Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a Mangart-ra




3. nap Piehenőnap: Vrsic hágó, Soca forrásbarlang

Na ez volt az az éjszaka, mármint a Triglav megmászása utáni, amikor nem lehetett gond az alvással, el is húzódott az ébredés, már jócskán hasunkra sütött a nap, amikor felhúztuk a cipzárt a sátorponyván. Szépséges, napsütéses idő volt, kimondottan pihenőnapra való. Egy olyan napra, amikor semmi más dolgod, mint hogy a sajgó lábaidat kenegesd, végy egy frissítő zuhanyt, megszárítsd a napon a hajadat, aztán keress egy jó éttermet. Most láttuk csak, milyen fantasztikus a kemping fekvése a nagy hegyek lábánál, ilyen helyen még sátrat bontani, vagy csak egyszerűen üldögélni a fák alatt is csodás élvezet. Az éttermet pedig Gozd Martuljekben találtuk meg, ahol több ilyen gusztusos műintézmény is kínálja a portékáját az út mentén, mesés panorámával. Mi a pizza mellett döntöttünk (7,5 €), és jól, az étel bőséges és finom volt.

Látványosságnak erre a napra a Vrsic hágót és a Soca forrásbarlangot terveztük, így Kranska Goránál balra tértünk. A hágó telente zárva tartó, nem túl széles útja autóval és kerékpárossal volt tele, szerintem kész életveszély, nekem tulajdonképpen aznapra meg is volt a napi betevő adrenalin adagom a szerpentinnel, de azért mindenkinek csak ajánlani tudom, aki arra jár: fantasztikus a táj, bármerre is néz az ember, csak csodákat lát.

Mi a Julius Kugy (híres szlovén hegymászó, botanikus és költő, 1858-1944) emlékművénél hagytuk az autót, innen indultunk a forrásbarlang felé, de a barlangot autóval is majdnem teljesen meg lehet közelíteni. A szobor maga egy tisztáson áll, onnan tekint körbe a tájon. Én magam is elégedett lennék, ha halálom után egy ilyen helyről szemlélhetném a világot, egy ilyen szép hosszú és tartalmas élet után. Mondjuk a két világháborút inkább kihagynám belőle.



Kizárólag azért gyalogoltunk a barlangig, hogy mozgásban tartsuk az elkínzott végtagjainkat, ne rozsdásodjanak be teljesen. Közben persze hangosan fikáztuk a mellettünk elhúzó autókat. A házig kb. két km hosszú, enyhén emelkedő aszfalt vezetett, a háznál pedig elég nagy tömeg gyűlt össze ezen a szép augusztusi napon. Az erdőben már kisebb volt a népsűrűség, de azért így is elég sokan vágtak neki a tizenöt perces útnak. Elhúztunk néhány szuszogó, testes család mellett, aztán máris a vízesés dübörgését hallottuk, és érezhetően hűvösebb lett a levegő. Sziklákhoz érkeztünk, az ösvény innen egyenesen bevezetett a széles repedésbe a sziklafal oldalán egy vékony párkányon keresztül, ami mellett drótot feszítettek ki. A barlang szája széles üreg, pár lépéssel a víz széléig lehet sétálni, és lenézni a mélybe, ahol ragyog, hullámzik, kéklik, sőt, azúrlik a víz. Szép és hűvös hely, mindenképpen látogassátok meg, különösen egy forró nyári napon!

Erre a napra már nem is volt más programunk, így megkerestük a Triglav kempinget Bovec előtt (kis családi műintézmény a Soca partján, 18 €/ 2fő egy éjszaka, plusz költség nincs, meleg víz, kulturált vizesblokk, hegy és folyó, mi kell még? Például lehetett volna kicsit távolabb az út. Vagy az is sokat segített volna, ha a szlovén csoport, akik a lefekvésünk után érkeztek, nem pont a sátrunktól 3 méterre levő padnál telepszik le, és beszélgeti végig az éjszakát.


4. nap Mangart, Via Italiana
Szint: 1000m fel és le
Táv: elhanyagolható
Nehézség: Via Italiana kb. 200 m, C/D, mi egy kicsit könnyebbnek éreztük
Megközelítés: ha Kranska Gora felől érkezel a Vrsic hágón átkelve, akkor Bovec előtt északra Tarvisio felé, Strmec na Predelu után balra fel a Mangart ház felé (5 € az út), vagy az A2 osztrák autópálya felől balra, dél felé fordulni az SS54-es útra, és onnan a hegyi útra



A fejünknél beszélgető szlovénektől függetlenül is izgatott vagyok a Mangart miatt, mert olyasmit hallottam, hogy le van zárva az olasz út, amin mászni akarjuk. Meg egyébként is feszült vagyok minden új helyszín előtt, úgyhogy nem alszom valami sokat a szép kis kempingben. De legalább a korai ébresztő sem esik nehezemre: 5.40-kor már startolunk is, ami sátorbontással együtt elég szép teljesítmény. Bovec-ben még zárva a benzinkút, pedig akartunk vételezni némi üzemanyagot a sejthetően magasabb olasz árak miatt. Az egész városka alszik, de a hajnali derengésben is látszik, milyen bűbájos hely a nagy laposon, az óriás hegyek tövében. Csak visszafelé vesszük észre az útkereszteződésben a temetőt, ahol 550 osztrák és magyar első világháborús hős nyugszik. Egy keresztben és hosszában is sétánnyal felezett térről van szó, amelynek csak negyedét, az egyik parcelláját töltötték ki beton sírkövekkel. Borús, árnyas a reggel, tökéletesen illik a temető hangulatához. Magányos, elhagyatott hely ez, különösen ezen a korai, párás órán. Már csak egy rövid megállót tartunk a Spodnje Kluze (Flitscher Klause, az osztrák-magyar monarchia erődítménye egykoron) masszív tömbjénél, és húzunk a Mangart-hoz.

Az út bejáratát könnyű észrevenni, mert egy jelentős vízmosást átívelő viadukt túlpartjáról indul jobbra. Előbb az irdatlan méretű, kiépített, és vastagon megerősített vájat mentén halad, később az erdőbe tér. Fiatal fiú ücsörög itt egy bódé mellett, és szedi az öt euros díjat, ami azért a 15 fokos hőmérséklet és a korai időpont mellett elég szép teljesítmény tőle. Főleg, hogy még mosolyog is hozzá. Az út mellesleg igen keskeny és jó kanyargós vagy 10 kilométeren keresztül, még szerencse, hogy ilyenkor senki nem jön szembe – nekem így is sok az adrenalin ebből a fajtából, alig várom, hogy leparkoljunk végre. Végül felérünk, és kinyílik a panoráma: utakkal körberajzolt hegyháton állsz, 2050 méteren, az autó műszere 12 fokot mutat, szemmel láthatóan süvít a szél, és a felhők közül csak néha bukkan fel a Mangart csúcstömbje. Lankás zöldes hullámok alatt függőleges fehér sziklák, a távolban már az olasz vonulatok csipkés sziluettje ragyog.

Átértékeljük az öltözékünket, és hozzácsapunk még ezt-azt a hátizsák tartalmához is, úgy mint polár pulcsi, fejpánt. Utóbbiak hamarosan ránk kerülnek, míg tájékozódni próbálunk, toporogva a vad tájban. Reggel 8-at mutat az óra. Végül a sziklás tömb felé vesszük az irányt, mert mindkét út erre indul a csúcsra. Vagy száz méter lágy emelkedő után lazán öltözött, de beülőt viselő csoport jön szembe, megállítjuk hát őket. Tényleg a Via Italianát mászták, de nem mentek fel a csúcsra. Elárulják, hogy a következő nyeregben le kell ereszkedni 200 métert a Bivak Nogara-hoz, és onnan indul majd az út.

A nyeregben alacsony kerítés, a kerítés mellett buta birkacsorda, mögöttük pedig csak mélység. Itt kell lemenni? Bizony itt, és az embertelen lejtő ráadásul rendesen össze is van piszkítva. Óvatoskodunk lefelé, közben elég egy gondolat, hogy nem itt kéne elseggelni, és már lenn is vagyok, tenyérrel a birkaszarban. Szerencsére a hideg miatt kesztyűt húztam, és bár így sem vagyok nagyon boldog, de legalább a fenekem megúszta az istálló-fílinget. Egy poros folton ledörzsölöm a kesztyűről a birkatrágyát, és óvatosan szaglászom az eredményt, de még az én szuperszenzitív orrom sem képes semmilyen szagot felfedezni. Lehetséges, hogy a birkák ürüléke eleve nem büdös?

Tovább tart a leereszkedés, mint gondoltuk, mint kiderül, nem csoda, a bivakház 1850 méteren van, a hágó pedig 2200-on volt, tehát 350méter (!)szintet vesztettünk. Benézünk a házba, mert mindig kíváncsi voltam, mennyire használhatóak ezek a házikók, de itt is csak pozitív dolgokról számolhatok be. Jelentem, a Nogara bivakház a Mangart-on rendezett, tiszta és ellátott. Három emeletes ágy van benne, matracok, pokrócok és még párnák is. De némi vizet, wc papírt és öngyújtót is hagytak itt a gondos előttünk járók.

Innen vagy ötven métert még araszolni kell felfele egy törmeléklejtőn, míg elérjük a beszállást. Messziről is látszik: egy balra haladó repedésben indul felfelé. Könnyű B mászás, alig várom, hogy a barlangba érjek. Innen egy kicsi lyukon lehet kimászni, és hasonló módon, B/C nehézségű mászásokkal folytatódik az út. Laza kis füves ösvényre tér aztán, ahonnan egy fokkal meredekebb fal aljába érkezünk. Több a vas is a falban, de a mászás technikai nehézségét itt sem mondanám C-nél nehezebbnek. Mindenhol van lépés, és nagyon jó a drót elhelyezése is. Zolinak is nagyon tetszik, úgyhogy az egyik kitett fal után fel is ajánlja, hogy cseréljünk helyet, hogy ő is másszon elől. Nagyon megörülök, mert általában hátul mászik, aminek eredményeképpen csak a hátsómról készít fotókat. Most egy nagyobb felszökésen megindul előre, alig bírom követni. Itt már eléggé kitett a fal, de még mindig nagyon élvezetes a mászás, én C-nek, maximum C/D-nek tippelem, örömködünk közben a kissé felhős, de így is gyönyörű tájon, az alattunk húzódó mélységen, a népsűrűségen - ugyanis egy jóval előttünk járó hármason kívül senki sincs a hegynek ezen az oldalán. Kicsit aggódtunk az indulásnál, mert rengeteg autó állt a parkolóban, de a legtöbben a trekking utat vagy a szlovén ferratát választották. Ráadásul ez a szélvédett oldal, és elegendő a vékony hosszú ujjú felső, kellemesen hűvös az idő.

Nem úgy a kiszállásnál, ahol újra tép, szaggat a szél, felkerül a dzseki és a sapka is megint. Itt szembesülünk azzal is, hogy majdnem ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk, tehát a csúcs megmászása szinte teljesen hátra van. Leszerelünk hát, és nekivágunk a törmeléklejtőnek, ami a sziklák aljához vezet. Innen dróttal biztosított az út, két pasi két 10 év körüli gyerekkel készülődik előtte. Még jócskán előttünk járnak, és ügyesen másznak fölfelé. Könnyű A/B mászás vár ránk, töredezett, nem túl meredek hegyoldalon. Kerülgetjük a lefelé jövőket, könnyedén mászunk, bár mentálisan nem vagyunk túl jól, elég rosszul érintett bennünket, hogy alig haladtunk valami szintet. Pedig szeretem az ilyen típusú követ, szabdalt, töredezett, jól járható. Ahogy egyre feljebb érünk, egyre jobban megközelítjük a hegycsúcson trónoló felhőt, sűrűsödik a körülöttünk gomolygó köd is. Inkább csak érzékeljük, hogy jobb felől kerüljük a csúcsot, és lassan a szikla túlsó oldalára kerülünk. A Mangart ezen oldala még sokkal izgalmasabb, mint az elülső, hatalmas szakadékok, óriás kövek határolják.

Mire a csúcs felé fordul az út, a felhő már egészen sűrű körülöttünk. Meredek, narancsos színű kaptatón mászunk, köves és füves részek váltakoznak. Innen már fogy rendesen a szint, és nemsoká fenn állunk a csúcson. Egy pillanatra megmutatja magát a kereszt napsütésben, aztán megint visszaburkolózik a tejpaplanba. Idősebb szlovák házaspárral beszélgetünk a szlovén útról, mert megfordult a fejemben, hogy lefelé azt vesszük igénybe, de mivel ők is túlságosan törmelékesnek mondják – minden leírásban ezt olvastam róla – lemondunk erről, és a trekking úton indulunk vissza. Senkinek a fejére nem akarunk kőlavinát zúdítani, és ezt lefelé még sokkal nehezebb kontrollálni.

A lefelé menet a vártnál gyorsabbnak bizonyul, sebesen haladunk a felső, köves szakaszokon, aztán a drótos részen is remekül megy a leereszkedés, pedig a térdem itt már emlegeti a felmenőimet rendesen. A törmeléklejtő aztán megkönyörül rajta, és már lenn is vagyunk a kiszállásnál. A következő két szikla között szépen rá lehet látni a mászóútra, innen ijesztőbbnek tűnik a mélység, a megvasalt fallal, mint amikor benne vagy. Nagy ívben érkezünk vissza az autóhoz, 14.30 lett közben. Egy utolsó pillantásra a hegy is megmutatja magát: felszakadozik kissé a felhőzet, és verőfényben ragyog a Mangart. Ezekért a pillanatokért érdemes, igen. Hogy pont akkor, pont ott vagy, és ezt láthatod.

A Cortinába vezető autózást viszont egyetlen porcikám sem kívánja, ráadásul innen már egyetlen hegyet sem látunk többé, alaposan betakargatták magukat a felhőkkel. Az autópálya rövid szakaszát elhagyva már csak szerpentinek jönnek: hágóba fel, meg hágóból le. Eljön az a pillanat is, amikor már egyetlen kanyart sem akarok többé látni, és csendesen reménykedem, hogy hamarosan elmúlik ez az érzés, mert egy biztos, a következő öt napon lesz még szerencsém néhányhoz.

Folytatás következik…
Comments