Kazbek

Kazbek (5033m), 2018. augusztus 25.

Valahol láttam egyszer egy képet Svaneti-ről. A kép alsó fele harsogó zöld volt, színes virágpettyekkel, középen fodros patak szelte ketté a bűbájos rétet. A rét fölött elképesztő formájú, havas derekú hegyóriások tornyosultak. Meg voltam győződve róla, hogy valaki ügyesen manipulálta a képen a színeket, mert ennyire szép semmi sem lehet. De azért ha meg is voltam győződve róla, hogy a valóság ennyire nem lehet gyönyörű, azért sejtettem, hogy megéri azt a pár óra utazást, így elkezdtem gyűjteni az információkat. Az Ushba jött először szembe, de hiába nézegettem minden irányból, nem találtam rajta fogást. Egész egyszerűen nem mertem belevágni. Így aztán abban maradtam magammal, ha nehéz nem is lesz a hegy, akkor legyen 5000 feletti. És bár a Kazbek csak a harmadik legmagasabb csúcs Grúziában, én bizony még nem jártam ennyire fent.

Mégis, szinte annyiszor engedtem el ezt a mászást fejben, ahányszor elterveztem. Először az utazás előtt egy héttel, a meteorológiai előrejelzéseket böngészve. Eredetileg a nyaralás legelső napjain szerettem volna mászni, hogy utána megkönnyebbülten lazább programok után nézhessünk. Akkorra viszont több napos hidegfrontot, jelentős csapadékot láttam, és nem akartam kockáztatni. Így az utazás második felére került a Hegy.

Aztán az utazásunk ötödik napjának éjszakáján engedtem el - azon a napon feltúráztunk Mazeriből az Ushba gleccseréig, hogy legalább a lábától megcsodáljuk ezt a fantaszikus kétágú hegyet - , amikor Atti pár napos torokfájás után fuldokolva ébredt, és egy rémületes percig hiába kapkodott levegő után, csak sípoló hangok jöttek a mellkasából, a levegő befele nem akart áramlani. Másnap egy helyi orvostól antibiotikumot kapott, amit elkezdett szedni, de akklimatizációs túrával nem próbálkoztunk, maradt a pihenés.Ushguli felé keltünk át a hegyeken, igaz, négykerekes autóval, de így is 4 óra alatt tettünk meg huszonvalahány Európában elképzelhetetlenül rettenetes kilométert, míg végre aszfaltot értek a kerekek. Olyan fáradtak voltunk a végére, mintha hegyet másztunk volna. Atti még mindig sűrűn, sokat köhögött, aggódva nézegettem. Nem nagyon hittem benne, hogy ilyen állapotban fel lehet menni egy ilyen nagy hegyre.Hajnalban indulunk Kutaisiből, a hátizsákok összepakolva. A közös cuccok közül az ultrakönnyű sátor(a bizonytalan előrejelzés miatt nem foglaltunk szállást a Bethlemi házban, de még reménykedünk, hogy hátha lesz helyünk benn), és a gleccserkötél kerül Attihoz, plusz ragaszkodott hozzá, hogy felcipelje a drónt (erről mindig próbálom lebeszélni, de aztán a végére mindig örülök, hogy velünk van a kis jószág). A zsákja akkora, mint egy dinoszaorusz. Úgy is hívjuk, a szörny. Az én zsákom nőiesen áramvonalas, de pl. egy gombostűt már nem nagyon lehetne beletenni, nem is akarok, anélkül is megvan vagy 15 kiló.

Sötét, gomolygó felhők között kelünk át a Gudauri régión, tiszta Skócia, a merész gerincű, vízmarta oldalú, zöldellő hegyek, mély völgyek a Glencoe vidékére emlékeztetnek. Dél körül érkezünk a faluba, és leparkolunk egy nagy fa alatt. Eszünk valami kaját, sem a formájára, sem az ízére nem emlékszem, csak turkálom, étvágytalanul. Azt hiszem, megjött a para. Pedig itt már süt a nap, bár a Kazbek a város felett felhőbe burkolózik.

Feltaxizunk a templomig, és nekivágunk a kaptatónak. Az idei egyetlen nagyzsákos túrám hatása  (Gyöngyösről a Sárhegyre, 6km és 300m szint) sajnos egyáltalán nem érezhető, szerencsére egyelőre a magasság és a zsák súlya sem, elég jól haladunk felfelé. A hágóig még a nap is süt ránk, onnan már csak a fellegek hasát simogatjuk.Elképesztően lassan haladunk, nem értem, hogy miért, belülről nem tűnik lassúnak a tempónk, de valahogy nem akar közelebb jönni az a nyereg, egészen mások itt a léptékek.A 3000 méteren fekvő 1. tábor után az elágazásnál a bal oldali utat választjuk, mert betegesen rettegek a gleccserektől, tény, kevés valódi tapasztalatom van velük, így aztán végtelen hullámzás kezdődik a törmeléken, fel és le, jobbra és balra, majd végül a a semmibe vesznek a nyomok és a kőbabák, nincs mit tenni, rá kell menni a jégre. Felszereljük a vasat, és követjük a gps tracket, valamint a gleccseren a lovak által hagyott genetikai mintázatot, egyre mélyebbre merülve a felhőbe. Már majdnem elérjük a gleccser szélét, amikor felszáll a köd, és teljes pompájában mutatja meg magát a Kazbek csúcstömbje, amit arany színekbe öltöztetnek a szép esti súrolófények. Még mindig élvezettel figyelem a szervezetemet, ahogy megtáltosodva tolja felfelé, nincs fejfájás, se lihegés, lassan, de folyamatosan megyek, már a zsák se húzza annyira a vállamat. Persze a gleccser szélén tolok még egy elegáns hisztit, mert az utunkat pár mélyebb hasadék keresztezi, de Atti hatásozottan átnavigál köztük, végre Föld (vagy valami olyasmi, folyamatosan porló vulkáni törmelék).

Felérve vidám társaságba botlunk, két román, két lengyel és egy cseh beszélgetnek a sátraik mellett, barátságosan fogadnak, invitálnak a közeli sátorhelyre. Hát akkor legyen így - döntjük el, és be sem megyünk a házba érdeklődni. Egyébként is sok rosszat (hogy piszkos, igénytelen) hallottunk róla, legyen teljes a kaland, ha már felcipeltük a teljes kempingcuccot. Lemegy a nap, mire kész a táborunk, főzünk még egy kását vacsorára, jól esik egy kis meleg kaja (ekkor még nincs is zaballergiám, majd csak két nap múlva érkezik el), a románok már rég elcsendesedtek mellettünk, mert reggel 2-kor akarnak indulni. Mi fél 5-ös indulást tűzünk ki, jó lenne egy rendesebbet pihenni a csúcstámadás előtt. (Itt merülhetne fel a kérdés, hogy mi a csudáért nem maradtunk egy nappal tovább, hogy rendesen akklimatizálódva tudjunk menni a csúcsra. Ennek több oka is van, de az egyetlen igazi ok, hogy egyikünk sem élvezi különösebben a fagyos magashegyi éjszakák szűk sátras kényelmetlenségét. Még akkor sem, ha olyan szép, teleholdas, völgyekben ülő felhőkön ringatózó éjszaka van, mint ez a mostani. Abban bízunk hát, hogy ha lassan is, de valahogy fel fogunk tudni jutni.)

Az éjszaka a szokásos nyugtalan-szívdobogásos állapotban telik, a reggel ehhez mérten keserves. Csak 5 előtt kicsivel tudunk végül elindulni, egyedüliként a táborból. Valahol előttünk látszik két fejlámpa fénye, de elég messze van, hogy ne is akarjuk utolérni.A sötétben kissé elvétem az utat, a patakon átkelés pedig könnyűnek látszik, de nem számolok azzal, hogy a kövekre vékony jégréteg fagyott, dobok egy fél szaltót lefelé. Jól megütöm magam, de pár kék folton és horzsoláson kívül kutya bajom, megyünk tovább.A válaszútnál megint a bal oldali variánst választjuk, ami újra végtelen kavargást jelent a moréna sóderdombjai között, fel és le. Atti percenként megáll, zihál, köhög, átfagyva várakozom. A jobb oldalunkon tornyosuló fal is erősen demoralizál, ahonnan vagy 100 méter magasságból minden percben lejön nagyjából fél tonna törmelék, bár távol landol, mégis ijesztő a hangja. Ebben a percben megint egy lyukas garast sem tennék rá, hogy valaha feljutunk erre a hegyre. Ilyen állapotban? Még az is megfordul a fejemben, hogy milyen lehet egyedül, ha Attinak vissza kell fordulnia. Pedig egy felhő sincs az égen, hét ágra süt a nap, ha nem is itt, az árnyékban, de már látjuk a nyeregben fenn fényesen, tisztán csillogó havat.

Végre jeget érünk, pár hasadékot is keresztezünk, elővesszük a hágóvasat, csákányt. Abbamarad a zihálás is, bár nagyon lassan haladunk, kevesebb az ácsorgás. Atti közli, hogy 4400 lesz a nyereg, addig mindenképpen eljön. Mikor odaérünk, jön tovább szó nélkül. Megkönnyebbülök, de aggódom is, hogy mi lesz feljebb. A nyeregben két srác ül, nem beszélnek, görnyedten ülnek, nem néznek túl jól ki. Szembe is jönnek ketten, a hajnali két órás eresztésből, ők viszont nagyon fittek és vidámak, igaz, legfeljebb húszévesek. Rákérdezünk az összekötözködésre, legyintenek, hogy mostanra túl vagyunk a legveszélyesebb részeken, így a beülő marad a zsákban, mi meg megyünk tovább.A nyeregből a végtelen kaptatón beállok a “szokásos” magashegyi tempómra: 15-20 lépés, 6-10 másodperc pihenő. Atti simán tartja a tempót, és már nem köhög. Gyorsan, de egyenletesen lélegzik, így aztán bizakodni kezdek, bár még nagyon sok van hátra. Alapvetően csalódott vagyok, mert az előző napi problémamentes felgyaloglás után magamnak jobb formát reméltem mára, de ugyan mitől is lenne. Elhagyunk pár összekötött partit, a vezetők rosszallóan néznek, egyikük rám is szól, hogy miért nem kötözködünk össze. Nem magyarázkodok, hogy a nyom bár meredek, nagyon jól kitaposott, nincs igazi kicsúszásveszély, hasadékok pedig a hegynek ezen az oldalán egyáltalán nincsenek, neki ez nyilván biznisz, nincs gond, megyünk tovább.

A csúcstömb alatt a románok már messziről kiabálnak, hogy “Jónápotkívánok!”. Ettől még jobb kedvre derülök, jó látni őket, meg jó a tudat is, hogy megcsinálták, meg hogy már nekünk is csak 200 méter szintet kell legyűrni, és felérünk. Egyelőre ez rettenetesen soknak látszik, de tudom, hogy ennyit mindenképpen meg tudok tenni, akkor is, ha az időközben gyülekező bodros felhők, sűrű, sötét tömbbé állnának össze, meg akkor is, ha cigánygyerekek potyognak majd belőle. Persze attól még sípol a tüdőm, kalapál a szívem, a lábam összes izma beégett, fáj minden lépés.De jó ez a tudat, hogy már csak kevés van hátra, visz tovább, hogy Atti is egyre lelkesebb, szikrázik a hó, szép ez a felső szerpentin, már csak 4 vagy öt forduló van belőle, de legfeljebb hat. Már látom a tetejét, senki sincs fenn, Atti előveszi a kamerát, hogy menjek, botorkálok felfelé, aztán egyszer csak nincs tovább felfelé, van valami leszúrt bot a csúcson, érintsem meg, kiabálja, na jó, megérintem, itt vagyok, ő is itt van, fenn vagyunk.

Turkálni kezd a zsákjában, előveszi a drónt, képes reptetni odafent (magassági rekordot kell dönteni), persze nem sokáig, menni kell lefele, nem túl biztatóak a felhők, meg az a nyomás a mellkasomban. Zúzunk le, jó gyorsan haladunk, ez általában jól megy, ha nem gátol a fránya gravitáció. Páran teljesen eltűntek, gondolom visszafordultak, a kataton srácokat viszont utolérjük, az egyiküknek csak az egyik lábán van vas, hát jó döntés, hogy így nem ment fel. A mellkasom már nem szúr, a lábaim is egyre jobban vannak, bár most meg a térdem sajog, ez viszont ismerős, szóval nem bánom, elvégre nem minden nap caplat fel az ember egy ekkora hegyre. Atti elhúz, ez nála azt jelenti, kezd elege lenni, legyünk már túl rajta - meg azt is, hogy végre jobban van. A hasadékok a lenti részen rondábbak, mint reggel, a hó rajtuk töppedt, sietünk, de így is beszakad egyik-másik lépés. A felhők is összetömörödtek, valami csapadékot is kisajtolnak magukból, szerencsére csak apró jég, pattog, akár a polisztirol golyók a babzsákfotelben, nem áztat, csak kellemetlen.

A sátorhoz érve nézünk egymásra, hogy akkor most mi legyen, 15.30 van, akár beleférne egy lemenet, de egyetlen porcikám sem kívánja. Atti is csak aludni akar, röviden szöszölünk, aztán bebújunk aludni kicsit, aztán kimászunk, hogy beszélgessünk a románokkal, Marius és Ovi, ideje volt bemutatkozni, hegyek és politika, teaivás, alvás. Szélre ébredek, még vaksötét van, a viharos kavargás rángatja a sátrat, felveri a tábor porát, ami vastagon ül az arcomon, hálózsákon, recseg a fogam között. Fejemre húzom a zsákot, próbálok aludni tovább, mindenem fáj, a csípőm, térdem, kicsit még a fejem is, utóbbi valószínűleg a folyadékhiánytól, csak forgolódok, Atti is, hangosan bosszankodik.Reggelre megint nincs egy felhő sem, a szél kisöprögetett az égen, a földön meg csak kavarja, kavarja a port. Morcosan pakolunk, ketten hajtogatjuk a ponyvákat, még így is vitorla lesz belőle egy-egy óvatlan mozdulatra.Ezúttal a gleccseren megyünk le, már nem parázok tőle, gyorsan haladunk, minden pihenőnél levetve egy réteget. A nyeregbe már rövidnadrágban-trikóban érkezünk, Atti megdrónozza még a gergeti templomot, és már húzunk is tovább, a legrövidebb úton az autóhoz. Ebédelünk, igazi kaját, húst meg sajtos hacsapurit, salátát, várjuk nagyon, hogy hátha még kidugja a fejét a hegy a szokásos délutáni felhőburokból, de megmakacsolja magát, és csak egy pillanatra mutatja meg az egyik oldalát, de így is megdöbbenek, hogy mekkora, lejjebb vártam a sziluettet. Elégedett vagyok. Nincs már semmi dolgunk. Nyugalom van.

Képek: