Vasalt utak‎ > ‎

Dolomitok 2.




Dolomitok 2. (Olaszország)
Cristallo, Tofana di Rozes
2010.08.27-28.
Cortina fantasztikus hely, különösen, amikor végre szétoszlanak a felhők, és ragyogó napsütésben mutatják meg végre magukat a fenséges ormok. Ennél csak egy esetben lehet szebb, amikor az idilli képet sötétkék, kontrasztos fellegek keretezik. Ilyen időben is láttuk a következő napokon, meg ködös, felhős, esősben is, de egy biztos, ez a legszebb hely, ahol valaha jártam. Két nehezebb ferratát is megmásztunk ezen a két napon, a Cristallo-n a Marino Bianchi-t, és a Lipella-t a Tofana di Rozes-re. Csodás volt!



4. nap
Cristallo 3154m
Marino Bianchi ferrata
Idő: 2,5-3 óra
Nehézség: C/D, szerintem inkább C, rövid, gyönyörű út
Hűha-méter: 8
Para-méter: 5


A 9-es felvonóhoz nem is kell kapkodnunk, de a reggeli felhők is elveszik a kedvünket a sietéstől. Lefuttatjuk az alternatívákat fejben, de nagyon vonz bennünket az a hegy, engem különösen a Marino Bianchi ferrata, ami végre ígér némi technikai erőlködést is a fantasztikus kilátáson kívül, Zoli inkább az Ivano Dibona útra gyúr, őt a történelmi vonatkozások izgatják. Alig várja, hogy első világháborús lőállások, bunkerek között túrázzon, mindezt 3000 méter magasságában. Két szakaszban visz fel a lift, a San Forza-ig modern, négyszemélyes, lezárható tetejű ülőlift röppent fel, fenyvesek, köves völgyek fölött. Itt rövid gyaloglással érjük el a második liftet, ami szemmel láthatóan egy kopottasabb darab: piros és sárga, kétszemélyes álló kapszulák sorakoznak a Stauines nyereg irányába, végig a kuloárban. A végállomáson éppen csak lassít a felvonó, kicsit futni kell hát mellette, hogy mindketten beugorjunk, a külön erre a célra odaállított személyzet gyakorlott mozdulatokkal tuszkolgat bennünket, majd ránk zárja a szűkös kabin
ajtaját. Szerencsére nyitható az ablak, így élvezzük a levegőt, az egyre szebben kitáruló panorámát, a fel-felcsillanó napsugarakat.


A Lorenzi házat a keskeny nyereg kellős közepébe építették, és teraszáról mindkét irányba pazar a kilátás. Cserébe viszont el kell viselni a süvítő szelet, és a 10 fok körüli hideget. Fotózás után azonnal felkerülnek a nadrágszárak, polárt és dzsekit is húzok. Közben magyar pár öltözködik, majd elindulnak a Dibona irányába. Mi először a Bianchi-t szeretnénk bejárni, hogy aztán a másik irányba indulva haladjunk végig a gerinc mentén. Kellemesen indul az út, mindenhol van benne lépés és fogás is, a vonalvezetése pedig egyenesen csodás. Egyre magasabbra emelkedünk a nyereg fölé, és innen nézünk vissza a házra, meg a túloldalon futó útra, aminek első kunsztja, a Cliffhanger-ből ismert hosszú kötélhíd is jól látszik innen. A Lorenzi ház már csak aprócska folt a mélyben. Mostanra felszakadozott némileg a felhőzet, szépen látszik a szemközti Sorapiss csoport, meredek csúcsai között a mély völgyekkel. Hol megmutatja magát a Criastallo, hol felhőbe burkolózik újra, de szerencsére a mi útvonalunk folyamatosan napos.



Idősebb úr és fia másznak előttünk, kicsit lassabbak, mint mi, figyelem a mozdulatokat. A drótra csak akasztanak, fogást és lépést mindig csak a kövön keresnek. Megpróbálom a technikát, egészen jól megy: innen már csak így mászom, csak egy helyen, egy meredekebb felszökésen kell megfogódzkodnom a drótban. Szélesebb pihenőpad után meredekebb részek jönnek, de itt is tiszta, élvezetes a mászás, Ausztriában az ilyet B/C-re minősítik. A Cristallo di Mezzo csúcsa mögött, egy kiszögellésben van az aprócska kereszt, ahonnan éppen csak sikerül lefotóznunk a szemközti Cristallo csúcsot, mert megint összegyűlnek a felhők, és egyre sűrűbben gomolyognak a sziklák között. Metsző a szél, ezért nem várunk sokáig a felhőmentes pillanatra, inkább visszaindulunk a gerinc déli oldalán vezető drót mentén. Ez könnyű gyalogösvény, bár egy helyen méretes hófolton halad. Csak a nehezebb részeket kerüli, lejjebb visszakanyarodik a feljövő úthoz, itt már kétirányú a forgalom. Egy hetven év körüli, magas, szikár bácsi mászik előttem, minden lépése megfontolt és pontos, mégis gyorsan halad. Én is így szeretnék közlekedni ennyi idősen majd a hegyen. Lehetőleg ezen a hegyen, vagy valamelyik hasonlón.


A Lorenzi ház már sűrű, sötét ködben ül, mire visszaérünk. Beülünk egy teára, hátha szétzavarja ez az őrjöngő szél a fellegeket. De a kinti világ csak egyre ködösebb, sötétebb lesz. Nehezen mondunk le a Dibonáról: felkapaszkodunk a felvonó állomása mögötti lépcsőn, és megindulunk a szitáló ködben a kötélhíd felé. Az alagútban ideális az időjárás, de kibújva újra tép, szaggat a szél. Legalább a kötélhídig menjünk el! -szorítok, és el is érjük hamarosan a lebegő deszkákat. Átkelni rajta nem valami nagy élvezet, a mélységből semmit sem látni, leginkább egy rángatózó, remegő palló, ami a semmibe vezet. Azért átmegyünk rajta, meg vissza is, de tovább inkább nem erőltetjük a dolgot, a leliftezés mellett döntünk. Ez újabb 31 euronkba kerül, de megéri, mert a San Forza-nál még tiszta az idő. Nem sokáig, az ülőliften már magunkra kell húznia a plexit, és a parkolóban futunk a kocsihoz a zuhogó esőben. Pihenőnap lévén, pihenéssel töltjük hát a délutánt, csak vacsorát főzni bújunk elő a sátorból, de a leves után ezt a projektet is meghiúsítja az időjárás. A kocsiban fejezzük be hideg élelemmel, és aggódva mászunk be újra a sátorba: vajon mit hoz a holnap?




5. nap
Tofana di Rozes 3225m, Giovanni Lipella ferrata
Táv: 7 km
Szint: 1150m
Idő: 6 óra
Nehézség: C/D, hosszú és helyenként nehéz ferrata
Hűha-méter: 9
Para-méter: 7



Hogy mit hoz? Napsütést! Esőáztatta-tisztát, ragyogóan fényeset. Nem sikerül túl jól a start, de azért 7-kor elhagyjuk a kempinget, és elég könnyen megtaláljuk nyugat felé az Angelo Dibona házhoz vezető út bekötőjét. A keskeny szerpentin mellett autók táboroznak, látszik, népszerű túrahely a Tofana környezete. A jó minőségű aszfalt hamarosan kavicsos makadámra vált, már éppen aggódni kezdek a kocsi miatt, de már be is kanyarodtunk a ház elé. Meleg a levegő, rövidnadrágos-pólós túrát tervezünk. A Dibona ház hatalmas parkolója már majdnem megtelt, egyre indulnak a csoportok az irdatlan, közel 1000 méter magas, háromszög alakú vörös fal irányába. A jól jelzett ösvény hamarosan kettéválik, de egyértelmű, merre kell menni a Lipella Ferrata felé. Nemsoká törmeléklejtőn szerpentinezünk felfelé, rácsodálkozva a szemközti panorámára. Szemben ugyanis két nappal korábbi túránk célpontja látszik szinte felülről, a Cinque Torri ormai, az Averau és Nuvolau kúpjai. Sőt, ahogy egyre magasabban járunk, a távolban egyre szebben látszik a Marmolada havas tömbje is a gleccserrel, gyönyörű.

Hamarosan elérjük a hegy nyugati csücskét, innen árnyékban halad az út, hirtelen hideg szél csap le ránk, fel kell gyorsan öltözni, még a dzseki is felkerül. A beszállásnál utolérjük a szerpentinen gyorsabban haladó olasz csoportot, annyira azonban nem vagyunk gyorsak, hogy hamarabb induljunk el. Viszont marad némi idő örömködni egymásnak, illetve ők örülnek meg a magyarságunknak, úgy látszik, van valami nosztalgiájuk kis országunk iránt. A rövid kis felszökés utána a drót azonnal az alagútba tér, és jó darabig ott is marad. Erre valamiért nem készültünk, ma egyikünknél sincs fejlámpa. Így beletapadunk az olaszok nyomdokába, és szedjük szaporán a lábunkat mögöttük a vaksötétben. Az út pedig igencsak meredek és göröngyös, alig várom, hogy újra feltűnjön a napvilág. Végre csak kinn vagyunk, ahonnan meglepetésünkre sima gyalogösvény vezet tovább a hegy nyugati falának tövében. Egyre morcosabb vagyok, utálom a hideget, nem értem, hogy hol van végre a mászókám, az olaszok is elhúznak megint, mert egy felfelé vezető drótdarab alatt hosszasan tanakodunk a térkép felett, míg egy család végre meggyőz, hogy a Lipellához még tovább kell menni az úton. Kilépünk hát, úgyhogy elég gyorsan megérkezünk az újabb felszökéshez, ami a tulajdonképpeni beszállás.

Könnyű A/B felszökésekkel, majd egy kicsit nehezebb szakasszal indul az út, és már kinn is vagyunk a repedésben, ami csak távolról ijesztő, közelről széles sétaút, bár néhány helyen eléggé vizes, máshol meg egy szélesebb repedést kell átlépni. Nehéz elképzelni, hogy egykor itt húzódott a front, és véres küzdelmek zajlottak a fenséges ormok között, a széles völgyekben. Ez a nyugati fal nem olyan meredek, mint a déli, de azért néha itt is erőlködni kell kicsit. Egy hármas csoport előz meg bennünket, de nem igazán másszák ki a falakat, sokat használják a drótot, mi pedig megpróbálunk segítség nélkül feljutni, persze nem mindig sikerül. Újabb szintben haladó ösvény után egy fantasztikus panorámájú kiszögelléshez érkezünk, ez kiválóan alkalmas szendvicsezésre. Már nem is fázok, itt nem olyan vad a szél. Hamarosan fenn vagyunk az úton, ahol a felső szakaszt, és a csúcsot kikerülve a Giussani menedékházhoz vezet az út. Mi persze balra indulunk a csúcs felé, aggódó pillantásokat lövellve északra, ahol sűrű és sötét tömbbé álltak össze a gomolyfelhők, és lassan beszivárogtak a völgybe. Nekilódulunk hát mi is, hogy még az eső előtt elérjük a kiszállást a fal tetején. A vártnál húzósabb, meredekebb részek jönnek, a felhő meg csak egyre jön, gomolyog felénk. Ennek a fele sem tréfa, nekifeszülünk hát újra a falnak, drótnak, már nem nagyon figyelek rá, hogy szépen másszak, csak minél előbb fenn legyünk. Utol is érjük a felettünk mászó csapatot, egyikük rendesen megakadt a vizes, függőleges szakaszon. Ennek köszönhetjük, hogy a várakozó csoporttag hátranéz, és felkiált. Erre hátrakapom én is fejemet, hiszen a nagy sietségben az utóbbi időben nem néztem szét. A látvány szédítő: a Tofana felső, homorú falán Zoli mászoik alattam, egy széles, majdnem teljes szivárvány gyűrűjében. Eddig sohasem láttam még szivárványt felülről, teljesen feldob a látvány. Közben ki is érünk a fal tetején, kisüt a nap, hidegfrontos-tisztán ragyog körülöttünk a világ. Simának tűnő, lapos kúp végén magasodik fölénk a csillogó csúcs. De bizony megszenvedünk, mire felkapaszkodtunk a tetejére.

Utat felfelé nem könnyú beazonosítani, így kitaposott ösvényeket követünk, amik nyugat felől közelítetik a csúcsot, de utólag kiderül – fentről minden jobban látszik – hogy inkább kelet felé, a gerinc irányába kellett volna indulnunk, a táblával jelzett kiszállás és a tulajdonképpeni út ott vezet. De azért a csúcskeresztet így is könnyen megtaláljuk. A nyugati oldalon töredezett kövek között halad az ösvény, ahonnan néhány igazán szép, kristályos, narancsosan színezett darab utazik aztán velem haza Magyarországra, hogy az íróasztalomat díszítse eztán. Zoli viszont egy kétöklömnyi, csillogó szépséget talál, így az ő táskája ettől a ponttól még nehezebb lett. Amit csak azért nem bán túlságosan, mert a hátizsák a csúcson szinte teljesen kiürül. Ami ruhát csak viszünk, mind magunkra húzzuk a süvítő, kétfokos szélben. Egy tucat túrázó fázik már ekkor a kereszt tövében, de nem nagyon mozdulnak, lebilincseli őket a szédítő panoráma. Erről a pontról ugyanis az egész Cortinai körzet belátható, minden eddigi túránk célpontjával. És micsoda fényben! Olyan fenségesen tiszta a levegő, hogy úgy tűnik, akár meg is érinthetnénk a szomszédos Tofana-csúcsokat, a Tofana di Mezzo-t, és Dentro-t. A sziklák fehéren, a völgy a várossal zölden ragyog, a horizonton sötét fellegek tornyosulak. A fény és árnyék kontrasztjai a fenséges tájon megkoronázzák az idei Dolomitok-túránkat. Bár majd ráfagy a kezünk a gépre, alig bírunk elszakadni a kövekkel megtömött kereszttől.

Végül mégis nekivágunk a lefelé vezető útnak, így hamarosan megtaláljuk a Lipella kiszállását jelző táblát. A keleti, kissé meredekebb, töredezett, itt-ott vizes hegyoldalon szintén nem vitték túlzásba a felfestést. Néhol találunk vörös vagy kék pöttyöket, meg is próbáljuk követni ezeket, de nem mindig sikerül, a túrázók ugyanis össze-vissza járták a hegyet, mindenfelé csapásokat hagyva maguk után. De egy órányi fárasztó ereszkedés és útkeresés után mégis elérjük a nyerget, ahová a Giussani ház épült. Hatalmas idezuhant kőtömbök között vezet az út a házhoz, a labirintusban megint régi bunkerek nyomait fedezzük fel. Innen már sima, széles, jól jelzett túristaút kacskaringózik lefelé, ami széles makadámon ér vissza a parkolóhoz. A horizonton sötétlő fellegek közben egyre aggasztóbban gyülekeznek a völgy fölé, de szél újra és újra széthajtja őket. Így este még búcsúzóul körbe tudjuk járni a kempinget, végigsétálunk a patak partján, hogy aztán minél korábban nyugovóra térjünk a másnapi nyolcórás hazaút előtt. A hidegfront öt fokos éjszakát hoz, kihűlt orral kapkodjuk magunkra a legmelegebb ruháinkat. Nehéz szívvel válunk meg az Ampezzaner Dolomitok ormaitól. Nem kétséges, hogy vár még ránk itt néhány kaland.
Képek: Dolomitok 2010
Comments