Vasalt utak‎ > ‎

Tovább az Eisenerzerre




Eisenerzer Steig (Ausztria) 2010.06.05.


Teljes túra: 8,2 km
Teljes szint: 1060 m fel és le
Biztosított szakasz: 420 m
Nehézség: C/D

A beszállásig: 1,5-2 óra
Mászás: 2 óra
Lefele: 2 óra


Jelentem: nincs több hó Eisenerzben. Pedig szerdán még aggódva nézegettük a webkamerákat, találgatva, hogy melyik hegy melyik, remélve, hogy az a csúf szürke hegyoldal a képen nem a Pfaffenstein. Mert eldöntöttük, hogy nekivágunk újra, miután legutóbb – két hónapja! – nem tudtuk teljes mértékben kiélvezni a mászást. A hétvégi rendezvény miatt (Erzberg rodeo motoros hepening, így kell kihasználni a szétgyalult hegy nyújtotta lehetőségeket), a kedvenc helyeinken egyáltalán nem kaptunk szállást. Szerencsére az utolsó pillanatban Hieflau-ban sikerült egyet foglalni, úgyhogy már péntek este nekivághattunk az útnak.

Jól haladtunk, hoztuk is a szokásos négy és fél órát, így pontban fél tízkor landoltunk Hieflauban. Itt kissé keresgéltük a feljáratot a hegyre, de amikor végre megtaláltuk, rettenetesen megörültünk: megint jól belenyúltunk, mert a Pilsinger-villa a hegyoldalon, pontosan szemben áll a Planspitze kilógó platójával, amit narancsosra festett a lemenő nap fénye. Ablakunkból a falura, a völgyben húzódó víztározóra, és a környező nagy hegyekre nyílott kilátás. Az apartman tulajdonképpen egy szaunából, a mellette, egy légtérben kialakított konyhából, (nyitott zuhanyzóval és merülő medencével), és egy különálló hálószobából állt össze. A falakat vendéglátóink egykori hegymászómúltját felidéző képek díszítették. Összességében kellemes hely volt, fáradtak is voltunk, úgyhogy korán nyugovóra tértünk.

Így nem is esett nehezünkre a másnap reggeli koránkelés, mert már hétkor látszott, mennyire gyönyörű napra számíthatunk. Az esisenerzi parkolóban viszont (Hieflau felől érkezve a rendőrségnél balra, a csupasz sziklák irányába, és aztán már csak felfelé) megtorpantunk kissé, ugyanis szinte minden hely foglalt volt, alig találtunk egy zugot, ahová leparkolhattunk. Több csoport is készülődött felfelé, mi csak abban reménykedhettünk, hogy legalább a nyugdíjas társaság nem az Eisenerzer-t fogja választani.

Meg kell mondjam, sokkal jobban haladtunk, mint legutóbb, szinte pontosan két hónapja, mikor a tájékozódási problémákat még hófoltok is nehezítették. Az erdőben még elég hűvös is volt, élveztük a meredek kaptatót, először a sűrű fenyvesben, majd az irtáson, végig a szikla mellett, ahol legutóbb a zergékkel találkoztunk, fel a nyeregbe, majd még tovább, a szikla felé a Markussteig-on. Időközben a nyugdíjasokkal színesített csoport utolért, majd el is hagyott bennünket, szokás szerint kényelmesen haladtunk, fotózgattunk. A beszállásnál mi is utolértünk egy háromfős fiúcsapatot, akik kényelmesen igazítgatták a szerelésüket. Nem is tudtuk, milyen stratégiát válasszunk, hogy lehetőleg ne lihegjünk a dróton mások sarkába, de ne is akadályozzunk senkit. A fiúk nem siettek, hát nekivágtunk.

Már a kezdőfalon éreztem, hogy ez másfajta mászás lesz, mint az áprilisi, amikor hideg szél csapkodta a hajamat, és hófoltokon, néhol halálfélelemmel küzdöttük fel magunkat idáig. Most ragyogott a nap, 25 fok körül lehetett, zöldek voltak a hegyoldalak, és úgy egyáltalán, ragyogott a világ. Egyedül a szemközti Erzbergről idehallatszó motorok bőgése, és az őket filmező helikopterek berregése zavart kissé, de mivel állandó zaj volt, meg lehetett szokni.

Annyira jól esett itt lenni, hogy az első platón meg is álltunk kissé nézelődni. Itt szembesültünk a ténnyel, hogy bizony a nyugdíjasok is itt fognak mászni: szépen beálltak a sorba.


A terasz utáni mászás még jobban esett a töredezett részeken, a sima falon balra araszolás még ennél is könnyebben ment. Valahogy minden falon meglettek a lépések, könnyedén, gyorsan haladtunk. Zoli arcán is látszott, ezt most igazán élvezi. Innen már látszik a Leopoldsteiner See is, ami még szebbé teszi a mászást. Könnyebb és nehezebb, de mindenhol élvezetes szakaszok következtek, csak az elénk került fiúk videózása fogott vissza kissé bennünket, de aztán ők is félreálltak, hogy jobban haladjunk. Két szembejövő is érkezett, de a kérdésünkre, hogy vajon miért csinálják ezt ekkora forgalom mellett, nem igazán kaptunk választ. Mert hogy mi lemásztunk legutóbb, az érthető: nagy hó volt fenn, és senki sem jött szembe.

Kellemes rész következett, mikor jobbra be kell mászni a csúcs alá a peremről, nem túl technikás, de eléggé kitett helyen. Innen már csak egy-két húzósabb függőleges következik, majd a ferde repedés, és a kürtő. Előbbi szokás szerint kissé nehézkesen, utóbbi viszont nagyon gyorsan sikerült, és már fenn is voltunk a kereszt tövében összegyűlt tömegben.

A látvány még az áprilisit is felülmúlta, bár itt most nem voltak havas ormok, csak szürke kövek, zöldellő hegyoldalak körös-körül. Most már ismerősként üdvözöltük a Gesause és az Eisenerzi Alpok hegyeit. Vannak még ugyanis terveim velük. Az Eisenerzer Reichenstein-en a Grete Klinger Steig, Johnsbachban a Klettergarten, a Buchstein tetején futó vasalt út, a Planspitzére vezető Wasserfallweg, és a Hochtorra vezető nehezebb utak. De ez egy újabb történet.

Bár Zoli nem nagyon szeret lefelé mászni, mégis sikerült rávennem, hogy visszaútnak ne a Markust, hanem a Pfaffenstein déli oldalán futó B-s Südwandsteig-et válasszuk. Nem is bántuk meg, az út eleinte a szikla éles déli letörésének peremén fut, végig csodás kilátás nyújtva Eisenerzre. Egy fantasztikus rétben, egy füves horpadásban végződik, ahol nincs ember, akinek ne az jutna eszébe, milyen jó is lehet itt fenn aludni. A fű kövér és puha, a kicsi rét barátságos és fantasztikus a panoráma. Itt aztán ücsörögtünk is kicsit, mielőtt nekivágtunk volna a biztosított lemenőútnak.

A Südwandsteig egy könnyű klettersteig, akasztani nem feltétlenül szükséges, de azért jó érzés, amikor ott van melletted a drót. A sziklafal egyik hajlatában szinte függőlegesen indul lefelé, és egy darabig így is halad. Ha néha megszűnik a drót, bizony az nem jó érzés, mert a talaj igencsak kavicsos, könnyű megcsúszni rajta. A szikla aljánál kőszáli kecske párt vettünk észre, amint egy fűfolton legelésztek. Próbáltuk lefotózni őket, de elég messze voltak. Viszont egyáltalán nem zavartatták magukat, békésen eszegettek.

Mi közben elértük a törmeléklejtő tetejét, ami köztudottan a kedvenc helyeim egyike. Aljas módon meredek és csúszós volt ez is, meg kellett gondolni minden egyes lépést. A nap is úgy tűzött, hogy alig vártuk már a fenyves védő takarását. Nagy nehezen csak elértük ezt is, innen már kicsit könnyebben haladtunk. Tikkadtságunkat maradék vizünkkel és almával enyhítettük, és meneteltünk tovább a meredek ösvényen. Az út végre egy kilógó orom mögé tért, ami eltakarta az Erzberget is. Egy csapásra megszűnt a motorberregés, és végre hallani lehetett a madarakat, és patakok csobogását is. Sajnos a GPS által forrásnak mondott helyen csak egy patakból kilógó csövet találtunk, ebből nem nagyon mertünk inni. De nem is nagy baj, mert nemsoká elértük a Markus-al közös útszakaszt, és a parkolót.

Az út mentén az utolsó ház előtt fából készült kútból folyamatosan csorog a víz egy vályúba, ahol sörök hűlnek. A kúton tábla áll: Ivóvíz a hegymászóknak, és egy szmájli. Kedves gesztus, és az is, hogy a gazda reggel óta egy újabb sávot borotvált a háza melletti mezőbe, hogy az egyre több autó is elférhessen. Nálunk mikor lesz ilyen?

Comments