Vasalt utak‎ > ‎

Via delle Bocchette

2016.08.21-22., B/C, Brenta-Dolomitok (Olaszország)

Nem tagadtam ám meg teljesen a via ferrátát. Tény, hogy az utóbbi években főleg sziklát másztunk, de a rajongásom a szép hegyeknek szólt régen is, most pedig még inkább. A Dolomitok pedig a kedvenc szegletem a világban, ahova mindig visszavágyok. Az emlékeimben a fehér, rózsás, sárga és fekete falak, függőleges tornyok között fehér felhőpamacsok gomolyognak, különleges fényeket törve a roppant völgyekbe, a haragoszöld erdőket pedig kanyargó fehér kőfolyások taglalják a sziklák tövében. Ott akarok lenni fenn a falakon, a csúcsok közelében, a meredélyek szélén, a felhők peremén. Emiatt volt bakancslistás már jó pár éve ez az út, de mivel az utóbbi időben egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset voltunk a Dolomitokban, sose szántuk rá az időt.  Most sem akartunk túl sok időt tölteni vele, az általában 3-4 napos túrát két nap alatt terveztük bejárni.

A Bocchette tulajdonképpen nem is egy via ferrata, hanem egy egész ferrata-rendszer, amelynek első szakasza, a Bocchette Alte a Bocca di Tuckett-től a Bocca di Armi-ig, a második része, a Bocchette Centrale pedig onnan a Bocca di Brenta-ig, a Pedrotti házig tart. A háztól a Dodici Apostoli ház felé induló harmadik szakaszt nem teljesen jártuk be, egyik szakaszát az Ettore Castiglioni nevű ferrátán kerültük végül. Ha az ember kihagyná a kissé unalmas felgyaloglást a Bocca di Tuckett-hez, ellenben szívesen ferrátázna kicsit  - kb. 4km-el - többet, Madonna di Campiglio-ból a Grosté felvonó felrepít 2400 méter fölé. Mi ezt a megoldást választottuk, és némi reggeli tévelygés után 9 körül sikeresen beszálltunk egy felvonó kabinba.

1.nap

A Grosté felvonótól a Bocca di Tuckett-ig

Az éjszakai esők után szakadozott felhőpamacsok takarták a tájat, de itt-ott kikéklett mögülük az ég. A hegyi állomástól vagy húsz másik túrázóval együtt vágtunk neki a Cima Grosté felé vezető útnak. Az enyhe emelkedő is azonnal megmutatta, miért nem érdemes felvonózni: a levegőért mindkettőnknek erősen meg kellett küzdenünk. A felhőpamacsok között néha nehézkesen követtük a kőre festett piros pontokat, de aztán egyszer csak fenn álltunk egy fekete vaskereszt mellett, a hegy tetején, 2900 méteren. A track, amit követni szándékoztunk, persze nem jött fel ide, de igazából nem bántuk, mert éppen felszakadoztak kissé a felhők, és szép kilátás nyílt visszafelé, az alattunk húzódó nyeregre. Némi keresgélés árán megtaláltuk a lefelé vezető ösvényt is a hegy déli oldalán, ami inkább bizonyult II-es lemászásnak, majd romos kuloárnak, de szerencsére nem volt túl hosszú, hamarosan ott álltunk a beszállást jelző drótoknál. Mivel az út eleje inkább látszott széles párkánynak, mintsem igazi ferrátának, beülőt még nem húztunk. Az út tényleg sziklás párkányokon vezet, majd egy szép széles völgybe ér, ahol százféle irányba mutatnak a táblák. Ez a Bocca di Tuckett.

Bocchette Alte

Innen kezdődik a klasszikus ferrata. Kicsivel több létra, keskenyebb párkányok jellemzik az utat. Sajnos egyre sűrűbb és sötétebb felhők ereszkedtek ránk, egyre inkább csak éreztük, és szinte semennyire sem láttuk a hatalmas tereket, amelyek alattunk tátongtak.  A Cima Brenta keleti oldalában haladtunk, szűk bevágásokban, érezhetően kitett helyeken. Egyre hidegebb lett, és valahol a távolban megdördült az ég. Bár az előrejelzés szerint nem számítottunk esőre, de kicsi villám piktogramok jelezték, hogy várható némi zavar a légkörben. Ennek nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget akkor, de most, a bedrótozott kicsi párkányon haladva nem volt túl komfortos érzés a villámlok közelsége. A szürkeségből nemsoká egy nyeregbe érkeztünk, ahonnan a gerincen haladtunk tovább. Létrás felmászás, lemászás következett, és egy elágazásnál találtuk magunkat. Itt dönthettünk, hogy a vihar elől egyenesen az Alimonta házba menekülünk, vagy ezt a kerülőt levágva egyenesen a Cima Molveno mellett folytassuk az utunkat a Pedrotti ház felé. Az elágazás az út kb. hatodik kilométerénél van, és a mennydörgés nélkül is elég fáradt voltam. Ha egyedül döntök, valószínűleg bemenekültem volna a másfél kilométerre levő házba. Atti azonban erősködött, hogy nagy kerülő a ház, és ez az érv a track alapján tényleg hatásosnak bizonyult. Bár az út itt nem volt túl barátságos, kicsit még át is hajlott, ahogy dél felé traverzáltunk, de pár méter után kényelmes terepre érkeztünk, és a dörgés is csillapodott kissé. Percenként változott az időjárás, ahogy ereszkedtünk lefelé, egyre világosabb lett, majd újabb pár perc múlva felszakadt a felhőtakaró, és teljes egészében kinyílt a számunkra a völgy, aminek alján gleccser fehérlett, jobb szélén pedig ott állt a távolban az Alimonta ház. Erre senki nem jött tovább, gyakorlatilag egyedül voltunk. A Molveno döbbenetes nyugati fala alatt haladtunk el, ámulva bámultuk a fölénk tornyosuló sziklát, ami hol okkersárga volt, hol egészen elképesztően koromfekete. Megborzongtam, amikor megláttam benne a nitteket. Talpunk alatt meredeken szakadt le a hegyoldal, ami ugyan némi kellemetlen ereszkedést jelentett a gleccserig, de legalább láttuk, mit csinálunk, merre megyünk. Óvatoskodva araszoltunk le a jégre, igyekezve a beleolvadt nagyobb kövekre lépni, mert ahol nem sikerült, azonnal megcsúszott a lábunk. Hágóvasat persze nem hoztunk, pedig itt jól esett volna. A völgy aljából dél felé folytattuk az utat, felfelé a gleccseren, ahonnan jól látszott a bevágás a sziklák között, a Bocca di Armi. Azt hiszem, ezt a szakaszt utáltam ezen a napon a leginkább. Először a csúszós jégen verekedtük fel magunkat, ahol néha tényleg csak egy mozdulaton múlt, hogy nem csúsztunk ki. Legalább egy túrabot nagyon elkelt volna, de azt sajnos nem hoztunk magunkkal. Aztán a gleccser jobb oldalán törtettünk felfelé, egy instabil törmeléklejtőn, kettőt előre, egyet hátra –módszerrel. Végül fenn álltunk a nyeregben, ahol jól látszott gleccser 4-5 méteres vastagsága a tovább induló létra mellet.


Bocchette Centrale

A rövid kis létra egy párkányra vezetett, ami a Cima Brenta oldalában fut végig. Bár újabb felhők érkeztek, a fátyolos fényben még sejtelmesebb volt az alattunk tátongó mélység. A hegyet kerülve újabb meglepetést kaptunk. Először csak halványan, aztán egyre kontúrosabban felderengtek előttünk a szemközti sziklák. Hamarosan teljesen kitisztult a kép, sziklatornyokat láttunk magunk előtt, és a Campanille Basso impozáns északkeleti oldalához érkeztünk. Ahogy haladtunk a torony tövében, kerülve azt, egyre jobban látszott, micsoda elképesztő képződmény valójában. Atti állította, hogy mozog, és ha kicsit nem figyeltem rá, csak futtában odapillantottam, magam is láthattam, ahogy éppen hátrafelé halad, csavarodik, illetve dől ránk. A túloldaláról még keskenyebb, még hajlottabb, még magasabb volt, muszáj volt kicsit megállni, hogy megcsodáljuk. Némi ereszkedés után megint párkányokon haladtunk, ezúttal azonban csodás kilátással a Val Brenta Alta völgyre. A felső végében le kellett ereszkedni kissé a nyereg előtt, majd megint egy kis törmeléklejtő jött, de már nem bántuk, mert tudtuk, hogy valahol nem messze a nyereg mögött ott a Pedrotti ház, ahol megpihenhetünk. Kb. 10,5 km, nagyrészt via ferrata az első napra eső adag, jól el is fáradtunk tőle. Persze nem számoltunk előre a folyamatosan 3000 méter körüli magasságon haladó útvonallal, és a meglepően sok szinttel.

A házban elfogadták az ÖAV tagságunkat, úgyhogy normális áron volt a szállás, kaja. A félpanzió nem igazán éri meg, mert nem főznek túl jól, de az étel legalább kiadós. A ház egyébként rendes, bár a matracokba lyukat feküdtek az utazók. Ivóvíz nincs, de nem is mérik csillagászati áron a palackos vizet. Míg vacsoráztunk, megérkezett az eső, nagy cseppekben gurult le a szoba ablakán. Érdekes, hogy pont most esett, mikor majdnem egészen felszakadtak a felhők. Kristálytiszta, vizes, frissen mosott lett a kék táj az esőtől, ami a naplemente által rózsaszínre festett felhők között lágyan nyújtózott alattunk. Korán lefeküdtünk, és nem kellett korán kelnünk.

2.nap

Bocchette

Ragyogó napsütésre ébredtünk, egyetlen felhő sem volt az égen. Mire lekászálódtunk, már az étterem is majdnem üres volt. Ha a reggeli nem is ért sokat, legalább jól feltöltekeztünk teával. Majd 8 óra lett, mire végre összeszedelőzködtünk, és nekivágtunk a második etapnak. Előző este jobban megnéztük a track-et, és megállapítottunk, hogy két alkalommal is gleccseren kell áthaladni, illetve, hogy megint egy kellemes 500 méteres emelkedővel fogjuk a napot indítani. Előbbi info némi aggodalomra adott okot, és az utóbbi sem gyorsította meg az elindulást. A ház túloldalán haladtunk tovább, először csak szintben, az előző völggyel párhuzamosan, a sziklák túlsó oldalán északra, aztán egyre meredekebben felfelé és nyugat felé. Átszeltük a széles völgyet, és a sziklás katlan túlpartján gyalogoltunk egyre magasabban. Vagy egy óra múlva elágazáshoz érkeztünk, ahonnan a jobbra induló csapás a Cima Tosa csúcsára vezet a látszólag teljesen függőleges sziklafalon keresztül. Persze ismertük már annyira a Dolomitokat, hogy tudjuk, közelebbről ott egy egész jól járható út van, de mivel közel 20 km várt még ránk, ma nem babráltunk a csúccsal, balra tértünk, kerülve a hegy déli nyúlványát. Párkányok jöttek megint, újra drótok mentén haladt az út, aztán meredek ereszkedés kezdődött, lefelé másztunk a sziklákon, míg a túloldalon feltűnt a gleccser meredek felső pereme, egy lábnyomsorral átszelve. Én ezen át nem megyek – gondoltam. Az egyik párkányon szembe haladó idősebb helybélivel találkoztunk, aki megerősítette, hogy hágóvas és csákány nélkül jobban tesszük, ha a következő szakaszt inkább a kicsit hosszabb, de biztonságos úton, a Rifugio Agostini felé kerülve tesszük meg, ő maga is abból a házból indult. Vérző kezével határozott piros csíkokat rajzolt a saját térképére, ahogy a kerülőt mutogatta nagy lelkesen. Nem tudom, hogy sérülhetett meg, de ajánlkozásomra, hogy kössük be, határozottan legyintett, és húzgálta tovább a véres csíkokat a térképre.

Gleccser helyett Ettore Castiglioni

Hogy mennyire igaza volt, az annál inkább látszott, minél közelebb kerültünk a gleccserhez. Az átkelő út brutálisan meredek jégfalat keresztezett, egyszerűen nem mertem bevállalni azt a mintegy kétszáz métert. A ferrata majdnem függőlegesen ereszkedett a jégre, ahol a drótok után szép piros fix kötelet kötöttek ki, megkönnyítendő a gleccser kevésbé meredek részére való lejutást. Erről a pontról lehetett volna valahogy elverekedni magunkat a katlan túloldalára, de egyértelmű volt, hogy a völgyben leereszkedő kerülő utat választjuk. De bevallom, még a kötelet markolva is rettegtem a jégen: meredek volt, iszonyú sima és csúszós, és itt-ott éles kövek fagytak a felszínébe, ami lépésnek remek volt, de belegondolni, hogy ha kicsúszom, ezek fogják végighasítani a kezemet, nem volt túl kellemes. A kötél kb. 20 méter hosszú volt, amikor elfogyott, önállóan kellett tovább ereszkedni újabb 20 méternyit, már egy fokkal kevésbé meredek, de továbbra is simára fagyott, csúszós jégen. Ez a rövidke szakasz több mint fél óránkba került: kinéztem egy stabilnak látszó 3-4 centis befagyott követ, és megcéloztam. Közben egy másik befagyott két centis kőbe kapaszkodtam, ahogy próbáltam a lábam annyira lenyújtani, hogy elérjem vele a célpontomat. Ha sikerült, imádkoztam, hogy ne pont most szakadjon ki a jégből, így haladtunk, míg el nem értünk egy kővel jobban felszórt gleccserszakaszt, ahonnan már biztonságosabban tudtunk lefelé ereszkedni. A völgy aljában hamarosan megtaláltuk az utat, és követtük a ház irányába, ami piros tetejével feltűnően virított odalenn. Mert a kis kitérőnk 300 méter szintvesztést jelentett, még úgy is, hogy nem mentünk le teljesen a házhoz, hanem a bácsi rendelkezései szerint még előtte jobbra tértünk, egy kicsi kőtorlasszal lezárt úton levágtuk a kerülő kis sarkát.

Jó minőségű turistaút vezetett fel a sziklák aljába, és nemsoká a szemközti roppant fal egyik bevágása előtt álltunk, ebben építették ki a drótos utat a Cima Susat nyergébe. Itt már mindenfelé mászókat láttunk, mászták ezt a nagy falat is, egy elég nehéznek látszó úton, nem messze a ferrátától. Maga az ferrata nem volt különösebben érdekes, de a tetejére érve döbbenetes kilátás tárult elénk, a Vedretta Prato Fiorito, ami egy vagy két km hosszú, és 500m széles, felül meredek, aztán ellaposodó sziklás katlan, ennek az aljában kígyózik az ösvény az Dodici Apostoli ház felé. A látványt távoli havas hegyek keretezték, hogy teljes legyen a csoda.

Dodici Apostoli

A térkép alapján valamiért úgy képzeltem, hogy ez itt egy isten háta mögötti, elhagyatott hely lesz, de szemmel láthatóan a túra legnépszerűbb, legtöbbet látogatott pontjára érkeztünk, már messziről látszott a ház körül nyüzsgő turisták tömege. Csatlakoztunk egy almafröccs erejéig a lapos sziklákon napozókhoz, de mivel ránk még hosszas, unalmasnak kinéző kaptatás várt, nekivágtunk újra. Itt láttuk, hogy a Bocchette harmadik szakaszát ebből az irányból kétnyelvű táblákkal zárták le a Pedrotti felé. Gondolom, úgy voltak vele, hogy aki a túloldalról meglátja azt a gleccsert, úgyse akar majd átmenni rajta.

A ház mögött meredek letörés után törmeléklejtő következett, aminek most megörültünk, mert gyorsan és fájdalommentesen veszítettünk közel 500 méter szintet. Óvatoskodva haladó olasz párost hagytunk le, és siettünk tovább. Egy szép kis réten a kétfelé ágazó úton jobbra haladtunk tovább, erdőben folytatva a meredek ereszkedést. Az erdőből időnként felcsillant alattunk egy tó zöld tükre, de még sokat kellett menetelni, mire a partjára értünk. Itt pihentünk meg újra, és a tóparton fogyasztottuk el a szendvicseink maradékát. A korábban megelőzött olasz pár érkezett nemsoká, és a közelünkbe telepedett. Mi már mentünk is tovább, erdőben, turistaúton, amit akár kényelmesnek is nevezhettem volna, ha nem vesztettünk volna már 2000 méternél is több szintet aznap. Így inkább fájdalmas volt, és egy kicsit unalmas is, a fantasztikus sziklák után.

Az olaszok közben utolértek, és hosszú léptekkel húztak el mellettünk. Kicsivel később kiderült, hova siettek, az erdőben rendes kis parkoló lapult, ahol rengeteg autó állt, pedig még messze voltunk a civilizációtól, ránk konkrétan még 10 km gyaloglás várt. Az első elhaladó autónak ötletszerűen kitettem a kezem, és az meg is állt. Pinzolo-ba mentek, ami pont az ellentétes irány Madonnához képest, de legalább a főútig eljutottunk velük. Óráknak tűnt, mire a kis dobozos kocsi elérte az utat, egyáltalán nem éreztem erős késztetést, hogy a saját lábamon tegyem meg ezt a szakaszt. Most már csak azt kellett megoldani, hogy a nem túl szerencsés kereszteződésben fogjunk egy Madonna felé haladó kocsit. Ebben a pillanatban sötét autó kanyarodott ki a kereszteződésből, intettem, megállt. Az olasz pár volt, akikkel oda-vissza előzgettük egymást a háztól. Nevettek, felismertek ők is bennünket. Így esett, hogy gyors fuvart kaptunk az autóhoz. Visszanéztem a hegyre, ahogy a hosszú, unalmas legyaloglás (+ 500 méter felgyaloglás) terhétől megszabadulva, vidáman meséltük újra egymásnak a szerencsés megszabadulásunk momentumait. Kicsit sajnáltam, hogy a szép idő egy napot késett, hiszen nem valószínű, hogy valaha még járnék erre, de elégedett is voltam, mert végigjártuk ezt a gyönyörű utat, és bizony ha egyes részein nem is láttunk belőle túl sokat, be kell valljam, nemcsak ámulatba ejtő, de igazán kalandos is volt.

Képek: Dolomitok
Comments