Sziklamászás‎ > ‎

Velebitaski




Velebitaski (Horvátország, Paklenica) 2015.06.13. 
350m, 11kh., 6a+

Nekem ez az út afféle legenda volt, amit a magamfajta hobbimászók nem nagyon másznak. Az Anica Kuk gigantikus északi falán futó számtalan nittsor közül pedig a Velebitaski még a könnyebbek közé tartozik 6a+ besorolásával, és a kulcshosszon kívül csak három ötös, hat négyes, és egy hármas hosszával. A népszerű paklenicai trilógia második útja ez, a legkönnyebbet, az 5c-s Mosoraski-t még 2013-ban másztuk, és egyöntetűen megállapítottuk, hogy fénykorában is nehezebb lehetett az általunk megszokott 5c-knél, így agyon koptatva - helyenként fényesre zsírozva – pedig még egy fél fokozatot rá lehet számolni. Mégis, már akkor emlegettem ezt az utat, persze a társaság heves ellenkezése, vagy jóindulatú, lesajnáló mosolygása közepette.

Tavaly nem tettünk le komolyabb mászó-teljesítményeket az asztalra, de 2015 jobban indult, Grazer Berglandon sorra másztuk a jó kis homogén hatosokat, az Eldorado-t, a Serengeti-t, a Grottenweg-et és az UFO-t, a fiúk pedig sikeresen abszolválták a Hohe Wand-on a Sonnenhur-t (7-) is. Így aztán, amikor a szokásos „Mit mászunk a hétvégén?” körmélre Tibi egyszerűen a Velebitaski szót válaszolta, valahogy mindannyian természetesnek vettük, hogy igen, eljött ennek is az ideje.

A szokásos szállásra szokásosan későn érkeztünk péntek éjszaka, és a szokásos 7 órai kelést tűztük ki. Tibi még burekért is elment, hogy megfelelő legyen a kalóriamennyiség, amit beviszünk. Kényelmesen készülődtünk, olvasgattuk a kallert, meg az út leírását, egyáltalán nem úgy néztünk ki, mintha életünk eddigi legnehezebb mászására indulnánk. Fura is volt ez a nyugalom, mert bennem azért munkált az adrenalin, alig vártam, hogy végre ott legyünk újra a parkban, felgyalogoljunk a szikla tövébe, és meglássam a beszállást.

Közben a beosztáson gondolkodtam. Mivel a kulcshossz párosra esik, célszerűnek tűnt, hogy a páratlanokat másszam.  Igen ám, de páratlanra esik az út összes 5b és 5a hossza, így Atti  4 felett egyedül a kulcshosszot mászná, én meg a három ötöst, ráadásul első hossznak egy 5b-vel. Ő persze hősiesen átvállalta az elsőt, így ez is megoldódott, mehettünk is. Már egy éve nem jártunk a parkban, a belépő ára 40-ről 50-re emelkedett, de más változást nem láttam, ugyanolyan fenségesen tornyosultak a szurdok fölé a sziklák, mint eddig bármikor. A meleg is ugyanolyan fülledt volt, mint mindig, bőrünket pillanatok alatt beborította a vékony izzadságfilm, ahogy felfelé törtettünk a patak mentén. A turistaút mentén megálltunk egy pillanatra, mert az Anica Kuk tábláját kicserélték, az új táblán sokkal jobban látszottak az utak. Beazonosítottam a Velebitaskit, láttam, hogy majdnem pont középen szeli ketté a hatalmas sziklafalat, egy kis kurflit leszámítva teljesen függőlegesen. Megdobbant a szívem, de most már nem volt visszaút.

A beszállást könnyen megtaláltuk, és a kezdő hossz sem tűnt annyira rettenetesnek, legalábbis pluszos volt, egy helyes repedés, szinte bántam, hogy átengedtem Attinak. Fél óra múlva már nyoma sem volt a bánatomnak, látva, hogyan küzd benne káromkodva, morogva, meg-megállva, jó hosszúakat gondolkodva a kedvesem.

1.      hossz: függőleges repedés szinte a szakasz teljes hosszában, rendesen nittelve, fenn kicsit ki kell térni jobbra, máskülönben nem veszed észre a standot. Lehet, hogy az első hossz miatt, de 5b-nél sokkal nehezebbnek érzem, kínálja magát az A0, de még ellenállok neki, pedig látom lenn a türelmetlenül toporgó Tibit.

2.     hossz: Én következem, a standból még egy kicsit jobbra kell kilépni, amíg egy párkányra érkezem, ott elsétálok a felfelé induló repedésig. Repedésmászás jön, nem túl nehéz, de azért a 4-est keveslem rá Nitt szinte alig. Jön viszont egy nagy stand szembe, négy piros nittfül karikával, lestandolok gyorsan, bár Atti szerint túl hamar. Feljön azért, de én indulok tovább a repcsiben, és pár méter múlva meg is találom az igazi standot, egy nagyobb karikát és egy nittet, végig ez a kombó jelenti majd a Velebitaski standjait.

3.    hossz: Így jár, aki befelezi a hosszokat, gondolom, és megyek tovább, a standba csak egy jól kihosszabbított köztest teszek, mert itt ki kell lépni jobbra, egy nem túl barátságos mozdulattal. Amúgy sem volt túl jó ez a függőstand. Felfelé haladok továbbra is, nittet kár keresnem, továbbra is csak elvétve akad, egyébként is egyenes a vonalvezetés, egészen egy hatalmas pikkely öbléig, ahol kényelmes stand vár. A barlang jobb szélén több piros nitt az ereszkedőgyűrűkkel, csak később látom meg, hogy a másik oldalon ott az útra jellemző nagy karika+nittfül is, de itt már nem probléma, át lehet sétálni.

4.     hossz: Maga a pikkely. A barlangból balra fel kell mászni rá, majd a tetejéről leereszkedni a pikkely szélén tovább. Eddig jut el Atti, mert fennakad az ott héderelő szlovénekben, vissza is szól, hogy a kulcshossz előtt tumultus van, várni kell. Aztán mégis lestandol a kurfli alján (ott található ugyanis a már megszokott több piros nittfüles ereszkedőstand, kicsivel odébb egy nagy kémény aljában a szlovén parti második tagja várakozik). Megbeszéljük vele, hogy visszaszól, ha mehetünk, és elindul. A várakozás hosszúnak tűnik, a kémény meg nehezebbnek 4b-nél, viszont a falrajz szerint még ehhez a hosszhoz tartozik, így ha minden igaz, a tetejénél kell lennie egy standnak, ami üres. Az első nitt viszonylag magasan van, de addig elég könnyű a mászás, nem a kéményben, hanem a bal szélén haladva. Onnan aztán ijesztővé válik: sehol egy fogás, néhány kopott lépésecske látszik csak. Aztán megtalálom a kulcsot, a repedés mélyén hosszú függőleges piazfogás, két kézzel megfogva igazi megkönnyebbülés, amíg előkerülnek a határozottabb lépések. Onnan már könnyű kimászni a kéményből a beszorult kő tetejére, ahol – láss csodát – tényleg ott a stand. Kilihegem magam, de nem állok meg, mert a szlovént előttem standban látom, mégpedig kényelmesben.

5.     hossz: A kőről jobbra kell kilépni, de még a standból megakasztható a következő nitt, és az azutáni kettő is látható közelségben van, így aztán nekivágok. Akik előbb felmásztak, és csak utána léptek ki jobbra, azok másfajta élményekről számoltak be, de így egészen tűrhető a mozdulat, bár fogás az nincs hozzá. Egy harántos felmászás után ott állok a szlovén mellett, aki a széles párkányon a 8! piros nittfül közül a hozzám legközelebb esőből biztosítja éppen az előlmászót. A stand legszélén áll, nem tudok fellépni mellé, hogy akasszak. Szólok neki, nem reagál. Csak egy lépést kellene jobbra lépnie, hogy odaférjek a nitthez, de nem teszi meg. A külső oldalán nem tudok elmenni, ahhoz túl keskeny a párkány. Állok hát, egy viszonylag kényelmes lépésben, de biztosítás nélkül, nem túl boldogan. Végre felér az előlmászó, és Tompika is eltakarodik a standból. Mivel ez nem a Velebitaski standja, tudom, hogy én fogok továbbmenni, ezért is, meg egyébként is jobb szélen standolok, és felbiztosítom Attit. Így aztán együtt töltjük a következő órácskát, amíg a szlovénok a kulcshosszt másszák. Közben megérkeznek Tibiék is, de még várakozunk kicsit. Nem akarok újabb ácsorgást a stand előtt, így nem indulok, míg mindketten el nem tűnnek a kulcshossz előtti függőstandból. Csak eztán nézem meg közelebbről a hossz hátralevő részét, jó kis repedés lesz, nem látszik könnyűnek. Nem is az, pedig pluszos, de a lépések kicsik, a fogások is aprók, ijesztő az egész. A stand egy nagy beszorult kövön van, megmoccan, ahogy felhúzom magam rajta, de nincs mese, más fogás nincs a környéken. Megkönnyebbülten akasztok, és felszedem a kötelet. Atti is megmocorogtatja a lábam alatt a nagy követ, ahogy belekapaszkodik a fellépéshez, aggódva bámulok lefelé, nehogy a stanban várakozó barátaink nyakába zúdítsuk az egészet, akiket a közben odaérkező napsütés már pont eléggé sújt.

6.     hossz: A standból egy kisebb pikkely alatt indul a szakasz, aztán ki a falra, és szemmel láthatóan a nagy semmin fel egyenesen a nagy áthajlás alá. Ami megvan egy méter is, de nem kell átmászni, a nittek és berakott kötélgyűrűk tanúsága szerint balról kerülhető valahogy. Addig tehát el kell traverzálni a kicsi kis semmiken, fogni pedig az áthajlás alá lehetne, egy fél centi mély, vizes vályúba, a szokatlanul sűrűn elhelyezett köztesek lényegesen csábítóbbak.  Atti itt-ott engedve a csábításnak, viszonylag gyorsan eljut a hatalmas pikkely széléhez, és megakasztja a pikkely külső oldalán levő nittet, ott aztán elbizonytalanodik, mert teljesen kikerülni nem lehet a követ, a szélét csak át kell mászni valahogy, de fogást nem nagyon talál rajta. Aztán valahogy sikerül feljebb tornásznia magát, és eléri a pikkely belső oldalán a piazos nagy fogást, és a hangos szurkolásunk közepette fellép, megvan a kunszt. Mert időközben Tibi is mellém akasztotta magát a függőstandba, sajnos későn vettem észre, hogy elindult, már benne volt a szülőcsatornában, veszélyes lett volna visszamásznia. Pedig Atti még nincs túl a nehezén, csak innen az áthajlás alól már nem igazán látni, hogy merre jár éppen, csak a kötél mozgásán (állásán) látjuk, hogy a hossz továbbra is jó nehéz. A „Stand, kivehetsz” vezényszót üdvrivalgással fogadom, pedig az én kínlódásom még hátra van. Már a standból kimászás is kemény, és az áthajlásig végig a leesés szélén táncolok, különösen, hogy baloldalt vannak a fogások, kellene egyensúlyoznom kicsit, Atti viszont az instrukcióm szerint feszesen tartja a kötelet, ami emiatt jobbra húz. Aztán mégis elérem az áthajlást, én meg sem próbálom a mikrofogást alatta, „korrekt A0”-val jutok el a pikkelyig. Ott aztán rápróbálok egy párszor az átmászásra, valamiért ragaszkodom a pikkelyre való kijutáshoz, de végül megtalálom én is a piazt, és fellépkedek a bal oldali falon, megvan! Kis pihenő után indulok tovább, remegő lábakkal, levegő után kapkodva. Valami repedés az, jó nehéz, de nem nagyon vagyok magamnál, dúródok felfelé. A standról semmi emlékem nincs, megyek tovább azonnal, úgyhogy biztos függőstand.

7.    hossz: Erről is kevés emlékem maradt, de azt biztosra mondhatom, hogy függőleges repedés, káromkodósan nehéz, és igen kevés nitt van benne. Nézegetem, hova tennék éket, de mire találok neki helyet, addigra mégis kerül nittfül, úgyhogy mászom tovább. A felső része kicsit könnyebb, egészen, míg fel nem érek egy szép reibungos tábla alatti áthajlásba. Megakasztom a tábla alján levő nittet, és megpróbálok valami megoldást keresni a feljutásra, első ránézésre kevés sikerrel. Felül ugyanis nem nagyon van fogás, lépésről nem is beszélve. Vagy az ötödik rápróbálásra fogom meg végül ballal az egyik sekélynek tűnő vízmosást, ami fogásra óriás húzónak bizonyul, akár két kézre is. Innen már csak egy kis fán kell átmászni, és megérkezem a számomra legkedvesebb standba, ami viszonylag széles párkány nagyobb kövekkel, szélén keskeny kőpikkellyel, ránézésre hatalmas kőtrón.  Bele is rogyok, ez aztán a keleti kényelem, ülve biztosítani fel a másodmászót.

8.     hossz: Ránézésre jobbra meredeken felfutó széles párkány, érzésre hármas mászásban szokatlan kitett átlépések, fogás nélküli felkapaszkodások sora, még egy kis áthajlás is belefér. Aztán  Atti eltűnik a szemem elől, csak a hangját hallom visszhangozni a barlangból, hogy vajon akkor most merre menjen. A topo szerint felfelé tovább, pár perc múlva jön is a „Stand, kivehetsz.” A barlang (igazából a fal egy hatalmas, lentről is látható kiugró szakasza, amelynek árnyékában egy hasadék bújuk meg) mélyén van a stand, a bal oldali falon, kényelmes, körbetopogható hely, hűvösen árnyékos, bár itt tartózkodik Paklenica meztelen csiga populációjának minimum fele.

9.     hossz: Szép, tagolt fal, homogén nehézségben, jól biztosítva, az első igazi élménymászás, amikor nem akarom kilehelni a lelkemet. Az egyedüli nehézséget egy szétfolyt, bűzös döglött madár jelenti az egyik kényelmes lépésen, nem is hagyom ott, zsebkendővel megfogom és ledobom. Már repül, mikor eszembe jutnak Tibiék, csak reménykedni tudok, hogy nem kapták egyenesen a nyakukba (nem kapták, elrepül mellettük).

10.  hossz: Könnyű repedéssel indít, nitt nélkül. Atti hamar felér az ereszkedőstandig (a szokásos sok piros nitt), de a topo szerinti jobbról-fentről kerülést nitt nélkül sehogy sem akaródzik elvállalnia. Így tovább megy, és a stand utáni reibungos táblán mászik fel, ahol legalább talál egy nittet. Egyenesen továbbhaladva vagy 10 méter után van egy újabb nitt, ehhez, és egy beszorult kőhöz lehet standolni. Szerencsémre párom bevállalja az utolsó hosszt, mit is mondhatnék, nagyon nem bánom.

11.  hossz:  Választhat egy reibungtáblára kimászás, és a tábla bal oldalán, a kéményben felmászás között, és először az elsőre teszi a voksát. Csak fenn gondolja meg magát, amikor a tábla magasabb részein a nagy semmihez érkezik, így a visszamászás és elvesz némi időt. A kémény már barátságosabb, csak utána a bevágás lesz megint meredek, bár itt két nitt is van, ellensúlyozandó a sima, lekerekített wasserrilléket, amin fel kellene kapaszkodni. A bevágás végén még egy áthajlás is van, szerencsére jó nagy húzó fogás a teteje, mint egy gigantikus serpenyő, de 4b-ért már ennek sem tudok örülni, csak mikor látom, hogy nagyjából a hegytetőre érkeztünk, innen már gyaloglás lesz, készen vagyunk!

Kevés ilyen megnyugtató látvány van, mint az utolsó standban ácsorgó kedvesem a szép esti súrolófényekben az Anica Kuk tetején. Nemcsak mert a körülményektől függetlenül kedves ő a szememnek, hanem azért is, mert a látvány azt jelenti, készen vagyunk, megcsináltuk, viszonylag kevés fizikai és mentális sérüléssel, és a késői kezdés és sok várakozás ellenére még napvilágnál. Nyolc óra van. Eléheztünk, elszomjaztunk (nagyon!), pisilni kell, összepakolni, de ezek már csak úgy maguktól is mennek. Végre fotózunk is, Tibiék is érkeznek, kissé feszülten, de egyben. Az Anica Kuk lemenő útjának sziklás részén még elkísér bennünket a fény, a bokrok között már fejlámpával kell haladnunk. A pataknál megállunk mosakodni, nehéz megállni, hogy jól bele is igyunk, de nem hiányzik a gyomorrontás. Dinko-nál már nem kapunk ilyenkor vacsorát, szerencsére bőven van még kaja a hűtőben, halat enni meg vasárnap is ráérünk, a délelőtti strandolás után.

(A fiúk persze strandolás helyett a parkot választották, és a Domzalski-t mászták. Mi Borcsával a napsütésnél és rozéfröccsnél maradtunk, de mindannyiunknak kijárt a Dinko-ebéd.)

Képek: Velebitaski

Comments