Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a Lukas Max-ra





Az első extrém: Lukas Max Klettersteig (Ausztria) 2011.05.22.
Nehézség: E
Teljes szint: 550 m
Biztosított út hossza: 300 m
Idő: 4 óra
Megközelítés: Az S6 autópályán végig, majd Judenburg West kijáratnál vissza a városba, a nagy körforgalomnál jobbra, majd amikor kettéágazik, balra tartani a TÜPL feliratokat követve, majd a Winterleitenhütte felé.
Hűha-méter: 6
Para-méter: 10



Bevallom, nem nézegettem túl sok képet a Lukas Max útról az indulás előtt. Legfeljebb a falrajzot böngészgettem, meg a megközelítést fixáltam magamban, de ezeket sem vittem túlzásba. A legfontosabbat tudtam: ha nem sikerül az E besorolású rész kimászása, akkor sincs semmi veszve, nem kell visszamászni, mert ez nem egy kompakt sziklafal, hanem egy kövekkel teleszórt hegyoldal, így minden nehezebb rész kikerülhető. De azért meglepő kép fogadta a merész sziklákhoz, fenséges fehér-szürke ormokhoz szokott szememet: a kétezer-háromszázas hegyek Judenburg környékén lágyan hullámzottak, feketén tornyosultak a síkság fölé. Lehet, hogy az egyre gyülekező felhők is fokozták a hatást, de a Kreiskogel leginkább valami irdatlan, lustán elterülő növényevő őslényre emlékeztetett. Hála a kiváló leírásoknak, könnyedén megtaláltuk a Winterleitenhüttéhez vezető, kissé barátságtalan katonai objektumok között haladó utat, és hamarosan ott álltunk az 1760 méteren levő parkolóban.




Ahol bizony két hónappal korábbi viszonyok fogadtak bennünket, mintha csak márciusban lennénk. 10-12 fok hűvös, méregzöld fenyvesek, elsárgult, sáros, tavalyi fű, olvadó hó utáni nedvesség. Némi kapaszkodó után fenn álltunk a tó partján a hütte mellett, és az ott ücsörgő pár emberrel egyetemben megállapíthattuk, hogy a kilátás, bár nagyon szép, egyben felettébb vészjósló is a havas csúcsok körül gyülekező egyre sötétebb felhőkkel. Na, hát pár csepp esőtől nem riadunk vissza „Nem cukorból vagy, hegymászónak készülsz, vagy mi?!” – jutottak eszembe oktatóm felemelő szavai, úgyhogy ösztönből indultam tovább balról kerülve a víztükröt, mit sem törődve az ég távoli morajlásával. Rövid kaptató után egy hajlatban hófolton haladtunk át, ahol újra rácsodálkoztam a táj kora tavaszi jellegére. A legfurcsább mindennek a borongós tónusa volt: sötét víztükör, komor erdők, kormos talaj, éppen hogy csak kibújó növényzet és körben mindenfelé nagy fekete hegyek Fent egy újabb tavat találtunk, majd a kettő közötti patakon átkelve folytattuk az utunkat a Kreiskogel felé. Valahogy teljesen egyértelmű volt, hogy ez lesz a hegy, amit keresünk, egyenesen haladtunk az irányába. A második tó után finoman szemerkélve eleredt az eső, pedig innen már tisztán látszott a fekete fal, aminek a felső részén apró emberkék mozogtak. Reméltem, hamar felérnek, mert egy cseppet sem tűnt úgy, mintha csendesedne a csepergés, inkább csak egyre sűrűbben gomolyogtak a hegy felett a felhők. Színes ruhás sisakos jött szembe, szemmel láthatóan már a fal aljából futamodott meg, tökéletesen érthető módon. Mi is csatlakoztunk volna hozzá, de ha már ott voltunk, látni szerettem volna a beszállást. Viszont mire odaértünk a sárga táblához, már kopogott a fejünkön az eső. Előhalásztuk a poncsót, megcsodáltuk az esőtől még feketébbre váló kezdőfalat, aztán visszafordultunk. Közben szerencsésen felértek a mászók is, apró hangyákként sorjáztak lefelé a hegy peremén.


Az eső közben borsónyi szemű jégre váltott, megszaporáztuk hát a lépteinket. Gyorsan le is értünk az egyre halkuló, majd megint felerősödő esőben, majd szállásért tudakozódtunk a házban. Jól esett volna reggel rögtön ébredés után nekivágni az útnak, de nem voltak túlságosan barátságosak a szabad szobák, így lementünk a városba. Mivel errefelé nem túl gyakoriak a „zimmer frei” táblák, elautóztunk a 10 km-re levő Fisching-be, ahol egyrészt egy csepp eső sem hullott, másrészt olyan csodaszép, ápolt, dús füvű kempingben verhettük fel a sátrunkat, mint még soha. A táborhoz finom kis tó is tartozott, pihenőpadokkal meg mindenféle szebbnél szebb dísznövénnyel, virággal körítve. Pokrócon henyéléssel, főzéssel, és Judenburgi városnézéssel töltöttük a délutánt, és bőszen drukkoltunk a felhőknek, hogy hagyják el végre a nagy fekete hegyeket.

Reggelre ez félig-meddig sikerült is nekik, ha nem is felhőtlenül, de mosolygott ránk a nap. Az előző napi nagy esőtől párák lengtek a völgyben, de fenn a hegyen szépen sütött a nap. Most egy fokkal barátságosabb volt a vidék, legjobban a csillogó talaj tetszett. Ugyanis ahogy a nap érte, kristályosan csillogott a fekete föld, a kövek, minden. Bizony, a málló csillámos kőzet szórta tele apró kristályokkal talajt. Talán még az előző napinál is gyorsabban értük el a beszállást, ahol egy hófolton felszerelkeztünk. A kezdőfal in medias res csap bele, már az első pár lépésen komolyan el kellett gondolkodnom, hova is tegyem a (kissé sáros) lábam, ha azt akarom, hogy ott is maradjon. Pár méter függőlegesben folytatódott aztán, centis kis lépésekkel. Innen a következő sziklatömbig kitaposott ösvény vezet, nem lehet eltéveszteni. Itt már könnyebbek a mászások, bár tényleg csúszósabb a kőzet, mint a mészkő (pegmatitosodott, gránátos csillámpala, mint később megtudtam). Egy nagyobb kőtömb V alakú, kissé áthajló bevágásában kell felmászni aztán, ez az első D/E rész. Egy titka van, a sarok mindkét oldalára rá kell feszíteni a talpakat, és akkor fel lehet sétálni. Viszonylag könnyedén vettem az akadályt, így megerősített önbizalommal vártam az E részt.

Egy kissé áthajló, de nem túl nehéz szakasz következett, a topo szerint ennek kellett lennie. Nem értettem: túlságosan könnyűnek tűnt. Hát, ha ez volt, megvolt, gondoltam, de korán örültem. Az igazi megmérettetés csak eztán következett. Már messziről látszott, hogy ez lesz csak az igazi fekete leves. Először fel kell mászni egy kőre, majd jobbra harántolni egy kis áthajlásban, aztán függőlegesen felmászni két áthajláson keresztül, ez a penzum. A hátizsákot egy kötélre kötve lenn hagytam, és nekiveselkedtem. Nem voltam túl megfontolt, mert csak az első áthajlásban gondoltam bele, hogy itt bizony felszereltek egy csavart a drótra: vagy átakasztok hanyatt lógva, vagy fölé mászok, és valahogy a talpam alatt mókolom át. Utóbbi megoldást választottam. Szerencsére a bekötő száramon kívül egy expresszt is hagytam a beülőn, így a szereléshez szorosan a drótra tudtam erősíteni magam. Éppen csak elértem a karabinereket, szépen egyenként akasztottam át őket felülre. Aztán pihentem egy sort, mert láttam, kelleni fog az erő a felső, nagyobb áthajláshoz. Szívem szerint visszafordultam volna, de itt lemenni sem volt egy felemelő gondolat. Végül nekiduráltam magam, és tulajdonképpen egy lendülettel (a videon inkább kettő-háromnak tűnik) felléptem a kőre. Boldogan rángattam fel magam után a hátizsákot. Itt látszott csak, mekkora az áthajlás, mert végig a levegőben jött, egyszer sem ért a falhoz. Az út kétharmadánál lehettünk. Innen már nem volt több séta, nagyrészt sziklán haladtunk. Könnyebb és nehezebb, de mindenhol jól léphető szakaszok váltották egymást. Csodáltuk a követ, a tájat, az utat.


A csúcs alatt nem sokkal értünk ki, leszerelkeztünk gyorsan, és vagy tíz perc alatt meghódítottuk a Kreiskogel 2306 méter magas csúcsát. A hegytető kicsit olyan, mintha a Tátrában járnánk, egymásra dobált zöldes-feketés kövek, csak ha közel mész hozzájuk, akkor látszik, hogy ez bizony varázskő, a napsütésben csillog-villog. Sajnos a levegő elég párás volt, a környező vadregényes hegyekből keveset láttunk, de így is nagyszerű volt a kilátás. A hegy keleti lejtőjén, széles és lapos palatáblák hátán mentünk vissza a házhoz, virágzó mohaszőnyegen, boglárkás tópart mentén.
Még több kép: Lukas Max Klettersteig


Comments