Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a Prielre




Grosser Priel 2515m, Totes Gebirge  (Ausztria) 2010.07.31-08.01.
Egy internetes blogban figyeltem fel erre az útra, és a paramétereken fellelkesülve azonnal menni akartam. A hegy ugyanis a maga 2515 méteres magasságával a Holt-hegység (Totes Gebirge) legmagasabb pontja, ahová közel 2000 méter megmászásával lehet feljutni egy 650 méteres, D nehézségű biztosított út közbeiktatásával, ami a csúcskeresztnél ér véget. Túl voltunk már ekkor a Kaiser Franz Joseph Klettersteig 860 méteres falán, a Lugauer megmászásán, a Sas-úton. Hol perzselő melegben másztunk, hol ködben, hol nyári viharban. Erre a hétvégére viszont nem volt semmi tervünk, míg végül Zoli megszánt, és tudva, mennyire szeretném, felvetette a túra ötletét. Az időjárás-előjelzések huszon-egynéhány fokot, és zavartalan napsütést jósoltak a hegy körül. Nagyon vágytunk már egy igazi tiszta kilátásra, jó időre, úgyhogy nem tanakodtunk tovább, nekiláttunk a szervezésnek. Szállásfoglalásnál a barátságos férfihang azonnal magyarra váltott, amikor meghallotta, hogy honnan jövünk, és biztosított felőle, hogy lesz helyünk a matracszálláson.

1. nap
Szint: 800m
Táv: 6,5 km
Idő: 2,5 óra
Megközelítés: Bécstől tovább az A1 autópályán egészen Linz után az S9-es lejáratáig, azon Graz felé, kb. 30 km után ki lesz írva Hinterstoder. A falut és a nagy lebetonozott parkolót elhagyva a következő parkolónál lehet hagyni az autót (sokan parkolnak itt, a folyócskán átívelő híd közelében, mert több könnyebb gyalogösvény is indul erről a pontról).

Hogy némi pihenő időnk is maradjon, csak szombat reggel indulunk útnak, és szinte percre pontosan 5 óra alatt érünk a kiindulási pontra. A parkolóból semmi sem jelzi, merre is kell menni a Prielschutzhaus felé, de nyilván a magasabb hegyek iránya lesz a nyerő, így átkelünk a hídon, és elhaladunk két szép, skanzenbe illő ház között az aszfaltúton. Az út hamarosan az erdőbe tér, ahol egy-egy tábla, mellékút vagy fák között felcsillanó tó próbál a helyes irányról elterelni, de ne hagyd magad, csak menj egyenesen. Az aszfaltot nemsoká felváltja a kavicsos makadám, a vegyes erdőt pedig a harsogó zöld, dús gyepű mező, közepén helyes tanyával. A helyiek kiváló üzleti érzékkel felismerték a lehetőséget az úton özönlő turistákban, és fogadót nyitottak az út mentén, ahol az árnyas fák alatt sört isznak a fáradt vándorok. A mező panorámáját jelentősen feldobja a mögötte tornyosuló hatalmas hegyek látványa, csúcsuk körül helyes kis gomolyfelhő-sipkával.

Ellenállunk a hatalmas kísértésnek, és továbbmegyünk, elvégre nagy hiba lenne már két kilométer után megpihenni, jól ellustulnánk tőle, és különben is, barátságos menedékház vár bennünket odafent. Újra erdő jön, majd magas, meredek falakkal körülvett sziklakatlanba érkezünk, ahol szinte tapintható a nedvesség. A szakadékba körös-körül kisebb-nagyobb vízesések ömlenek, folynak vagy csordogálnak. Nehéz megérteni, miért is hívják holtnak ezt a hegységet, annyira kézzel fogható, szinte tapintható az élet. Az ösvény mentén burjánzik a málnás (a jó osztrákok nem tudják, kinek fizessenek érte, így inkább nem is szedik le), zümmögnek a rovarok, csobognak a vizek. Az út egyenesen a katlan túlsó vége felé tart, majd végre az egyik vízesés mentén emelkedni kezd. Megörülünk, mert vagy 4 km-t szintben haladtunk eddig, már éppen elkezdtem aggódni, hogy azt a 800 méter szintet vajon mekkora távon kell majd megtenni. De aggodalomra semmi ok, mert az út bár meredek, de szépen kiépített, nem annyira lépcsős, mint a Tátra, de mindenhol kényelmes.

Hamarosan vízeséshez érünk, itt szusszanunk kicsit, nem mintha túlzottan fáradtak lennénk, hanem inkább a kellemes hűvös lehelet ürügyén, amit a lezúduló víztömeg kelt. Sokan járják az utat, többen nagy csoportokban, családok, 6-10 év körüli gyerekekkel is, de látni fiatal párokat, magányos farkasokat, nyugdíjasokat is. Ez a sok ember mind a házba jön? Persze tudjuk, hogy nagy kapacitású ház, de nem gondoltuk volna, hogy ennyien lesznek. A sziklakatlanból kimászva újra erdőben haladunk tovább, míg egy perem fölött megpillantjuk végül a házat. Becsapós egy pillantás ez, mert az épület még jó húsz perc után kerül csak valódi közelségbe, amit szinte végig a kötélpálya alatt teszünk meg, amin a házba érkezik a sok földi jó. Meredek úton futunk be végül a nagy hegyek lábához, ahol egy hatalmas teraszon landolunk. A kilátás frenetikus, balra a völgy zöldje, jobbra a sziklák fehérje ragyog.

A bejelentkezésnél bizony kérik a foglalást, de hamar megtalálják a nevem a könyvben, és előkerülnek végre a magyarok is (a személyzet nagy része), akik nagyon kedvesen fogadnak. Állítólag ritkán vetődnek erre honfitársaink. Sört és almafröccsöt iszunk, majd felfedezzük a házat, ami tulajdonképpen egy háromszintes nagy hodály, ízlésesen és praktikusan berendezve. Alul van az étterem és még két, szépen bútorozott étkező, valamint a bakancsoknak egy külön szárító helyiség. Aztán még egy hátizsák-tároló, ami elég fontos, ha nem akarjuk magunkkal vinni a csúcstámadásra a nagy zsákokat. A felső két szinten szobák és matracszállások találhatók, nekünk csak ez utóbbihoz van szerencsénk, de ez is tiszta, szép, és barátságos. Emeletes ágyakkal telezsúfolt faborítású helyiségről van szó, az ágyak közül kettő-kettő egymás mellé van tolva. Nem is gondoltam volna, hogy ezen az estén egymás mellett alhatunk, még akkor is, ha tizedmagunkkal. Örülök neki. A vizesblokk is teljesen kulturált, bár ivóvizet inkább csak a földszinten elhelyezett „Trinkwasser” feliratú csapból illik venni, és a zuhany egy euro bedobásával működik, bár ekkor aztán hosszú percekig, akár forró vízzel is. Ezt szinte senki nem használja ki, így a „keret” benn marad az automatában, ezért este egyáltalán nem kellett fürdésre költenem. A magunkkal hozott szendvicseket vacsorázzuk a teraszon, ekkorra a csúcsokat borító felhők is szétoszlanak, felvillan a Priel nagy csúcskeresztje is, a másnapi cél.

Korán lefekszünk, és próbálunk aludni, de még füldugóval is nehéz, mert gyerekek hepajoznak, rohangálnak a folyosón, minden lépésbe beleremeg az emelet, valahol kisgyerek bömböl hosszú percekig, fogadásokat kötünk, hogy meddig bírja még, de aztán valahogy mégis csend lesz, és bár sötét van még, Zoli ébresztget, hogy 5 óra van, kelni kell.


2. nap
Szint: 1100m fel, 1900m le
Táv: 16 km
Idő: Kényelmesen, két félórás, és egy egyórás pihenővel 13 óra (nettó 11 óra)

Fél óra alatt összepakolunk, és a tíz fokos – kicsit didergek is - épp csak derengő világosságban úton vagyunk a hegy felé. A nap még sehol, a hold uralja az eget, mikor a törpefenyvesben útra kelünk. Csak egy jó fél óra múlva festi meg előbb narancssárgára, majd egyre fehérebbre a Spitzmauer és a Priel fölénk tornyosuló ormait. Hinterstoder felé, a völgyben felhő ül, a lassan kelő nap sugarai ferdén csapnak át a hegytetők fölött, és csíkokat húznak a párás reggelbe. Egyre nehezebb a terep, a jelzőtábla után jobbra térünk, a zöld foltok lassan teljesen eltűnnek, pengeéles, eső-vájta, töredezett hófehér köveken haladunk tovább, érdes felületű, jó járású sziklákon járunk. A törmeléklejtő fölött már látszik a beszállást jelző tábla, leülünk hát reggelizni a napfényben egy csordányi kíváncsi zerge tekintetének kereszttüzében.

7 órára jár, néhányan már jönnek a nyomunkban, felszerelünk hát. Élvezem a sisakot a fejemen, a feszes beülőt, a karabiner hűvösét a tenyeremben. Tetszik a kezdőfal is, függőleges, de nem túl nehéz, hamar fenn vagyunk rajta, aztán rögtön könnyebb terep jön, átmászunk a hegyhez támfalként tapadó hosszú pillér túloldalára. Itt újabb hatalmas katlanba (Goldkar) érkezünk, és látszik, az út első szakasza vízszintesen halad majd a katlan falának hajlatában. Ide először le kell ereszkedni pár métert, amit egy enyhén kifelé dőlő létra segít. A fal sima, és nagy a mélység alattunk, de mindenhol van lépés, és elég sok vasat építettek be. Itt-ott reibungolni kell, de a kő tapadása továbbra is kiváló, a gyakori vizes foltok ellenére is. Azért jól meg kell nézni, hogy hova lépünk, és helyenként karból is megdolgoztat a fal, amikor kifelé hajlik, de alapvetően nem túl nehéz, és jól lehet benne haladni, élvezetes a mászás. A hosszú szakasz egy torony előtt ér véget, ahová több létra vezet. Pihenni nem nagyon van lehetőség ezen a szakaszon, igazából csak egy-egy nagyobb lépésbe tudunk beleállni, hogy szusszanjunk egyet.

A létrák közelről még ijesztőbbek, mint távolról, jó esetben függőlegesek, de inkább kifelé hajló falakon futnak. Persze örülünk nekik, mert ezeken a falakon létra nélkül bajos lenne a feljutás, mert szinte semmi lépés nincs bennük. Kis pihenőkkel, egy-egy műlépésen vagy létrafokon elkövetett ivási procedúrával haladunk át rajtuk. A mélység egyre nagyobb alattunk, a térélmény kiteljesedik. Hatalmas robajjal szikla hullik a katlan aljába, a hófoltra, szerencsére meglehetősen távol tőlünk, de a visszhang felerősíti a morajlást. Reménykedünk, hogy az építők a hegy tulajdonságait figyelembe véve tervezték az utat. Látszik, hogy pár méterrel alacsonyabban vezetett régebben a drót, egy-egy elhajlott lépés, némi rozsdás kábeldarab még mutatja a helyét. Újabb robajlás, csattanás, összehúzzuk magunkat, de megint csak távol zuhognak a kövek. Gondolom, a hűvös éjszaka utáni erős felmelegedés miatt porlik a szikla, érezzük a saját bőrünkön is az erős napsugarakat. Egyre több víz fogy a palackból, és folyik le a hátamon, homlokomon, mintha egyenesen oda önteném.

Aztán elfogynak végre a létrák, bár az utolsó még szívat kicsit, a tetején állva hiába próbálok átakasztani, nem ér át a heveder, csak dupla drótba tudnék biztosítani, hát azt most nem kockáztatom, mert így is karból kell tartani magam, inkább kicsatolok teljesen, és továbbakasztok eggyel. Innen könnyebb, élvezetes, B/C szakaszok jönnek, inkább csak kő, és mindenhol van lépés, bár meredeken emel. Egyszer csak kinn vagyunk a pillér tetején, jobbra-balra szakadék, felfelé pedig megvillan a piros csúcskereszt. Innen aztán jól látni a túloldali völgyet (Kühkar), ahol a lefelé út vezet, egy másik, szélesebb katlanban, hatalmas hófolton keresztül. Megértjük azt is, miért hívják Holt-hegységnek a helyet. Mintha hatalmas csontokból állna, szárazak és fehérek a kövek, szeszélyesen egymásra dobálva. Még sohasem voltam ilyen gyönyörű helyen – mondja Zoli, és én is érzem, hogy talán csak a Dolomitok-élményem hasonlítható ehhez a tömény vadsághoz, ehhez a halott élethez, a roppant térhez, a pár négyzetkilométerre zsúfolt magashegyhez. Fentről délnyugatra is kinyílik a táj, látszik a Dachstein masszívum óriás havas tömbje is.

A steig felső harmada a pillér tetején vezet a kereszt irányába, és tulajdonképpen egy egyszerű, A/B mászás, bár végig fantasztikus kilátással. Én igazából nem szeretem túlzottan az ilyen terepet – inkább megerőltető, mint technikás -, ez meg is látszik a haladásomon, mert bár alig-alig akasztok (egész egyszerűen nem látom szükségesnek), többen is elhagynak bennünket. Szerencsére nem tart már sokáig, és a négyórás szintidőt koppra hozva, 11.30-kor landolunk a kereszt tövében. A csúcson hatalmas a tömeg, néhányan mászva, de sokkal többen a klasszikus úton jöttek fel. Többen hosszú pulóvert, dzsekit vagy sapkát viselnek, mondjuk itt fenn tényleg huzatosabb kicsit, mint a falon, én is pólót cserélek, hogy szárazban legyek. Hatalmas a kereszt, és hegyes, csúcsos a hegytető, igazi csúcs-élmény, ücsörgünk is egy darabig, csókafelhő ereszkedik ránk közben. Fotók készülnek, de már a déli gerincre fáj a fogam, fentről látszik, hogy milyen szép a keskeny hajlata.

Nekivágunk hát az 1900 méter ereszkedésnek, még sohasem mentünk lefelé ennyit - tulajdonképpen még sohasem mentünk ennyi szintet semerre sem -, de nem aggódom túlságosan, a háznál majd megpihenünk, aztán folytatjuk, ha erőt gyűjtöttünk, jó időben vagyunk. Az út előbb szélesebb, majd elkeskenyedő gerincen vezet, le a kalappal a fent látott idősebb csoport előtt, hogy itt átjöttek, mert tényleg érdemes odafigyelni minden lépésre, szakadék tátong mindkét oldalon. Aztán újra kiszélesedik a terep, finoman ereszkedni kezd, egy lágy nyeregbe fut be, majd megint emel egy kicsit, sziklás csúcson haladunk át. Jobbra tőlünk, egy mély nyeregben másik hatalmas menedékház látszik, a Welser Hütte. Széles, domború hegyháton keresztül érjük el végül a Kühkar katlan lejáratát, ahonnan végig fantasztikus a kilátás a hegység fehér meredélyeire.

A leereszkedés meredek sziklafalon kezdődik, drótok segítik a durva terepen haladókat. Mély barlangnál fordul a drót, itt újra pokoli a meleg, mert nem jár a szél, a kövek viszont csak úgy sütnek. Könnyű, élvezetes lemászást követően hamarosan elérjük a katlan mélyén az örök hófoltot (a térkép is jelzi), aminek a jobb szélén vezet az ösvény. Emberek csúszkálnak, esnek-kelnek a hófolton, ez kissé visszaveti a lendületünket, felhúzzuk a kamáslit is, hogy védjük a bakancsot, és nekivágunk. Az út a vártnál könnyebbnek bizonyul, erősen bele kell vágni a sarkunkat, és tűrhetően lehet haladni az előttünk menők nyomdokain is. Sajnos percek alatt leérünk, innen már kevésbé meredek, sziklás terepen kanyarog lefelé végtelen hosszan az út. Hogy utálnám ezt fölfelé – gondolok bele, de gyorsan el is hessegetem a gondolatot, hiszen amikor ilyen terepen kell felmenni, akkor meg nem utálom annyira. Nagyzsákos túrázó jön szembe, nem liheg, és nem izzad. Csendesen csodálom, és magamban századszor is megfogadom, hogy futni fogok minden este mostantól.

A táblától már ismerős terepen járunk, reggel erre jöttünk, és valóban közel a ház, a sör, és a feketeribizli-fröccs, amit magamnak találtam ki. Ez itt teljesen megszokott ital, rajta van az étlapon is: tömény gyümölcslét fele-fele arányban szódával hígítunk, így fél liter ízletes, hideg italt kapunk. Kifizetjük a szállást és a fogyasztást, ekkor tudjuk meg a magyaroktól, hogy helikopteres mentés várható, mert egy cseh mászó a lábát törte a falon. Az indulásig még van idő egy zuhanyra is (elképzelheted, mennyire jól esik a meleg víz 1100 fel és le után), aztán végignézzük a mentést (fel sem húzzák a sérültet, csak rángatja madzagon maga után a helikopter, ameddig látható – egy pillanatra a helyébe képzelem magam, szép látvány lehet fentről), aztán összerakjuk a nagy zsákot, és nekivágunk a maradék 800 méternek.

Kicsit nyögvenyelősen haladunk, nehezen melegszenek be újra a lábaink. A vízeséshez még beiktatunk egy almát, hogy addig is meglegyen a motiváció. Szerencsére majdnem végig árnyékban halad az út, kicsit gépiesen, de egyre gyorsabban rakosgatjuk a lábainkat egymás után. A málnást már teljesen kihagyjuk, addigra szinte belefásulunk a menetelésbe, Zoli a gerincét fájlalja a nagy zsák miatt, nekem a térdem sikoltozik minden lépésnél. Pedig innen még hátra van három újabb kilométer, nem is emlékeztem, hogy ilyen széles ez a rét. Még egyszer visszanézünk: a Spitzmauer (2446 méter magas) csúcsánál megcsillan a nap, jelezve, hogy van még a környéken vonzó célpont.
Még több kép: Grosser Priel
Comments