Wildenauersteig (Hohe Wand, Ausztria), 2009.12.28. Akkor már harmadik napja vártam, hogy meggyógyuljak. Mindegyik reggel úgy ébredtem, hogy jobban vagyok, de mire teljesen kiment a szememből az álom, egy kiadós, fuldoklásba hajló köhögés ráébresztett, hogy igen lassan halad ez a projekt, és ha nem vigyázok, eltelik a téli szünidő ágyban fekvéssel és kábultan a városban bóklászással. Ezért úgy döntöttem, megnézem még egyszer a Hohe Wandot. Van ott még egy-két izgalmas út. Ha már megyünk, aludjunk is ott. A szokásos szervezési módot választottam: majdcsak lesz valahogy. És ahogy sejtettem is, lett. Bemelegítésnek a korábban felszerelés nélkül mászott Wahringer Steig-ot választottam, mert úgy éreztem, a hosszú kihagyás után szükséges lesz némi asszimiláció. Útközben új tüneteim is jelentkeztek: ezúttal az orrom dugult el, ami nem volt teljesen új jelenség, de hogy ez az óránkénti csöpögtetés ellenére is újra és újra megtörténjen, az merőben szokatlan volt.
Így igen örültem, hogy Dreistetten közelében ragyogó
napsütés fogadott bennünket. Bár a szél élénken fújt, nem volt igazán hideg.
December utolsó napjaihoz képest különösen nem. Sose gondoltam volna, hogy egy
ilyen napon a falakon fogok mászkálni. Pedig éppen arra készültem. Lassan
baktattunk hát Zolival az egyszarvúbarlang felé, hogy a közeléből induló falat
meghódítsuk. A környék napfényben fürdött, a szomszédos dombon tornyosuló vár
gyönyörű volt a tiszta kék háttér előtt. Viszont a kaptató rosszat tett a tüdőmnek. Minden kisebb
lihegés után köhögő roham következett. Nem bántam túlságosan, éreztem, ahogy
átjár a friss hegyi levegő. A szikla is hívogatóan integetett. Felszereltünk
hát, és nekivágtunk. Az első, csak néhány lépéssel biztosított szakaszon
gyorsan átjutottunk. A jobbra haladó drótra csatolva lépkedtem tovább, nem
bonyolítva túl a vízszintes részt. Innen a barlangig már könnyű dolgom volt,
csak az utolsó lépés jelentett némi nehézséget. Ezt sajna megint csak némi
térdeléssel oldottam meg, nem érezve elég erőt a lábamban. De megúsztam foltok
nélkül. Ezúttal nem írtam a barlangban levő könyvbe, csak lefotóztam a lejjebb
tornázó Zolit, és kiléptem a létrára. Tényleg jobb érzés úgy megtenni ezt a
lépést, hogy közben ki vagy kötve. Fent megállapítottuk, hogy jó ötlet volt ez
a kis bemelegítés. A karácsonyi tespedés után jól le voltunk lassulva. De a nap
egyre melegebben sütött, így a világ is egyre szebb lett, és most már alig
vártuk, hogy mehessünk a Wildenauer-re. Ehhez még kellett egy keveset autózni Oberhöflein falucskáig. A leírás szerint itt a falu közepe táján egy nagyobb balkanyar utáni lehetőségnél kell letenni az autót, és elindulni a fal irányába. Tábla sehol. Mi inkább a falu végénél tértünk jobbra a Bergstasse-n, és egy kiszélesedő szakasznál hagytuk a kocsit. Pár perc séta után elértük a sárga jelet. A Wagnersteig itt már ki volt írva, efelé kell ugyanis elindulni. Viszonylag hamar elérhető a fal alja, de itt kezdődik még csak az igazi kaptató. A fal mentén jobbra haladtunk, majd a Wagnersteig után a kék pöttyöket követve nagy nehezen bogozva ki a jeleket, végre elértük a beszállást. Felnézve rögtön láttam, megérte levegő után kapkodni felfele: jó kis izgalmas fal ez. Azt már tudtuk előre, hogy nincsen rajta drót, és csak a
lépésekbe lehet biztosítani, de azt senki nem mondta, hogy azokat ennyire
ritkán szerelték fel. A kezdő lépések után rögtön egy olyan szakaszra értünk,
ahol az egyes kapaszkodókat néha csak felugorva értem el. Viszont a
barlangkürtő előtt megpihenhettem kicsit. Még fényképezni is tudtam az itteni
némileg vízszintesebb köveken. De már nagyon izgatott a barlang, hogy hogyan
tudok majd kibújni a végén, úgyhogy tovább kúsztam felfelé. A zsákom súrlódott
a falon, ahogy elkezdtem araszolni a lépéseken. Nem szeretem a barlangokat. Azt
hiszem, van némi klausztrofóbiám is, ennek tulajdonítottam a fura hangokat,
amiket a kürtőben hallottam. Sípolás, morajlás, mintha a tenger zúgna. Persze
csak egy repülőgép húzott el a fejünk felett, én pedig elértem a barlang felső
végét leszűkítő követ. Jobbnak láttam hátizsák nélkül próbálkozni a kibújással,
úgyhogy leszereltem, és felraktam a kőre. Így már könnyebben mozogtam, de még
így is okozott némi nehézséget átpréselni magamat a szűk nyíláson. De végül fenn álltam a kövön, még időben ahhoz, hogy az
alacsonyan járó nap narancssárga fényében láthassam a Schneeberg havas csúcsát.
Zoli is gyorsan utolért, így némi fotózás után azonnal nekivágtunk az utolsó
kapaszkodóknak. Innen már lehet könnyíteni is, kikerülni a meredekebb falat,
ahol a kapaszkodók haladnak. Én azért igyekeztem kimászni, bár erősen
esteledett. Felérve balra indultunk, hogy megkeressük a Wagnersteig
lejáratát. Az ösvény mellett vadetető volt, ahol éppen zergék falatoztak.
Egészen szelídek voltak, nem zavartatták magukat miattunk, folytatták a
vacsorát. A lemenő nap utolsó fényeinél találtuk meg a lejáratot, ezért
végigfutott rajtam némi aggodalom, hogy egy raxihoz hasonló lemenetel vár ránk
a sötétben botladozva. Gyorsan elhessegettem, és megszaporáztam a lépteimet. Az
egyik létra után mozgást láttam lenn: egy nagyobb kövön hatalmas állat állt,
egy fenyő ágait rágcsálva. Biztos a szembeszél tette, de nem hallott meg
bennünket, míg egészen a közelébe nem értünk. Méteres szarvú kőszáli kecske
volt. Amikor végre felfigyelt ránk, mélyen a szemünkbe nézett, majd egy könnyed
szökkenéssel jó pár méterrel arrébb termett. Még a patája sem koppant a kövön.
Ámulva néztünk utána. Olyan volt, mint egy látomás a félhomályban. A következő
forduló után még láthattam kicsit, megvárta, hogy elővegyem a gépem, újra a
szemembe nézett, és még az exponáló gomb lenyomása előtt fellépdelt egy majdnem
függőleges falon, majd végleg eltűnt a szemem elől. A Wagner egyébként egy nagyon kellemes út, pár létra és némi
drótkötél segíti a haladást rajta. Nem tartott sokáig leérni, hamarosan a
fenyvesben folytattuk az utunkat. Lassan beesteledett, de mivel jól járható
volt az ösvény, és a hold is szépen sütött, úgy döntöttünk, nem is vesszük elő
a lámpát. Tényleg nem volt rá szükség, így aztán csak az autóban derült ki,
hogy nem is volt nálunk, talán a folyamatos orrdugulás okozta oxigénhiányos
állapot tette, hogy a többi felesleges holmival együtt kipakoltam. Stollhof felé vettük az irányt, az egyetlen olyan méretű
falu irányába, ahol szállást reméltünk találni. De már útközben felfedeztük a
Mohr Gasthofot, megálltunk hát érdeklődni. A 72 euros ár elég riasztó volt, de
kérdésünkre, hogy tud-e a környéken kiadó szobát, a tulaj azonnal telefonálásba
fogott. Így volt időnk megnézni az étlapot, és a 9 eurós bécsi szelet már
sokkal jobban tetszett. Mire kihozták a vacsorát, már szállásunk is volt, egy
zárva tartó, két faluval arrébb levő fogadóban, 40 euroért. Persze ebben az
árban nem számíthattunk fényes luxusra, de végül is a szoba tiszta volt, és még
egy egyszerű reggelit is kaptunk mellé. Képek: Wildenauersteig |
Vasalt utak >