Vasalt utak‎ > ‎

Tovább a KFJ-re




Kaiser Franz Joseph Klettersteig (Ausztria) 2010.07.03.

Biztosított szakasz: 860 m
Nehézség: D
Idő adatok: a beszállásig 15 perc, mászás 3,5-5 óra, lejövetel 2 óra
Megközelítés: Bécsből az A2 autópálya Graz felé, onnan Seebenstein-nél az S6-ra térni Bruck irányába, Leoben-nél lejönni, és már csak néhány település Eisenerz. Összesen kb. 4,5 óra Budapestről

Ha az ember arra adja a fejét, hogy meredek sziklafalakon az előre rögzített vascövekek mentén futó drótot követve egyre feljebb araszoljon, akkor előbb valószínűleg a Rax és a Hohe Wand környékét fogja választani, az arrafelé fellelhető számos A – B – C nehézségű út miatt. Amikor már könnyűnek találja a Höllental gyönyörű szakadékvölgyéből felfelé induló pályákat (Alpenvereinsteig, Teufelsbadstubensteig), és a Hans von Haidsteig 420 méteres fala sem okoz gondot a Preinerwandon, akkor viszont előbb-utóbb okvetlenül Eisenerz felé fogja venni az irányt, ahol az elmúlt években három nehéz és hosszú klettersteig utat is építettek, hogy a kopár sziklák szerelmesei is kedvükre rácsodálkozhassanak a környék szépségeire.

Szépségekből pedig bőven akad errefelé, ha csak Eisenerz városából indulunk is ki. A város nevéhez híven (Vasérc) bányászatból él, aminek jócskán vannak történelmi hagyományai: errefelé már a rómaiak is bányásztak. A XI. század végétől azonban megszakítás nélkül folyik a kitermelés, aminek eredményeképpen szép és gazdag óváros épült, valamint a legfőbb lelőhelyet, az Erzberg hegyet piramis alakúra koptatták. A fura formájú gúla a város szimbóluma lett, ami szép példája annak, hogyan lehet előnyt kovácsolni a hátrányosságokból, mert bizony a helyiek nem tétlenkednek, a csúf hegyen motoros versenyeket, maratoni futásokat, és egyéb rendezvényeket szerveznek, így népszerűsítve a környéket. Ami pedig nem szűkölködik természeti látnivalókban sem. Eisenerz-et az Erz patak vágja ketté, amely északi irányba folyik tovább, majd az Enns folyóba ömlik. Délről az Eisenerzi Alpok vonulata védi a lakott részeket, keletről pedig a Hochswab, aminek legnyugatibb hegyei, a Pfaffenstein (ide vezet a legkönnyebb klettersteig, az Eisenerzer) és a Hochblaser közvetlenül a város fölé magasodnak. Utóbbi öblében smaragdzöld tó fekszik karnyújtásnyira a városról, a Leopoldsteiner See, e fölé hajol a Seemauer fal, amire mostani uticélunkat, a Kaiser Franz Joseph utat építették. Nyugatra a Gesause tornyosodik, a Hochkogel hegy Kaiserchild vonulatával, amin az azonos nevű, legnehezebb, E besorolású út fekszik. Bár errefelé nincsenek 2300 méter feletti csúcsok, az ember mégis magashegyek között érzi magát, mert vad formájú, meredek csúcsok, függőleges falak meredeznek körös-körül.

A látnivalókat természetesen a legjobban egy-egy hatalmas fal tetejéről lehet megszemlélni, ezért aztán érdemes akár 800-1000 métert is leküzdeni. De a Kaiser Franz Joseph Kletterstig-nek nemcsak a pazar kilátás az előnye. Könnyű megközelítése mellett rajongói azért is választják, mert a 860 méter hosszú úton a mászás minden fokozatát kiélvezhetik. S aki nem fárad még el a végére, az akár kötélhidazhat egyet, vagy megkeresheti a Rossloch alatti kisebb, ám igencsak nehéz (E besorolású) falat (barlangot), esetleg felsétálhat a Hochblaser 1771 méter magas csúcsára. Engem bizony az út hossza fogott meg. Arra gondoltam, milyen jó lesz fárasztó kaptatók, a beszállásig is órák hosszat tartó felfelé menetelés nélkül egyszerűen csak mászni.

Szerencsés starttal este nyolcra ott vagyunk Eisenerzben. Fárasztó hetünk volt, ezért nehéz döntés, mikorra is ütemezzük a nagy falat, de végül az összes időjárási, erőnléti és motivációs szempontokat figyelembe véve a szombat hajnalra szavazunk. Csak tizenöt perc a tó melletti parkolótól a beszállás, de mivel déli fekvésű falról van, egész napos napsütésre számíthatunk, valamint a tömeget is szeretnénk elkerülni, ezért a korai terv. Persze csak félig sikerül, ezért bár meseszép párálló reggelben, de majdnem hét órakor állunk csak a mumusként számon tartott kezdőfal alatt. Legutóbb, mikor február végén itt álltam, megriadtam a fölém boltozódó sziklától. Fényes volt akkor a kő, jegesen olvadozott, a drótra is jégkéreg fagyott. Az első áthajlásnál kiestem a falból, és még jobban megijedtem: inkább lementem, hogy mostanra halasszam a feljutást. Most pedig itt állok, pár másik bolonddal egyetemben, és tudom, hogy ha ez az első szakasz csont nélkül megy, akkor megvan az út, utána már menni fog. De mi lesz azon a kezdőfalon?

Kicsit cseles ez a szakasz, alatta állva nem is látszik nagyon nehéznek, hiszen alaposan megvasalták. Először balra indul merőlegesen, majd szinte szintben halad, aztán az áthajlás után jobbra fordul, és meredeken emelkedni kezd. Csak akkor látszik, hogy mennyire kifelé dől, amikor már benne vagy, mert szinte végig kapaszkodni kell, alig van hely, ahol megpihenhetsz egy percet. Az előtted haladók cipőtalpa lassan a fejem fölé kerül. De az első áthajlás váratlanul könnyen sikerül, ettől meg is nyugszom, meg attól is, hogy egyáltalán nem haladunk lassabban, mint az előttünk araszolók. A második, kisebb áthajlást szinte észre sem veszem, aztán már kinn is vagyok az első hajlatban, ahol végre mind a két talpam elfér. Sisak lekerül, meg a pulóver is, már most melegebb van, mint amire számítottam. Élvezem a kékes fényt, a Leopoldsteiner See-re a Pfaffenstein felől beeső ferde napsugarak látványát, amik átlósan metszik a felszálló párákat. Zoli is befut hamarosan, kicsit merev az arca, de nem láttam, hogy megakadt volna, folyamatosan jött. Kicsit tanakodik a falrajz felett, némileg megingatta a kemény kezdet, de egy újabb mászó jön, és boldogan nevet, hogy túl vagyunk a nehezén, innen már semmi akadály. Én is felszabadultam a teher alól, sajnálnám, ha igénybe kellene venni a szökőutat, és megfutamodni.

A falat okos tervezők 10 szakaszra osztották, és szépen kitáblázták a szekciókat. Így könnyű követni a falrajzot, és tisztán látszik, hogy meredek hegyi gyaloglás jön, majd könnyebb B/C, C szakaszok. Megszületik hát a döntés, megyünk tovább. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy fejben dől el minden, mert nem hiszem, hogy csak a főfal aljának könnyebb szakaszai teszik, hogy szinte szárnyalunk tovább. Mintha meglegyintene egy érzés, belemelegszünk, élvezzük egyre jobban, nincs több erőlködés, könnyedén megvan minden lépés, karból éppen csak egyensúlyozva, lazán haladunk felfelé. A fák fölött már látszik a főfal függőleges síkja, előtte egy hegyes torony tömbje. Nem ijeszt ez sem, inkább várakozással tölt el. A nap viszont egyre melegebben tűz, előkerül a védőkrém, egy árnyékosabb helyen bekenjük magunkat, és megyünk tovább. Egy sziklácskát balról kerülve kiálló szirtre érünk, ahonnan az embertelenül kitett, cöveksorral könnyített főfal indul. Újra erőt gyűjtünk itt, közben beragasztom egy utánunk jövő kesztyűtlen mászó ujjait. Ez nem az az út, ahova csupasz kézzel érdemes elindulni.

A főfal maga kis felszökéssel, majd emelkedő jobbra harántolással indul, hogy aztán átcsapjon a kegyetlenül függőleges kimászásba, amit a végén még egy jobbos haránt tetéz. Lassan, minden lépést megfontolva, időnként egy-egy szélesebb lépésbe beleállva, kezet lógatva pihenek közben. Csak az utolsó szakaszán válik igazán keménnyé a terep, itt egy helyen végképp nem találom a lépést, és szégyenszemre a dróton rángatom fel magam. De fenn vagyok, és igazság szerint itt kap értelmet az egész mászás, mert úgy nyílik ki a táj, mint egy képeskönyv, és a fal is egyre tisztábban mutatja meg magát. Az érzés, hogy egy porszem vagy, elhatalmasodik rajtad, de nem bántó, hanem teljesen természetes. Boldogság önt el engem is, hogy létezem, hogy itt lehetek, hogy süt a nap, hogy óriási alattam a táj, embertelen kövek között lélegzem együtt a földdel.
Könnyű kimászás után megtaláljuk a könyvet is, beírom a verset, amit Garai Gábor írt – néha úgy érzem – direkt nekem:
„Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.”


Kicsit távolabb széles árnyékban öblös, kidőlt farönk hívogat a pihenésre. Pokoli a meleg, engedünk hát a csábításnak. Még májusban kaptam a figyelmeztetést, hogy ezen a falon a meleg fontos faktor tud lenni, de mivel mindig jól bírtam a napot, nem vettem igazán komolyan. Hát most megtanulom, mit jelent. Még csak negyed tizenegy, de a másfél literes palackok több mint félig kiürültek. Reggel az izgalomtól alig bírtam enni, mostanra a gyomrom is jelzi az energiahiányt, így tankolunk némi csokoládét is.

A falrajz itt újabb gyaloglást jelez, és a fák közül kiérve konstatáljuk, hogy ez még sokkal hosszabb lesz, mint az első. Kemény kaptató, törmelékes szerpentin vár ránk, amit alapból is utálok, de most a kitett terepen, tűző napon még jobban tiltakozik ellene a szervezetem. Csak az vigasztal, hogy a mező szélétől már látszik, hogy a lejtő végén rövid mászás után ott lebeg a két szikla közé feszített kötélhíd, valaki éppen szellőzteti magát rajta. Viszont egy másik mászó a zárófallal küzd éppen, nem nagyon akaródzik neki feljutni rajta.

Végre elérjük újra a sziklát, amin újabb jobbra haladó cöveksor adja az első lépéseket. Aztán függőlegesbe fordul újra az út, és tudja a csuda, hogy azért-e, mert kieresztettem, vagy tényleg olyan kutya nehéz az az utolsó pár méter, de vissza kell ereszkednem, hogy megint nekifussak. Másodjára azért sikerül, felérek, és itt látom csak, hogy a kötélhíd tulajdonképpen egy U alakú külön menet, tehát nem ugyanott jössz, ahol mész. Emészt a türelmetlenség, de meg kell várnom Zolit, mert képeket is szeretnék az átkelésről. Sisak végleg lekerül, jócskán beleizzadtam, meg a szabadság-érzetem is más a kobak nélkül. Itt már, ha leesnék, úgysem védene meg, potyogó kövek pedig nem lesznek: nincs több fal fölöttünk. A lebegés a vártnál is kellemesebbnek bizonyul, már egyáltalán nincs félelem bennem, a drótok tökéletes távolságban, profi módon vannak felszerelve. A kilátás pedig pazar, a nem szűnő párásság ellenére. Végigfuttatom a szemem a Hochswab vonalán, aztán jobbra, köszönök a Pfaffensteinnek, hogy szia, végre ideátról is köszönthetlek, megnézem jól a nyugatra meredező Kaiserchild sziklát, mert bizony ő lesz a következő, persze nem most, egyelőre örülök, hogy élek. Roppant büszke vagyok, és rettenetesen tikkadt, próbálom beosztani a vizemet, de egyre kevesebb, nem is nagyon csúszik az ebéd az árnyékban, pedig ott már nem olyan vad a hőség.

A 822-es számú turistaút lefelé pedig egy rémálom. A felső, nyugati szakaszáról még semmi rosszat nem mondhatok, szépséges a kilátás a Gesause felé, enyhén ereszkedik az út, kellemes réteken, árnyas erdőkben haladunk. Aztán persze visszafordul az ösvény a Seemauer öblébe, egyre sziklásabbá és meredekebbé válik. Előkerülnek a drótok is, meg is örülök nekik, mert nemcsak hogy éles szögű az ereszkedés, de sok helyen kavicsosan csúszik az ösvény, semmi fogódzó nincs, alattunk pedig több száz méter mélység. Látszik, hogy jól elfáradtunk, szinte már a figyelés is megerőltető, hogy akkor most megint hova lépjünk, próbáljuk szaporázni, de úgy tűnik, nem fogy mégsem a magasság. Aztán végre mégis elérjük a törmeléklejtőt, itt már könnyebb szerpentinezni, neki is lódulunk. Nehéz eldönteni, hogy vizet szerezzünk előbb, vagy a lábunkat áztassuk a tóba. E mellett a sorrend mellett döntünk végül, a fél liter almafröccs gond nélkül legurul, egy palack víz pedig jön vissza velünk a tóhoz, ahol helyiek, utazók, turisták, mászók, kutyák és emberek egyaránt menedéket találhatnak az árnyas fák alatt, lábukat a hideg vízbe lógatva. Ti se hagyjátok ki!


Comments