Szlovák Paradicsom Ősszel (Velky Sokol, Piecky, Hernád-áttörés, Klostorisko, Maly Kysel) 2009.11.21-22.

Egyre rövidebbek a nappalok. Fagyosak a reggelek, és csak néha színesíti napsütés a túrákat. Olyan helyszínt kerestünk hát, ami nincs túl messze, jól ismerjük, és az utak nem túl nehezek, de azért tartogatnak kihívásokat. Ilyen jolly joker a Szlovák Paradicsom. Szálláshelyet a legutóbb felfedezett Pila falucskában kerestünk, a hely csodaszép fekvése és nyugodt környezete miatt. A Chata Pila egy helyes kis faház a falu közepén, ami bár nem olcsó, de meleg és rendezett (33 euro/szoba/éj + 3/fő a reggeli). A ház személyzete, egy angolul éppen csak beszélő Maci-Laci fiú pedig valóban megvárt bennünket, pedig csontra hoztuk a 4 órát, 11-re voltunk ott. A Salgótarján- Rimaszombat- Tiszolc – Garamfő (Telgárt) útvonalon közelítettük meg a Szlovák Paradicsomot, és megpróbáltunk egy közvetlen úton eljutni Pilába, a dobsinai barlang után balra térve egy kis bekötőútra. Az útról előbb egy behajtani tilos tábla próbált eltéríteni bennünket, majd egy útra dőlt fenyő, de egyik sem bizonyult komoly akadálynak a két órás ködben ténfergés után. Tehát az út keskeny és kacskaringós, de legalább senki se járja, (max. a vaddisznók), és pont Pilába vezet. Eddigre felszállt a köd, hamarosan meglett a falu, és a közepén a ház is.

 

1. nap Velky Sokol, Piecky

A Nagy Sólyom (Velky Sokol) völgyet a hossza miatt választottam, és azért, mert itt még soha nem jártam. Fél 9-kor indultunk. Mínusz másfél fokban keltünk útra, és félórás gyaloglással értük el (zöld jelzés a falun keresztül) a szurdok bejáratát. Innen balra kezdődik a sárga jel, ami először a patakmeder mentén, majd benn a patakban halad, eleinte majdnem vízszintesen. Nehezítést csak a magas vízszint jelentett. A frissen kipróbált impregnálási technológiám azonban hatékonynak bizonyult, a kétnapos vízben tocsogás sem áztatta át a bakancsomat.

 

A lényege: lovas boltban kapható olyan bőrápoló zsír, amely az impregnálás érdekében méhviaszt is tartalmaz. 2200 Ft/0,25 kg, tehát meglehetősen olcsó is. Tény, hogy sötétíti és fényesíti a bőrt, de ez nem is ártott a cipőmnek, amin lassan már mutatkozni kezdtek az igénybevétel nyomai.

 

Kicsit párás volt a reggel, de szépen sütött a nap, gyorsan tisztult az idő. A patak vadul ontotta a párát, a fenyőkön lecsapódó víz fagyosan ragyogott. Kristályos csillogás a levegőben, csikorgó fagyos talaj a talpunk alatt. Az ösvényről a patak medrébe térve, a helyenként igen mély vízbe lépve, kőről kőre haladtunk tovább az első doronglétrákig. Itt aztán elbizonytalanodtunk kicsit. Minden, ami fából volt a szurdokban, vagy deres korcsolyapályává vált, vagy nyálkásan csúszkált. Azt hamar megtanultunk, hogy a hengeres fatörzsekre tilos lépni. Hamarosan sziklák közé érkeztünk, kisebb létrákon, pallókon haladtunk egyre feljebb. Időnként nem szégyelltem négykézlábra ereszkedni a pallókon, ha meg-megcsúsztam. A szurdok maga elég hosszú, de nem emel sokat, és nem túl nehéz, 13 óra körül már fenn voltunk a napsütésben, és nekiállhattunk falatozni.  

A piros jelzésen balra, majd a kék jelen a Kis Rét (Mala Polana) felé haladva egy bő óra alatt elértük a központi placcot, ahova a Piecky és a Sucha Bela is érkezik. Innen a sárga jelet követtük balra, be az erdőbe, és elhagyva a Sucha Bela (Száraz-Fehér völgy) behajtani tilos táblával jelölt kijáratát, tovább haladtunk az aszfalton. Tudtuk, hogy hamarosan jön a Piecky, nem is koncentráltunk túlságosan a jelekre. Rosszul tettük, mert elmulasztottunk balra térni, amit csak másfél teljesen felesleges kilométer lenyomása után vettünk észre.

Vert seregként fordultunk vissza, ahol rögtön megláttuk a hiba okát: a jeleket az út egyirányúsága miatt a fáknak csak az egyik oldalára festik fel, így nagyon kell figyelni, ha menetiránnyal szemben akarsz haladni.

 

Tehát a Sucha Bela lejárata után rögtön balra kell térni a kocsiúton, és azt követni vagy 500 méteren keresztül, míg az ösvény zöld jelzéssel fordul a szurdokba. Lassan sötétedni is kezdett így kiléptünk, hogy a teljes sötétség előtt leérjünk. Párszáz méter után jön az első doronglétrás-sziklakádas szoros, amit még kettő hasonló követ, ezek az esti párás narancsos fények nélkül is igen szépek, így viszont egészen fantasztikus hangulatot árasztottak. Sajnos a fény már elég kevés volt a fotózáshoz, így fejben kellett beszkennelni a látványt, hangulatot. Megtörtént. Egy rövidebb, és egy hosszabb létrán leereszkedve érkeztünk végül a katlanba,

ahova a legnagyobb vízesés is zuhan. Az erősödő sötétség ellenére megpróbáltam megörökíteni a hangulatot, ez végül hosszú záridő és állvány segítségével sikerült is. Innen már csak menetelés következett, az út majdnem vízszintes, viszont a vízszint itt is magasabb a megszokottnál, így előkerültek a fejlámpák.  

Ez a teszt is jól sikerült. A leírás 63 méterre teszi a fejlámpám (Silva L1 MidNite) hatótávolságát. Ezt csak megerősíteni tudom. Kettes fokozaton tökéletes, erős fényt adott, fixen, kényelmesen ült a fejemen. A tartósságát és fogyasztását csak később tudom majd lemérni, de akkor beszámolok. Ugyanis háromnegyed ötkor már lenn is voltunk a faluban. A zuhany után autóztunk pár kilométert a Biely Potok házba, ahol isteni káposztalevest, és egész jó sertéssültet (tükörtojással, baconnal, sajttal) rendeltünk Ludmillától, a rosszkedvű pincérlánytól. Nem tudom, miért haragszik a világra, de tényleg nem lehet könnyű dolga, három magyar társaság is vacsorázott éppen a házban.

 

 

2. nap Hernád-áttörés, Klostorisko, Maly Kysel

Maci-Laci bőséges reggelit adott (felvágott, sajtok, és sok-sok friss zöldség), és finom, bár nem túl nagy adag rántottát is sütött nekünk.

Erre a napra sem terveztem rövidebb túrát, a klasszikus Hernád-áttöréssel (Prielom Hornádu) kezdve a Kolostor-szurdokon (Klostorisko) fel, majd némi kerülővel a Velky Kysel-en, lefele pedig a Sucha Bela-n gondoltam jönni. Tudom- tudom, hogy ez is egyirányú, de egyrészt estefele már senki nem jön fölfele, másrészt így gazdaságosabban végigjárhatók a látványos utak.

 

Kicsit csúsztunk az indulással a kiváló reggeli és az összepakolás miatt, viszont örömünkre a podlesoki parkolóba így is mi gurultunk be elsőként. Némi szöszölés után már tapostuk is a félig fagyott sarat a Hernád mellett. Élveztük az előző napinál egy kicsit csípősebb levegőt, fotóztuk a deres faleveleket és pókhálókat. Nemsoká elértük a hidat, és a folyócska bal partján folytattuk az utat. Az első kis pihenőnél döbbenten álltunk meg. A vízpartot pillepalackokból, hungarocellből álló takaró borította, a vízen úszó ágakra is jutott a különleges fedőrétegből. Úgy látszik, a nyár elmúltával már nem olyan fontos, hogy ez a darabka paradicsom tiszta és szép maradjon.  

Némi könnyű túraút után a sziklába erősített lépéseken vezet az ösvény, majd hidakon, sziklákon követi a folyót. Az egyik híd alól kibújva értük el a táblát, ahol a Klostorisko zöld jelzésére tértünk. Ez az út a rövidsége ellenére sok szépséget tartogat, magunkban kis kanadának neveztük. Itt szinte semmi mesterséges nincs. Egy-két vaslépés, lánc vagy létra segít ugyan, de a szurdokba dőlt hatalmas fákat senki sem szabdalja fel vagy takarítja el. Az emberi lelemény talál újabb és újabb megoldásokat a kikerülésükre. Ezért a szép kis vízeséseket óriás, mohos törzsek keretezik. Hozzájárult a hangulathoz a barlangok szájából, a vízesések aljából előgomolygó köd, amin csak átsejlett a fenti napsütés. Mire a fennsíkra érkeztünk, teljesen felszállt a köd. Megnéztük a romokat, a fenti háztól rácsodálkoztunk a Tátra deres ormaira, és az órára nézve módosítottunk kissé az útvonalon.

A kék jelen indultunk a Maly Kysel felé, ahol először emelkedik, majd lejt az út, és vagy egy kilométer után bevezet egy szűk sziklahasadékba. Itt találkoztunk az első szalamandrával, aki nem mozdult, hagyta magát fotózni. Az első katlanból rövid létra vezetett tovább. A szurdok tulajdonképpen nem jelentett nehézséget, és semmi új kunsztot nem hozott, mégis mindenkinek ajánlom, mert egészen különleges a hangulata. A többinél kissé girbe-gurbább, kissé vizesebb, és persze szalamandrásabb. Mikor már a harmadik került majdnem a talpam alá, elkezdtem nagyon figyelni. Azt hiszem, sikerült, nem váltam gyilkossá. Az első, sziklás szakasz után már lágyan kanyarog a szurdok, nem túl meredek, és a sekély víz miatt könnyen járható. A végén viszont egy húzós kis emelkedő megmászásával jutottunk fel a központi placcra.

 

Három óra elmúlt, így a következő alkalomra halasztottuk a Sucha Belat, és a túraúton indultunk le. A sárga jelzés végénél balra tértünk a pirosra, majd onnan az első lehetőségnél megint balra a kocsiúton, levágva így egy nagyobb kanyart, aztán folytatva az utat a piros jelen. Nemsoká elhagyja a jel a dűlőutat, és balra az erdőbe tér, és meredeken ereszkedni kezd. Fájós térdűek maradhatnak a dűlőúton, mert az is a faluba megy, csak kicsit lassabb. Mi a gyors megoldást választottuk, és bukdácsoltunk lefele a gyökerek között. Még világosban értünk ki az erdőből, négy után nem sokkal, és megvacsoráztunk a kemping melletti étteremben. Majd belevetettük magunkat a ködbe a hazafele úton. Ami egészen Tisovecig tartotta magát, a muráni szerpentinen tejszerűre sűrűsödve. De még így is majdnem sikerült a négyórás limit.

Még több kép: Szlovák Paradicsom