Pico de Orizaba - Citlaltépetl 5636m 2024. január 25.

Mexikó! Tele vagyok romantikus elképzelésekkel, amikor elkezdem szervezni az utazást. Színes házak és ízletes, csípős ételek. Fehér homokos tengerpart és türkiz tenger. Sok-sok kaktusz. Maja piramisok, kellemes időjárás, nagy kalapos férfiak és hatalmas vulkánok. A szervezés már kiakaszt, kevesebb infot találok a neten, mint eddig bármiről, és ha emailt írok, vagy egyszerűen nem kapok választ, vagy spanyolul válaszol valaki, nem is a kérdésre. Egy csomó kérdés merül fel, vigyünk-e mászócuccot, hágóvasat, csákányt. A felkészültségünk elég lesz egy ötezres hegyre? Mert ha már úgyis megyünk, az Orizabát mégiscsak meg kellene mászni.

Még dübörög bennem a hosszú repülés, és a megérkezés sokkja, meg a jetleg, meg a csalódottság, hogy cseppet sem szép ez a környék, poros felhős kisvárosok (hol a napsütésem?), az a rengeteg roskatag bódé, csavargó kutya, cseppet sem olyan színes és vidám, mint ahogy Mexikót elképzeltem. Hiába kémlelem a tájat, az Izta és a Popo nem tűnik fel a látóhatáron, párás, nyálkás az idő is. Atti dereka is megfájdult a repülőn, egyre jobban fájlalja. Aztán alszunk pár órát Apizacoban, az aprócska és egyszerű szobánkhoz mérten meglepően kényelmes ágyban, és egy kicsit jobb lesz minden (kivéve Atti derekát, ami csak némi Voltaren hatására lesz ideiglenesen jobb). Egészen addig, amíg be nem borul újra az ég, és le nem zúdul egy jókora zivatar. Aggódva nézegetjük; hogy lesz ebből holnap akklimatizációs mászás?

La Malinche (4420m)

Hát úgy, hogy felkelünk jó korán, és felmegyünk a hegyre. Mondjuk 7 előtt nem érdemes odaérni, mert sorompóval elzárt terület a nemzeti park, és egy percet sem lazáskodnak el az őrök, pontban hétkor eresztik le a láncot, bevésik a nevünket a füzetbe (rend a lelke mindennek), és mehetünk Isten hírével. Van egy szállás a sorompón belül a parkolónál, ha valaki nem szeretni a késői indulást. A parkoló 3100m-en van, ami a 2400-on fekvő Apizaco után nem is nagy meglepetés. Tudjuk, hogy kb 12 km és 1300m szint lesz a túra, a La Malinche 4440-as csúcsára vezet fel, északról. Ahogy leparkolunk a sorompó előtt, a fák között, vagy húsz kutya ront ránk ugatva a közeli épületek közül. Pár perc után megnyugszanak, és mi is annyira, hogy ki merjünk szállni, addigra nagyrészt szétszéledtek az ebek, aki nem, az is inkább csak kíváncsian-kunyerálósan sündörög körülöttünk. A szendvicsünk ki tudja, mire lesz elég, így most a részünkről éhen maradnak. Sűrű erdőben vezet az út, egyenesen szeli át az autóút szerpentinjeit, az első néhány kilométer lankásan emelkedik az egyelőre láthatatlan csúcs felé. Az előző napi eső keményre áztatta a poros talajt, gyorsan haladunk fölfelé. Sűrű útjelző oszlopok mutatják a megtett távolságot és szintelkedést, elég idegesítő ilyen gyakran látni, mennyire nem fogy sem a táv, sem a szint. A széles aszfaltot végleg elhagyva meredek szakaszhoz érünk, a keskeny ösvényen kínkeserves a haladás, itt már megmaradt a hó, és ahogy a vízmosás mellett egyre meredekebben kacskaringózunk felfelé, meg-megcsúszunk. A jelzőtáblák is elfogytak.

Újabb laposabb szakasz jön, a fák közt feltűnik a csúcs, majd hosszasan ígérgeti, hogy nemsoká meglátjuk újra, de sehogy sem jön közelebb, míg egy meredek kaptató alján elérjük végre az erdőhatárt, 3900 méter körül. Itt reggelizünk, ránk is fér, szemmel láthatóan kemény lesz a következő párszáz méter. Egy kiálló szirt mellett emberi alakot pillantunk meg, hamarosan elvész a csúcstömb ragyogásában. A trekünk itt balra tér a kuloárba, de az egyre mélyebb hóban jól látható nyomok jobbról, a füves meredély felől mutatják az utat. Követem, de egyre nehezebb. Egy idő után a nyomvonaltól való távolság is elbizonytalanít. Balra kezdek navigálni a hajlat felé, de ott még nehezebb a haladás a meredek horpadásban. Fent az emberi alak újra feltűnik, és integet, hogy menjünk vissza a füves dombra. Majd kiszakad a tüdőm, mire felérek mellé a gerincre, térdemre támaszkodva lihegek, ő meg az összes aranyfogával egyszerre vigyorog. Cingár kis ember, egy szál polárban, mellén valami hegymászó-címke, lábainál három jó formájú, izmos, helyes keverék kutya sündörög, a földön itatótál. Alig beszél angolul, de kézzel-lábbal magyarázza, hogy már 4200 méteren vagyunk, már csak 1 óra a csúcs. Nekem elég volt mára, iszonyú messzinek tűnik az a kétszázvalamennyi szint, ráadásul felhő csavarodott a hegytetőre, semmit se látni belőle. Mutogatva és ékes spanyolsággal (3 szó kb) kérdezem, az övé-e a három kutya. Büszkén mondja, hogy igen, fenn a csúcson kaptak enni. Egyikük, egy vörösfoltos fehér kislány, még egy éves sincs, bájos szemén látszik, hogy 4200 méteren kóvályogni neki teljesen természetes. Még azt is elmagyarázza emberünk, hogy készül vissza a csúcsra, csak megvárja mögöttünk nem túl rég feltűnt csoportot, felkíséri őket.

Valahogy nekem is jó kedvem lesz ettől az embertől a kutyáival. Egymásra nézünk Attival, és tovább indulunk. A következő szakasz végig a gerincen nem is olyan meredek, jól haladunk, némi előnyt be is gyűjtünk, de aztán a sziklás csúcstömb újra megfog minket. A csúcs közben hol feltűnik, hol eltűnik újra a tejfölben. Aztán már csak egy rövid gerinc mentén kell végig traverzálni, megmászni egy kis sziklás bucit, és fenn vagyunk. Még arra is marad energiánk, hogy a kerülő csapás helyett direktben másszuk meg a sziklatömböt. Így havasan azért van benne egy kis kihívás. Végre fenn! Atti megrepteti a drónt, az első kört felhőben, aztán fátyolos napsütésben, fotózunk, és mire elindulunk lefelé, befut az utánuk haladó csapat is: amerikai fiatalok, egy helyi vezetővel, és vagy három nagy testű kutyával. Egy negyedik aprócska eb is ügyesen veszi a sziklás akadályokat felfelé.

Lefelé a gerincen még két emberrel összefutunk, egy olasz párral, akik lihegve kaptatnak felfelé. Jó angolsággal magyarázzák, hogy két nap múlva az Orizabára készülnek. Persze ez nem ritkaság itt, a hegy gyakori terepe az akklimatizációs túráknak. Kiderül, hogy helyi vezetővel mennek, és az északi oldalról. Én is elmesélem, hogy mi önállóan tervezünk felmenni, de délről, hogy ne kelljen a ki tudja milyen gleccserre hagyatkozni. Pár szó után elköszönünk, de jó volt kicsit beszélgetni velük.

A nagy kőnél kis csomag kuporog a hóban, a vörös foltos kiskutya. Szépen süt a nap, kiváló alkalom a szendvicsekre, amiknek egy részét persze megnyeri a kutyus. Cserébe lekísér bennünket, nem szorosan, de bóklászva, fel-feltűnve újra, jön velünk folyamatosan. A vízmosás mentén már semmi hó nincs, a meredeken esünk-kelünk a friss sárban, sose akar vége lenni ennek az erdőnek, aztán egyszer csak mégis elérjük a tisztás szélét. A kocsink mellett kisteherautó, mellette egy csomó aprócska, barna szemű, és csillogó fekete hajú kisgyerek, a hozzájuk tartozó felnőttekkel. Megbámulják a két elgyötört, nyakig sáros külföldit, akik gyorsan lehámozzák magukról a legmocskosabb felső rétegeket, de aztán fontosabb dolguk akad a chipsekkel és édességekkel.

Refugio Fausto Gonzales Gomer (4700m)

Tiszta napsütésre ébredünk. Megkóstoljuk a mexikói reggelit a szálláson. Chilaqiutes: háromszögletű ropogós tortillachips megrakva hússal, és leöntve valamilyen szósszal. Nekem bejön, Attinak túl savanyú a szósz. Ekkor még nem tudjuk, hogy két dolog biztosan van minden helyi ételben, valamilyen csípős paprika, és lime. Útra kelünk délkeletnek, és egyre barátságosabb településeken haladunk át. Itt már színesek a házak, mosolygósak az emberek. Mondjuk egyre nagyobbak a fekvőrendőrök és a gigantikus csőrös kamionok is. A buszok és teherautók kerekeire hatalmas, hegyes csavarvédő van felszerelve, mint a Ben Hur-ban a kések a kocsik tengelyére. Gondolom, ezek azért műanyagból vannak, de elég ijesztőek.

Ciudad Serdan-ban elfoglaljuk a még az előzőnél is apróbb, ablaktalan kamrácskánkat (a bőrönd kinyitva alig fér, el, végül a cuccunk felét az ágy alá suvasztjuk), és elhúzunk megnézni a hegyet. Persze látszott már egész úton, először csak halvány körvonalként, hatalmas, szabályos kúp, később egyre élesebben, a kis gleccsersapkával a csúcsa körül, de most elindulunk dél felé, és megpróbáljuk megkeresni a trailhead-et. A főútról balra fordulva hamarosan elérjük Atzitzintla városát, ahol egy kisboltban vételezünk némi ellátmányt. Az a terv, hogy ha alkalmas a ház, akkor megalszunk benne 4700 méteren, hogy ne kelljen közel 1700 méter szintet menni a csúcstámadás napján. A város után még egy falun is áthaladunk, a bukkanókkal teli aszfalt pedig hamarosan kavicsos útra vált, ami térköves szakaszokkal folytatódik egyenesen a Sierra Negra óriási radarjának az irányába. A nyeregbe felérve kétfelé ágazik, balra sorompóval, őrbódéval a Sierra Negra, jobbra az Orizaba felé. Az elágazástól még 500 métert tudunk kocsival menni, és megérkezünk a park 4000 méteren fekvő bejáratát jelző táblához, illetve egy kőházhoz. A házban kezdetleges priccsek, csupasz falak, zárhatatlan ajtók. Nem szívesen aludnék itt. Szerencsére nem is kell, a Gomez ház még 700 méterrel magasabban van, aprócska piros pontnak látszik innen.

Elindulunk a széles poros úton, amit 4x4-es autók kerekei szántottak göröngyösre, buckásra. Nem túl izgalmas az út, hacsak az nem jelent izgalmat, hogy hiába telik az idő, hiába tesszük egyik lábunkat a másik után, valahogy nem akar közelebb kerülni a piros folt. két és fél óra alatt érünk végül fel, meglehetősen kimerülve. Annyira azért mégsem merültem ki, hogy itt akarjak aludni. A Gomez ház ugyanis szintén csak egy bivakház, bár sokkal barátságosabb, mint a lenti. Kőház ez is, de itt deszkából készült alvóhely van, két helyiségben, azon belül is két szinten, legalább húsz ember el tudna aludni, persze ha van hozzá megfelelő felszerelése, derékalja, hálózsákja. Délután ötre jár, és olyan hideg lett, hogy magamra húzom a tollkabátot is az összes többi fölé. Sietünk lefelé a nagy bizonytalanságunkban, hogy most akkor hogy is lesz. Egyetlen örömünk, hogy a hegy kitakarta magát a felhőköntösből, és most csupaszon ragyog az egyre laposabb napsugarakban. Hogy még jobban megvigasztaljon, még a holdat is előhúzza az egyik sziklás karéja mögül, és a gerinc egyik csúcsára ülteti. Nem győzünk betelni vele.

Persze besötétedik, mire a kocsihoz érünk, fáradtan, vert seregként vonulunk le. Érezzük, hogy ebben a magasságban nagyon sok lenne nekünk az 1600 szint, viszont a házban alváshoz nem hoztunk egyáltalán semmit. Atti dereka változatlanul fáj, gyógyszerrel tompítgatja. Vagy egy 4x4-es kocsit kell szereznünk, ami felvisz 4500 méterre, a ház alá, vagy hálózsákot, hogy fenn aludhassunk. Azt is látom, hogy a Kazbek alapján összeállított öltözékem kevés lesz. A térdnadrág helyett téli futógatyát fogok húzni a nadrág alá, és a softshell kesztyű helyett is kelleni fog valami komolyabb.

Nyomi kis szállásunk egyetlen előnye a városközpont közelsége. Így aztán visszatérésünk után (nagyjából 1 óra és 20 perc az út) ledobáljuk a „most már nem csak sáros, hanem poros is” ruháinkat, és lezuhanyozva, tisztán sétálunk el a piac melletti streetfood kocsikig, ahol betacozunk. A taco nagyjából 10-12 centis kukorica tortillalap, amit kis zsiradékkal megmelegítenek egy domború grillen, és aprított húst terítenek rá. Jellemzően csirkét, sertést vagy marhát, de találkozunk „ungarese” kolbásszal is, ami, hiszed vagy sem, tényleg pont olyan, mintha itthon ennéd. Édes hagymát és petrezselymet szórnak rá, meglocsolják a piros vagy a zöld szósz valamelyikével, mellé tesznek egy fél lime-ot, és félbehajtva falatozzák. A „no pica” zöld szósz is csíp, mint az állat, de szósz nélkül is isteni az egész.

Este a szálláson nem hagy aludni a feszültség, hogy is fogunk feljutni. Tlachihuca-ban, az északi útvonalon többen foglalkoznak felszerelés bérbeadással meg turista-terelgetéssel, de itt délen semmit sem találtam. Aztán mégis, a „4x4 Atzitzintla”(tudom, elég banális, de eredetileg nem gondolkodtam egyáltalán ilyesmin) keresés végül hoz találatot, egy FB profilt, ráírok, és ő azonnal válaszol, angolul! Némi alkudozás után 1200 pesoban maradunk, de nem ütöm le, mert egyrészt egyedül nem döntök ilyesmiben, Atti meg már alszik, másrészt teljesen el vagyok bizonytalanodva. Képes vagyok rá egyáltalán? Akarom így egyáltalán?

Pihenőnap, hurrá! Eszünk- iszunk, szétnézünk a piacon, ücsörgünk a téren, fagyizunk, figyeljük a helyieket. Itt aztán nem sok a turista. A pihenéstől fölbátorodva leokézzuk a fuvart, és kalkulálunk egy indulást (4.30). Veszünk két kesztyűt, -25 fok van ráírva, persze látom, hogy papírból van, de a műszőr béléssel -5,-10 fokig jó lesz. Feltöltjük az összezsugorodott Voltaren-készletet (az ára hajmeresztő, de legalább van), mert Atti dereka változatlanul fáj. Összerakjuk a zsákokat, bedőlünk az ágyba, és kivételesen szuperül alszunk.

Pico de Orizaba - Citlatépetl

3kor kelünk, összekászálódunk, é sietve indulunk a találkozó pontra, az alsó parkolóba. Mondjuk nagyon sietni nem lehet a millió fekvőrendőr országában. Nincs még öt, mikor odaérünk, ütött-kopott terepjáró vár ránk, és dermesztő hideg. A sofőr éppen a váltót rakja össze valami kulccsal. Bevágódunk, indulunk. Úgy ráz az ósdi szerkezet, mintha minden pillanatban szét akarna esni, végig egyesben megyünk. Nem emlékeztem, hogy ennyire gáz lett volna az út, de persze gyalog nem figyeli annyira az ember. Aztán egyszer csak ott vagyunk, ki kell szállni, menni kell, most van az utolsó pillanat, hogy megfutamodjunk, de nem tesszük, nekivágunk a sötétben, fel.

Atti úgy kilő, hogy csak nézek utána. 4500m-ről egy menetben megy fel a házig, 4700m-re, én meg csak úgy, mint két nappal korábban, hogy 10-12 lépésenként kis pihenőt tartok. Ez a kis fejlámpás felmenet szül egy ritmust a fejemben, és ez a ritmus egész nap elkísér. Nem nevezném dallamnak, csak egy kis lüktetés, örömteli és élő. Ha elvétem is, könnyű bele visszatalálni, könnyebb vele lépni, könnyebb lélegezni. A ház fölött már felkeveredünk a déli sziklagerincre. Már előző nap is nézegettem a simára hasított felületű, tökéletes formájú bazalttömböket ezen a taréjon, most közöttük járunk, és nem sokat kell már várni a fejlámpák kikapcsolására sem. Keleten megszínesedik az ég, és feltűnnek a párába merült gerincek.

Nem tudom, mit is mesélhetnék a vánszorgásról felfelé. Vánszorgás, igen, és nehéz, nagyon. Az öltözékem tökéletes, se nem hideg, se nem meleg, és igen, a kesztyű, nos, az is tökéletes. A táj egyre szebb, a tér egyre tágasabb, az idő tiszta, a népsűrűség tökéletes. Láttunk korábban fejlámpákat, és most a világosban néha látok embereket messze felettünk, de egyébként rajtunk kívül nincs itt senki. Ami lentről csúcstömbnek látszott, az most is annak látszik, és sehogy se kerülünk hozzá közelebb, de ezt már ismerem, egyszer csak oda fogunk érni. A trekünk nem mindig a gerincen megy, de gyorsan megtanulom, hogy a sziklákról letérni tilos, bármilyen vonzó lépéseket is látok oldalt, a törmeléklejtőn. Az bizony csak futóhomok. Sokszor eszünk, és sokszor iszunk, és nagyon sokszor állunk meg pár másodpercre, de valahogy most ezek a megállások is beleillenek a ritmusomba.

Aztán elérjük a sziklagerinc tetejét, és meglátjuk a lefelé haladó három embert. Először a gájd ér oda hozzánk, aztán az fiú, később, nagy óvatosan, a lány is. Az olaszok a La Malinche-ról! Kérdezzük a srácot, milyen volt, azt mondja, élete legszebb élménye. Ez új lendületet ad az utolsó száz méter szinthez, ami igazi szívatós terep: a legmeredekebb sóderhalom, amin valaha jártam. Nagyjából négykézláb teperek rajta felfelé, legalábbis úgy érzem, hogy teperek, valójában alig haladok, a szívem majd kiszakad, fejben újra meg újra beosztom a hátralevő szakaszt, hogy hány etapban jutok át rajta. A nagy kőig még két szakasz, utána meg vagy három. Már csak másodpercekre állok meg, tolom felfelé, nem is tudom, mi hajt, nem érdekel a beégett combom, látni szeretném a tetejét, a krátert, a tájat fentről. Atti le is marad, beütött neki a magasság, de most nem várok rá, megyek felfelé.

Meglátom jobbról a kráter egy csorbulását, egy pillanatra bele tudok pillantani a szakadékba, és felérek, fenn vagyok, egészen a kráter peremén. A legmagasabb pont csak pár méterre van tőlem, belátom az egész gigantikus krátert, mögötte könnyű felhők gyülekeznek. A kráter széle cikk-cakkos, vörös és sárga sziklás, belülről függőleges falakkal. A látóhatáron szép tisztán kirajzolódik a távolban a Popocatépetl, mellette az Iztachihuatl, előttük, közelebb a La Malinche, és a környék szép, kisebb vulkáni kúpjai. Váratlanul, vadul szakad fel belőlem a zokogás, nevetek és sírok egyszerre, csorognak a napszemüveg alól a könnyeim, meglepődve és megkönnyebbülve itt fenn a hatalmas térben egyedül, egyesülve ezzel az egésszel, a szépségével és nehézségével, a saját kínlódásommal és örömömmel.

Atti is érkezik, most én filmezem őt az utolsó métereken, amíg eléri a csúcsot jelző Madonnát. Aztán csak ölelem, végtelen hálát érzek, hogy velem van, derékfájás ide, nem igazán tökéletes akklimatizáció oda, félelmek és bizonytalanságok után, itt vagyunk megint együtt, megcsináltuk.

Már csak le kell menni 1600 métert. Persze egy vulkánon ez is könnyebb, hiszen most jön az, ami felfelé csöppet sem ajánlott: a törmeléklejtő. Én előbb a sziklagerinc jobb oldalán szörfözök, aztán keresztezem a gerincet, és a keleti oldalon csúszok-futok lefelé, keresve a puhább, hamusabb részeket. A vége persze így is fájdalmas, a bakancsom feltörte a lábujjaimat (pedig nem szokta, csakhogy talpaltatása óta sose volt még ennyit a lábamon), az utolsó pár kilométer a kocsiúton unalmas, poros menetelés. Igen, lesz büszke vigyorgás a szálláson, lesz jó kis zuhany, és lesz pár újabb taco is.

Az adatok: indulás az alsó parkolóból 4000m-ről 5.00h, a felső parkolóból 4500m-ről 5.30. (Ugyanez gyalog az előző nap 2h). A csúcs elérése: 11.30, vissza indulás kb. 12.00, érkezés az alsó parkolóba az autóhoz 15.30.

Képek: Pico de Orizaba

Video: