Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a Postalmklamm-ba




Postalmklamm Klettersteig 2010.10.03.



Miért szeretem a szurdokokat? Mert olyan nyilvánvalóan tetten érhető bennük a természet teremtő és romboló ereje, mint sehol máshol. Na és a vasalt utakat? Mert olyan helyeken járhatok általuk, ahova egyébként nem tudnék eljutni. Meredek sziklafalak derekán, szűk repedésekben, nagy magasságokban, kitett helyeken sétálhatok, ahol egynek érzem magam a világgal. Vajon milyen lehet a kettő együtt? Az első láncokon kapaszkodós, létrákon felmászós élményeimet én is szurdokokban szereztem, nagy hát a nosztalgiám irántuk. Láttam már leírásokat franciaországi, szurdokok falán futó via ferrata utakról, de élőben eddig még nem volt szerencsém ilyesmihez. Hogy is hagyhatnám ki?


Nehézség: C-D
Idő: 5 óra
Táv: minimális
Szint: 500 m
Hűha-méter: 9
Para-méter: 8
Megközelítés: Strobl után dél felé haladva jobbra ki van írva Postalm, de vigyázat, nehogy letérjünk az útról Kleefeld felé felé jobbra (ami szintén egy szép kirándulóhely, vadasparkkal). Szóval Postalm felé, aztán az egyik kanyarnál már sok autó parkol, ott is meg lehet állni, mert feljebb már fizetős az út, a kletter meg egy erős leereszkedéssel kezdődik.


Ilyen messzire még sohasem merészkedtünk nyugatra. Ausztriának ez a csücske, a Salzkammergut vidék egészen eddig csak a titokzatos távolban ragyogott, amíg egy szép napon tudomást nem szereztem a Postalmklamm nevű képződményről, ami egy csodálatos, keskeny és mély vizes szurdok. Függőleges falán vaspöckökön lehet végigkapaszkodni, és több helyen kötélhidakon, két szál dróton kell átkelni, sőt egy ponton igazi adrenalinfröccs, a szemközti falra való átugrás vár rád. Több sem kellett nekünk, nem riasztott tovább a távolság, nekiálltunk tervezgetni.

Bizony, a szorgalmas parasztok korán kelnek errefelé. Még vaksötét van, 4 óra alig múlt, de már járkálnak a szállásadóink a lépcsőn. Lehet, hogy ezért voltak olyan morcosak tegnap este? Megpróbálunk aludni még egy kicsit. Mivel előző este érkeztünk, fogalmunk sincs, hogy hogyan is néz ki a környék, ezért ébredés után az első dolgunk kinézni az ablakon. Még nem jött fel a nap, de látszik, hogy tőlünk balra, a tó felett fog fölkelni. Magunkra kapkodjuk a ruháinkat, és lerontunk mi is a földszintre, reggelizni. Friss pékáru, tea és kávé gőzölög az asztalon, ahová az éppen felkelő nap sugarai betűznek. Kinézünk, és csodát látunk: a tó felett méteres pára lebeg, felette kristálytisztán ragyog a napkorong. Nyomás a fényképezőpépekért! A friss reggelben lebeg a táj, a sekély vízbe hosszú móló kúszik be, a pára felett tisztán ragyognak az ormok, csodaszép! Tökéletes az idill, a vízen kacsák úsznak, a harsogó zöld füvű tóparton csíkos cica sündörög. Majdnem elfelejtkezünk a reggeliről ámulatunkban, pedig kár lenne, vár még ránk némi megpróbáltatás ma. Az utat persze elvétjük, a parkoló, ahol először megállunk, Kleefeld kirándulóhelyé és vadasparké. Egy cseppet sem bánjuk, mert az erdőből szarvasbőgés hallatszik, és rövid gyaloglás után meg is látjuk a bőgő állatokat, tömegével állnak az etetők és itatók körül, kissé idegesen, egymást riogatva. Egy idősebb, óriási szarvkoronájú bika néha bevadul, és fut egy kört, rámordul a fiatalabbakra, arrébb űzi, zavarja őket maga körül. Lélegzet- visszafojtva, ámuldozva figyeljük őket, hogy majdnem elfelejtünk filmezni is.

Másodjára már megtaláljuk a Postalmklamm parkolóját, és nekivágunk az ereszkedésnek. Egy meredek hegyoldalban fut le az ösvény, majd egy nagy fánál éri el végül a szurdokot. Innen már látszik az első, hosszú kötélhíd, ami a völgy túloldalára vezet, és tulajdonképpen két drót, ráerősített deszkákkal, két oldalán korlát-kötelekkel, az egyik magasabban, így könnyebb bele biztosítani. Igazából nem tűnik nagyon ijesztőnek, csak a hossza a meglepő, középen ezért ki is kötötték, hogy ne lengjen be annyira. Ennek ellenére a fiatal fiúnak mégse nagyon akaródzik elengednie a nagy fát, hiába fut vissza hozzá bátorítólag a barátja. Csendesen drukkolok neki, mégis feladja aztán, leszerel, és máris én vagyok soron. Nem vagyok olyan gyors, mint a fiú barátja, inkább ritmusosan igyekszem járni, a deszkák közepére lépve. Így egészen elviselhető a híd kilengése, hamar elérem a nagy fát a túloldalon. Zoli is jön sietősen, gond nélkül átér, mögötte már gyülekeznek az újabb jelentkezők. A következő szakasz egy egyre függőlegesebb, vascövekkel alaposan kirakott fal, ami egy rövid szakaszon erőteljesen kifelé dől. Nem görcsölünk rajta sokat, mert innen már látszik a következő kunszt, a két szál drótos átkelés a túloldalra. A felső, magasabb drótról függőleges, nagy csomóban végződő kenderkötelek lógnak, akár azokba is lehet kapaszkodni. Én azért kihagyom, biztonságosabbnak tűnik a biztosító drót.

Újabb függőleges fal jön, vaspöckökkel. Itt már a nedvességen is érződik, hogy szurdokban járunk, nyirkos a fal, a lépések síkosak. Az egyik leereszkedésnél ki is csúszik a lábam a lépésből, sípcsonttal fékezek, sikeresen. A manővert persze pár perces ácsorgás követi, amíg újra magamhoz térek a fájdalomból, aztán haladunk tovább szintben. A Fekete lyuk nevű résznél járunk, nyilván a falak színéről kapta a nevét a hely, valóban sötét és mély itt a szurdok. Már látom az átugrós részt, messziről könnyűnek tűnik, ahogy az előttem haladók átszökkennek a szemközti falra. Közelről valahogy mégis nagyobb a távolság, mint gondoltam. Eddig úgy képzeltem, hogy majd szépen lépek egy nagyot, és már meg is lesz, de ebben a helyzetben   szóba sem jöhet a spárga a magasban, bizony ugrani kell. Méregetem egy kicsit a távolságot, de tudom, hogy sokat nem szabad gondolkodnom rajta, mert inamba száll a bátorságom, ha sokat tervezgetek. Átbiztosítok hát az ugrást segítő drótra, és már el is rugaszkodom. Szépen, pontosan érkezem, mintha csak egy árkot ugrottam volna át, nem egy húsz méter mély szakadékot. Azonnal indulok is felfelé a lépéseken, hogy helyet adjak magam mögött Zolinak, aki kicsit bizonytalanul ácsorog az ugrás előtt. Keresek egy szélesebb állást, hogy fotózni tudjam, azt még megvárja, aztán már ugrik is, landol a szemközti falon.

Az út legszebb része jön, egy hatalmas vízesés túloldalán haladunk el, ami oldalról ömlik a szurdokba. Vagy 50 méter magasról folyik, árad, csordogál lefelé a hegyoldalon a víz, hogy aztán a sziklát elérve még 20 métert zuhanjon a szakadék aljáig. Nem sokkal távolabb kesze-kusza deszkájú, rövid kötélhíd vezet keresztül a szurdokon, hogy a vízesés mellett érjen célba. A hídig tükörsima a fal, de nem túl nehéz a leereszkedés, a gravitáció mellettem van. Csodálatos ilyen kézzelfogható közelből a vízesés, ha aláállnék, elmosna, mint egy hangyát. Szerencsére nem kell aláállni, a híd után függőleges, de vízmentes falon landolunk. Innen már csak egy könnyebb kimászás van hátra, és újból az erdőben vagyunk. A jelzés itt hamarosan két irányba indul, jobbra a vízesés mentén, balra egy másik vízesés közelében lehet felfelé haladni, ezért teljes bizonytalanságban balra térünk. Elhaladunk egy fantasztikus képződmény mellett, ahol egy hatalmas szilatányérba vagy öt méter magasról csorog be a víz. Úgy is hívják, hogy Grosse Badewanne, vagyis Nagy fürdőkád. Ha melegebb lenne, tényleg szép lenne fürdőzni benne! Nem igazán tudjuk, hogy túl vagyunk-e már a teljes úton, vagy vár még ránk némi megpróbáltatás. A leírások szerint a záró szakasz végig D-s, és nem akaródzik elhinni, hogy a szurdokból kimászás ilyen nehéz lett volna. Hamarosan kiderül, hogy nem is volt, mikor elérjük a fölénk tornyosuló, függőleges falat. Hát ez a Gamsleckenwand! Engem leginkább a KFJ kezdőfalára emlékeztet az első néhány méter, kicsit kifelé dől, és bár alaposan meg van vasalva, szemmel látható, hogy azért jól meg kell majd küzdeni, ha fel akarunk jutni rajta. Én természetesen fel akarok, de Zolin látom, hogy lélekben már abbahagyta mára a mászást, és nem esik neki túl jól, hogy egy ilyen nehéz fal(at) még hátra van. Szerencsére a Gams nem kötelező penzum, aki akarja, ki is kerülheti.

Nekiugrok a kezdőfalnak, és egy szuszra felkapaszkodok az első felszökésen, ahonnan jobbra harántol az út. Pontosan olyan aljas, mint aminek látszott: végig kapaszkodni kell benne, egy pillanatot sem lehet megpihenni.Pont mellmagasságban türemkedik ki, hogy még csak véletlenül se lehessen beleállni egy lépésbe.  Először csak vagy 10 méter magasan, egy hajlat utáni teraszon tudok megpihenni, hogy bevárjam Zolit. Telnek a percek, de nem jön, innen meg semmit sem látni a kezdőfalból. Aztán már hallom a hangját, hogy elakadt az áthajlásban, kicsit beül a beülőbe, hogy megpihenjen. Osztrák pasi tűnik fel, elengedem én is, biztos kikerülte Zolit. Kérdezgetem, hogy mit tud a további szakaszokról, de nem ismeri az utat. Zoli visszamegy, nincs már kedve küzdeni, ráadásul én se látok semmi biztatót a továbbiakra nézve. Kicsit elgondolkodom a visszamászáson, de nem sok kedvem van az áthajlásban lefelé aggatni, így inkább az osztrák után vetem magam, akinek a mászótársa szintén visszafordult. Sokkal nehezebb már úgysem lesz. A következő pihenőhelyig tényleg elég jól eljutok, közben próbálok beszélgetni kicsit az osztrákkal, nehogy itt hagyjon. Rövid felszökések jönnek, egy fokkal könnyebb mászással, ami azért még mindig elég megerőltető, de már vannak benne pihenésre is alkalmas lépése is. Még egy újabb nekilendülés, és kimászunk fent. A széles fatörzsön felszerelésben ücsörgő háromtagú társaság tapssal fogad bennünket, nem mondom, jól esik az elismerés, bár egyelőre lefoglal a levegővétel nemes művelete. Első gondolatom az örömé, a második Zolié, hogy vajon hogyan tudott lemenni azon a gonosz kezdőfalon, de alig érem el az ösvény tetejét, már jön is felfelé, vigyorogva, szemmel láthatóan kutya baja. Bár meggyűlt kicsit a baja a leereszkedéssel, egyéb gond nem történt. Szerintem egyszerűen nem volt kedve feljönni.:)


Van még egy kötélhidas kis szakasz feljebb, de azt már kihagyjuk, olyan csodaszépen, melegen süt az októberi nap, hogy nem akarunk tovább az erdő mélyén bujkálni. Elindulunk az országúton lefelé a nagyobb kanyarokat az erdőben levágva, egészen a parkolóig. Gyerek még az idő, így egy Postalm-séta mellett döntünk. Autóba ülünk hát, és tovább indulunk a szerpentinen felfelé. A Postalm-ot könnyen megtaláljuk, nehéz lenne elvéteni az ott parkoló mintegy 3-400 autót. Nagy nehezen sikerül találnunk egy parkolóhelyet, és elindulunk keresztül a mezőn, a Postalmhütte irányába. Ez Ausztria legnagyobb alpesi legelője, és Európa második legnagyobb fennsíkja. Amerre csak a szem ellát, mezőségek, a távolban pedig a nagy hegyek. Barátságos egy hely, a hütte szomszédságában egy szép kis kápolna is található. Maga a ház egy csodálatos, történelmi fogadó, ami a lehető legtöbb tárgyat őrizte meg a múltból, és használta fel a jelenben. A régi kőfalak érintetlenül állnak, de sok helyen az eredeti faburkolat is megmaradt. Lassan fogyatkozik a nép, így aztán letelepedünk egy padra, hogy elfogyasszuk a szendvicseinket a 360 fokos panoráma közepén.
Még mindig magasan áll a nap, így járunk egyet a félszigeten is, ahol a szállásunk fekszik. Ez a tó legkeskenyebb része, kikötővel, ahová a helyi komp érkezik éppen, hogy gyorsan tovább is álljon Strobl irányába. Idilli villák, virágzó kertek között járunk, mesés lehet itt élni! Bár a hajnali tehénfejést ki tudnám hagyni... A szállásunk kertjében kisétálunk még egyszer a tópartra, csendesen bámuljuk a macskát és a kacsákat, ücsörgünk a muskátlis ablakok alatt, élvezzük a meglepő, ragyogó késő őszi napsütést. Holnap pedig vár a Dachstein! Képek: Postalmklamm Video: Postalmklamm klettersteig

 

Comments