmű, végül két helyi tanácsára a kicsit kerülő Vogelbergsteig-et választjuk, amit elég könnyen megtalálunk, bár kissé elbizonytalanít bennünket a tábla, amin az „Achtung” és „Gesperrt” kifejezéseket mi is értjük. De érdekel bennünket a távolban látszó szikla, aminek a lábánál kanyarog az ösvény, így tovább megyünk. Hamarosan oda is érünk: a csapás szorosan követi a szikla vonalát, egy helyen vasrudakkal megtámasztva, de végig biztonságosan halad, innen is gyönyörű a kilátás a környékre. Aztán újabb táblát találunk: „egy hangjelzés után húzódjon fedezékbe”, ilyenek vannak rajta. Mi ez, robbantás helyszíne? És valóban, nemsoká elérjük egy bánya peremét, ahonnan lenézve a városból jól látható brutális méretű függőleges fal tetején találjuk magunkat. Néhány vaskampó vezet lefelé innen, de valahol alattunk a semmiben egyszer csak véget ér a sosem volt létra, úgyhogy eszünkbe sem jut lejjebb ereszkedni.

Visszanavigálunk az útra, és szépen leballagunk a faluba, mert még szállást is kell keresnünk. A Rossatz –beli kemping a Duna túlpartján jó megoldás lehet, de nem tudunk róla semmit, még fel kell fedezni.


Nem kell sokat keresgélni, mert a faluba érve az első táblák egyike máris útbaigazít. A hely pedig gyönyörű, dús füvű és ápolt, bár a sátraknak nem túl sok helyet hagytak, inkább a lakókocsikra számítanak itt. De a kilátás fantasztikus, mert pont szemben velünk terül el Dürnstein, a heggyel, várral, barokk házaival, szőlővel borított lankáival. Így hát a folyóparton kiterített kockás pléden vacsorázunk, dobozból kolbászt és sajtot, rozét iszunk hozzá, és a lassan hűlő estében végignézzük, ahogy vörösre festi a lemenő nap a csodás vidéket.

Képek:Wachauergrat

 

 

Comments