Vasalt utak‎ > ‎

Húsvét a falakon


Húsvét a falakon 2011.04. 23-25. Wienerwald, Rax, Hohe Wand (Ausztria)

Legfeljebb nyolc fővel akartam kletterezni menni Húsvétkor, tehát a 11, az már végképp soknak tűnt – úgy látszik, nemcsak Remeron, én sem tudok 10-nél tovább számolni. Mégis ennyi lett, még akkor is, ha útközben hárman lemondták, pedig pont miattuk találtam ki az egészet. Tulajdonképpen eszemben sem volt embereket vinni Ausztriába, csak annyit emlegették, hogy kipróbálnák végre magukat a falakon, hogy úgy döntöttem, megszervezem nekik ezt a lehetőséget. A teljesen kezdőnél egy kicsit erősebb, de normál kondícióval teljesíthető programot állítottam össze, fokozatosan nehezedő utakból. Mödlinger, Wahringer, Pittentaler, Haid Steig, Eisenerzer, mindezt három nap alatt, szombat reggeli indulással.11 fő nagyon sok, ezt már péntek este is láttam, amikor a késő este Budapestre érkező zzzz-féle balszárny hiánya ellenére is alig fértünk be az - igaz, nem túl nagy -  lakásomba.

Szombat, 2011.04.23. Mödlinger, Wahringer, Pittentaler

Amikor az osztyapenkó felé egyszer csak elém vágott egy sötétkék autó, már egészen biztos voltam benne, hogy a 11 az nagyon sok, pedig a lánykoszorú a durva manőver ellenére vidáman integetett Lacza kocsijából. Amikor pedig percre a pontos Mekihez érkezésünk után zzzz azzal nyugtatott a telefonban, hogy már úton vannak visszafelé, komolyan elgondolkodtam a túraszervezés szépségeiről. Persze az vesse rájuk az első követ, aki még soha nem hagyott otthon túracipőt, igaz, Szilvi? Így aztán kihasználtam a pihenőt a felszerelés kiosztására. Végül csak fél óra késéssel futottunk ki a városból, és megbeszéltük, hogy a mosoni pihenő után együtt halad a három autó.

Bécsig így is lett, bár néha aggódva figyeltem a 120-as tempó ellenére le-lemaradó zzzz-t, de aztán mindig visszatért a tükröm látókörébe. Egészen addig, amíg a körgyűrűről Graz fele induló letérőnél, ahol jobbra kell tartani Mödling felé, egyszer csak nem jött tovább. Rajta maradt a pályán! Úgy döntöttem, a parkolóban várjuk csak meg, elmondtam, amit tudtam az útvonalról, és tovább indultunk. Mödling városában Laczát hagytam el egy balkanyar után, ezen már meg sem lepődtem. De végül egy újabb fél óra elteltével mindhárom autó a megfelelő helyen állt, és körülöttük emberek sürgölődtek, felszerelést húztak, naptejet kentek – sikerült megszámolnom őket, 11-en voltak!

 A Mödlingernek csak a kezdőfala ijesztő, de acélos csapatunkat ez sem rettentette vissza. Miután az előttünk bénázó osztrák család némi kötél-segítséggel felküzdötte magát, rögtön Niki, a teljesen kezdő vágott neki, és láss csudát, csont nélkül sikerült is neki. A többiek lazán, gyorsan másztak fel, úgyhogy rögtön láttam, hogy ezen az úton nem kell túlságosan koncentrálnom a kis csapatra. A ritkán kletterezők szorgalmasan akasztgattak, senki sem próbált kibújni a szigorú túravezető elvárásai alól. Az első két felszökés után már kinn is voltunk a pillér tetején, ahol mindig jó alkalom kínálkozik elbámulni a tájon. A völgy ugyanis, ahol Hinterbrühl elnyúlik, egészen különleges klímával rendelkezik. Nem túl magas, ám néha vadregényes ormait píneák borítják, mintha valami mediterrán vidéken járnál, csak éppen a tengerzúgás hiányzik. Kellemes, meleg szellő fújdogál, pár fokkal mindig langyosabb a levegő, mint máshol. Mintha valami különös varázsa lenne ennek a helynek, pláne ezen a szép tavaszi napon: mindenki felszabadult lett a virágillattól, a szépséges kilátástól, a könnyű, mégis érdekes útvonaltól. Fönt a hegytetőn aztán el is terültünk a szép kis tisztáson, hogy a győztes vigyorunkról csoportkép is készülhessen. Csak ezek után tettük meg a rövid sétát a szomszédos csúcson álló várromhoz, ahol újabb ablakbaállós-fekvős-kihajlós képek is készülhettek, persze az alattunk elterülő szép kis települést és a távolban az elképesztő méretű fővárost sem hagytuk ki a szórásból. De indulnunk kellett, mert a nap komolyabb kihívásai még vártak ránk.

Az eredeti tervhez képest vagy egy óra csúszással, de immár teljes létszámban – egyre összeszokottabban mozgott a konvoj – érkeztünk meg Dreistettenbe, ahol már csupán fél órát vett igénybe az autókból kikászálódás és elindulás. A beszállás alá érve újragondoltam a sorrendet, és a gyakorlottabbakat küldtem előre, egyrészt, hogy a kevésbé gyakorlottak lássák, milyen egyszerű is ez, másrészt, hogy a lassabbak miatt ne kelljen senkinek a falban ácsorogni. A Wahringer egy kedves, technikailag nem túl nehéz, de kissé ijesztgetős út, nagyon is alkalmas arra, hogy a teljesen kezdők újragondolják az élet értelmét, de bevallom, nekem is kiváló arra, hogy egy hosszabb kihagyás után szokjam a térélményt. Mindenki gyorsan, ügyesen haladt, csak a csattogásból lehetett tudni, hogy a libasor eleje már a létrán akasztgat. Nemsoká a sor vége is elérte a barlangot, ahol megpihentünk kicsit az újabb megpróbáltatás előtt. Ez a kilépés ugyanis a barlangból a sziklára rendesen szívdobogtató az aprócska lépések, meg az alattad húzódó nagy mélység miatt is. Elég függőleges a létra is, aki itt túlságosan ragaszkodik a vashoz, és közel húzza magát, könnyen elfáradhat. De a hős csapat jól vette az akadályt, és bár a kezdőbbik oldal kissé sápadtabb volt a szokásosnál, a győztes vigyor mindenki arcán ott ragyogott. A rendetlenebbek még megtoldották a csúcsélményt egy kis kicsi-a-rakás játékkal, aztán elindultunk a napunk tulajdonképpeni célja, a D-s Pittentaler Steig irányába.

Miután kellően kileheltük a lelkünket a kaptatón fölfelé, megpihentünk kissé a fal alatt. Lasszóval se lehetett volna visszatartani a társaságot, nem győzték kivárni a sorukat. Már a patakparti parkolóban, ahonnan kiváló kilátás nyílik a Türkensturz sziklára, lázba jöttek, és csak úgy vágtáztak felfelé. Nem csoda, tényleg szép darab az a kő, az én szívem is mindig megmelegszik, ha csak ránézek. Most azonban a hátizsákban ott figyelt a 60 méteres kötél, meg a biztosítóeszközök, mert kinéztem a fal fölött egy vaskos fát, ahonnan jó kis ereszkedőgyakorlatot tarthatunk. Maga a kletter szemmel láthatóan senkinek sem okozott különösebb meglepetést, bár a fantasztikus kilátást senki sem hagyta szó (és fényképezés) nélkül. Egyedül a főfal torpantotta meg a vitéz csapatot, de az sem állta sokáig a sarat, szép lassan mindannyian felülkerekedtünk.

Az ereszkedés teljesen veszélytelen, ám annál meglepőbb élmény annak, aki még soha nem próbálta. Túlbiztosított, két hevederes ereszkedőstandot építettünk, és pruszikos, dupla biztosítással engedtük le magunkat a mintegy 10 méternyi, áthajló fal alá. Elsőre furcsa érzés, amikor elengeded a követ, és teljesen az eszközökre bízod magad, de senki sem rettent vissza, szép sorban csúszkáltunk lefelé a kötélen.

A házban némi kavarodás támadt, mert nem gondoltuk, hogy a háziak is jelen lesznek, és szó nélkül terveztük bevezetni a +2 fő földönalvós fiút, amiről ezek után szó sem lehetett. Némi alkudozás után mindenki kapott ágyat, és végre nekiállhattunk elpusztítani Mesi isteni tésztáját. Ittunk hozzá bort is. Valahogy mégsem kellett erősködnöm, hogy ne igyanak sokat, és feküdjenek le korán. Hogy lehet ez?

Húsvét Vasárnap, 2011.04.24. Haid

Másnap a Haid Steig 420 méteres útja várt ránk. Egy kissé már az erdei úton szétszakadt a társaság, de a csomópontokban újra és újra összeverődtünk. A kanyar után, ahonnan már jól látszik a Preinerwand impozáns fala, még gyorsabban haladtunk, mintha csak húzta volna maga felé a kis csapatunkat a hatalmas szikla.

Már a kezdőlétrán kialakult mögöttünk a libasor, ami aztán tartotta magát végig az út hosszán. Tömött sorokban lógtak a mászók a dróton, és csak a szélesebb pihenőpadokon volt csak némi helyzetváltoztatás. Ettől az úttól egyáltalán nem féltettem a csapatunkat, hiszen előző nap már láttam, hogy sem bátorságnak, sem fizikai erőnek nincsenek híján. Fenn aztán megtornáztatták magukat még egyszer a hatalmas, csillogó kereszten. Biztos azt gondolták, itt vége az izgalmaknak, persze én csak somolyogtam az orrom alatt, hiszen ismerve a lemenő utat, tudtam, hogy még koránt sincs vége a megpróbáltatásoknak. És tényleg, némi energiavételezés, a kezdők elfenekelése és kutyasimogatás után – utóbbi nekem inkább kutyával arcnyalatásnak tűnt – máris morogva, káromkodva botladoztak lefelé a Preinerwandsteig meredek ösvényén. Ekkor már dörgött az ég, a szemközti hegy felől pedig hatalmas fekete felhő közelgett egyenesen a völgy irányába. A gyorsabbak rákapcsoltak, én a lassabbak mögött csendben imádkoztam, hogy már túl legyünk a dróton, mire ideér a haddelhadd. A felhő pedig került egyet, és másfelé folytatta az útját. Mire elértük a törmeléklejtőt, amin az elővédhez képesti lemaradásunkat terveztem behozni, már jól látszott, hogy megúsztuk aznapra az égi áldást. Sőt, mire a parkoló melletti rét kerítése köré rogytunk, addigra újra szép idő lett. Páran kora délután lévén még további túrákat tervezgettek, de a hurkasütés említésére alábbhagyott a vándorkedvük.

Húsvét Hétfő, 2011.04.25. Wildenauer

Sajna nem úszhattuk meg tovább a hidegfrontot: reggelre csúf felhők sötétítették be az eget, lógott az eső lába, így letettünk az eredeti tervünkről, hogy nyugat felé térjünk, és megmásszuk az Eisenerzer Steig-et. Abban reménykedtem, hogy még az eső előtt mászhatunk egyet, ha keletre indulunk, és a Hohe Wand-ot vesszük célba. Egy rövid, de annál izgalmasabb utat választottam a társaságnak, a Wildenauer-t, aminek viszonylag nehéz a megközelítése, de teljes mértékben megéri kaptatót a mászás, mert egyáltalán nem kíséri drót, biztosítani csak a felszerelt vaslépésekbe lehet, már ahol vannak ilyenek, és az út végén egy szűk résben kell felkúszni. Sikerült is kellőképpen felpiszkálni a társaságot, izgatottan vágtak neki a meredek ösvénynek az Oberhöflein-i parkolóból. A számításom bevált, mert bár borult volt az idő, esőnek nyoma sem volt errefelé. A társaság sietősen haladt felfelé, de azért már látszottak a fáradtság jelei: morgás, lemaradozás. Mások inkább előrevágtáztak, hogy letudják a beszállásig tartó izzasztó emelkedőt, és végre a sziklán lehessenek újra.

Sáros bakancsainkat a kőhöz rugdosva másztunk fel az első vaskapcsokon, de mindhiába, mert a következő teraszon megint összesározódtunk. Aztán újra felszökés jött, és egy biztosítás nélküli, I-II-es mászás. A kis csapat elővédje nem sokat tanácstalankodott, átmászta a kritikus részt és már kapaszkodott is felfelé, a barlang jól látható szája irányába. Végre Gyuri is megunta a hiábavaló próbálkozást, hogy az Y kantár egyik szárát a másik kiakasztása nélkül tegye újra biztosításba, nagy levegőt vett, és felmászott a következő vaskapocsig. A barlangon mind nélkül túlhaladt, és a felül mászók segítették a kibújásban az utánuk jövőket. Az utolsó szakaszt már fényképezőgépek vad kattogása közepette másztuk, mert mindenki, aki felért, előszedte a gépét, és lefotózta az utána mászót, így a sereghajtókról rengeteg kép készült. A nagy felhajtást csak Mese sisakja bánta, ami egy véletlen mozdulattól lebucskázott a fal széléről, és fennakadt egy magas fa tetején. Azóta is ott ücsörög, ha valami hegymászó le nem szedte…

Ugyanis a sisak-lerázó akció sikertelennek bizonyult, hiába másztak le ketten is a fal aljába, hogy lerázzák. A csapat többi része a normál lemenő utat választotta, annál is inkább, mert egyre sötétebbé vált az ég, és lassan szemerkélni kezdett az eső. Rohanvást értünk le, szerencsére még mielőtt eleredt volna az igazi zuháré. Így esett, hogy az idei Húsvétot a falakon töltöttük, együtt. A véleményem továbbra is az, hogy 11 ember, az nagyon sok, de ezek után mindig hozzáteszem, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen az a tizenegy.

Comments