Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a Wildenauerre



Wildenauersteig (Hohe Wand, Ausztria), 2009.12.28.

Akkor már harmadik napja vártam, hogy meggyógyuljak. Mindegyik reggel úgy ébredtem, hogy jobban vagyok, de mire teljesen kiment a szememből az álom, egy kiadós, fuldoklásba hajló köhögés ráébresztett, hogy igen lassan halad ez a projekt, és ha nem vigyázok, eltelik a téli szünidő ágyban fekvéssel és kábultan a városban bóklászással. Ezért úgy döntöttem, megnézem még egyszer a Hohe Wandot. Van ott még egy-két izgalmas út. Ha már megyünk, aludjunk is ott. A szokásos szervezési módot választottam: majdcsak lesz valahogy. És ahogy sejtettem is, lett.

Bemelegítésnek a korábban felszerelés nélkül mászott Wahringer Steig-ot választottam, mert úgy éreztem, a hosszú kihagyás után szükséges lesz némi asszimiláció. Útközben új tüneteim is jelentkeztek: ezúttal az orrom dugult el, ami nem volt teljesen új jelenség, de hogy ez az óránkénti csöpögtetés ellenére is újra és újra megtörténjen, az merőben szokatlan volt.

Így igen örültem, hogy Dreistetten közelében ragyogó napsütés fogadott bennünket. Bár a szél élénken fújt, nem volt igazán hideg. December utolsó napjaihoz képest különösen nem. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen napon a falakon fogok mászkálni. Pedig éppen arra készültem. Lassan baktattunk hát Zolival az egyszarvúbarlang felé, hogy a közeléből induló falat meghódítsuk. A környék napfényben fürdött, a szomszédos dombon tornyosuló vár gyönyörű volt a tiszta kék háttér előtt.

Viszont a kaptató rosszat tett a tüdőmnek. Minden kisebb lihegés után köhögő roham következett. Nem bántam túlságosan, éreztem, ahogy átjár a friss hegyi levegő. A szikla is hívogatóan integetett. Felszereltünk hát, és nekivágtunk. Az első, csak néhány lépéssel biztosított szakaszon gyorsan átjutottunk. A jobbra haladó drótra csatolva lépkedtem tovább, nem bonyolítva túl a vízszintes részt. Innen a barlangig már könnyű dolgom volt, csak az utolsó lépés jelentett némi nehézséget. Ezt sajna megint csak némi térdeléssel oldottam meg, nem érezve elég erőt a lábamban. De megúsztam foltok nélkül. Ezúttal nem írtam a barlangban levő könyvbe, csak lefotóztam a lejjebb tornázó Zolit, és kiléptem a létrára. Tényleg jobb érzés úgy megtenni ezt a lépést, hogy közben ki vagy kötve. Fent megállapítottuk, hogy jó ötlet volt ez a kis bemelegítés. A karácsonyi tespedés után jól le voltunk lassulva. De a nap egyre melegebben sütött, így a világ is egyre szebb lett, és most már alig vártuk, hogy mehessünk a Wildenauer-re.

Ehhez még kellett egy keveset autózni Oberhöflein falucskáig. A leírás szerint itt a falu közepe táján egy nagyobb balkanyar utáni lehetőségnél kell letenni az autót, és elindulni a fal irányába. Tábla sehol. Mi inkább a falu végénél tértünk jobbra a Bergstasse-n, és egy kiszélesedő szakasznál hagytuk a kocsit. Pár perc séta után elértük a sárga jelet. A Wagnersteig itt már ki volt írva, efelé kell ugyanis elindulni. Viszonylag hamar elérhető a fal alja, de itt kezdődik még csak az igazi kaptató. A fal mentén jobbra haladtunk, majd a Wagnersteig után a kék pöttyöket követve nagy nehezen bogozva ki a jeleket, végre elértük a beszállást. Felnézve rögtön láttam, megérte levegő után kapkodni felfele: jó kis izgalmas fal ez.

Azt már tudtuk előre, hogy nincsen rajta drót, és csak a lépésekbe lehet biztosítani, de azt senki nem mondta, hogy azokat ennyire ritkán szerelték fel. A kezdő lépések után rögtön egy olyan szakaszra értünk, ahol az egyes kapaszkodókat néha csak felugorva értem el. Viszont a barlangkürtő előtt megpihenhettem kicsit. Még fényképezni is tudtam az itteni némileg vízszintesebb köveken. De már nagyon izgatott a barlang, hogy hogyan tudok majd kibújni a végén, úgyhogy tovább kúsztam felfelé. A zsákom súrlódott a falon, ahogy elkezdtem araszolni a lépéseken. Nem szeretem a barlangokat. Azt hiszem, van némi klausztrofóbiám is, ennek tulajdonítottam a fura hangokat, amiket a kürtőben hallottam. Sípolás, morajlás, mintha a tenger zúgna. Persze csak egy repülőgép húzott el a fejünk felett, én pedig elértem a barlang felső végét leszűkítő követ. Jobbnak láttam hátizsák nélkül próbálkozni a kibújással, úgyhogy leszereltem, és felraktam a kőre. Így már könnyebben mozogtam, de még így is okozott némi nehézséget átpréselni magamat a szűk nyíláson.

De végül fenn álltam a kövön, még időben ahhoz, hogy az alacsonyan járó nap narancssárga fényében láthassam a Schneeberg

havas csúcsát. Zoli is gyorsan utolért, így némi fotózás után azonnal nekivágtunk az utolsó kapaszkodóknak. Innen már lehet könnyíteni is, kikerülni a meredekebb falat, ahol a kapaszkodók haladnak. Én azért igyekeztem kimászni, bár erősen esteledett.

Felérve balra indultunk, hogy megkeressük a Wagnersteig lejáratát. Az ösvény mellett vadetető volt, ahol éppen zergék falatoztak. Egészen szelídek voltak, nem zavartatták magukat miattunk, folytatták a vacsorát. A lemenő nap utolsó fényeinél találtuk meg a lejáratot, ezért végigfutott rajtam némi aggodalom, hogy egy raxihoz hasonló lemenetel vár ránk a sötétben botladozva. Gyorsan elhessegettem, és megszaporáztam a lépteimet. Az egyik létra után mozgást láttam lenn: egy nagyobb kövön hatalmas állat állt, egy fenyő ágait rágcsálva. Biztos a szembeszél tette, de nem hallott meg bennünket, míg egészen a közelébe nem értünk. Méteres szarvú kőszáli kecske volt. Amikor végre felfigyelt ránk, mélyen a szemünkbe nézett, majd egy könnyed szökkenéssel jó pár méterrel arrébb termett. Még a patája sem koppant a kövön. Ámulva néztünk utána. Olyan volt, mint egy látomás a félhomályban. A következő forduló után még láthattam kicsit, megvárta, hogy elővegyem a gépem, újra a szemembe nézett, és még az exponáló gomb lenyomása előtt fellépdelt egy majdnem függőleges falon, majd végleg eltűnt a szemem elől.

A Wagner egyébként egy nagyon kellemes út, pár létra és némi drótkötél segíti a haladást rajta. Nem tartott sokáig leérni, hamarosan a fenyvesben folytattuk az utunkat. Lassan beesteledett, de mivel jól járható volt az ösvény, és a hold is szépen sütött, úgy döntöttünk, nem is vesszük elő a lámpát. Tényleg nem volt rá szükség, így aztán csak az autóban derült ki, hogy nem is volt nálunk, talán a folyamatos orrdugulás okozta oxigénhiányos állapot tette, hogy a többi felesleges holmival együtt kipakoltam.

Stollhof felé vettük az irányt, az egyetlen olyan méretű falu irányába, ahol szállást reméltünk találni. De már útközben felfedeztük a Mohr Gasthofot, megálltunk hát érdeklődni. A 72 euros ár elég riasztó volt, de kérdésünkre, hogy tud-e a környéken kiadó szobát, a tulaj azonnal telefonálásba fogott. Így volt időnk megnézni az étlapot, és a 9 eurós bécsi szelet már sokkal jobban tetszett. Mire kihozták a vacsorát, már szállásunk is volt, egy zárva tartó, két faluval arrébb levő fogadóban, 40 euroért. Persze ebben az árban nem számíthattunk fényes luxusra, de végül is a szoba tiszta volt, és még egy egyszerű reggelit is kaptunk mellé. Képek: Wildenauersteig



Comments