Sziklamászás‎ > ‎

Superdiagonale, Platteneuphorie




Kényszermentés és egyéb önszívatások (Ausztria) 2014.10.04-05. Mászóhétvége fejlámpás ereszkedéssel, kényszermentéssel és három órás beszállással 
Superdiagonale 300m, 6-, 9kh, 
Platteneuphorie 180m, 5+, 5kh
Tudom, hogy a pályafutásomból időnként nem így látszik, de tulajdonképpen nem szeretem szívatni magamat. Inkább csak akkor történik ilyesmi, amikor felületesebben szervezek, türelmetlen, vagy nemtörődöm vagyok, vagy esetleg másokra számítok, hogy majd ők kiszámítják, átgondolják, megtervezik. Vagy ha pénteken még nem vagyunk biztosak benne, hogy hova megyünk szombaton, mint ezen az október eleji hétvégén. Azt tudtuk, hogy mászni akarunk, de folyamatosan figyeltük az időjárás-előrejelzést, hogy merre is induljunk. Végül Ausztria, a Totes Gebirge maradt, ahova két szép napsütéses napot ígértek. Erre a vidékre már nyáron kitaláltam egy programot, ezt rántottuk most elő, két rövidebb, 5+, 6- nehézségű úttal. Kellemes, könnyű kis hétvégének ígérkezett.


Superdiagonale (300m, sport, 9kh, 6-)

Megközelítés: Eisenstadt irányából támadva az S6 után az A9-re térünk, Windischgarsten-ig. A városból keletre haladunk a völgyben, elhagyjuk Rosenau-t, aztán leparkolunk, amikor a szép sziklát látjuk a bal oldalon.

A kalauz szuperlatívuszokban ömleng az útról, a hossza pont megfelelő, a beszállása 15 perc, a kőminőség kiváló, a fekvése déli. Valamit ír a nehézségéről is, de azt a németül kiválóan beszélő barátaink sem értik. Így nem kell péntek este kiutazni, elég szombat reggel elindulni. 6-kor hagyjuk el Budapestet, és 12 körül landolunk Windischgarsten után, a fal alatti parkolóban. Impozáns darab, és szemmel láthatóan népszerű is, a parkolóból egymás után indulnak a fal irányába a csoportok. Gyanakodnunk kellene, de még el vagyunk foglalva a keresgéléssel. Először a mászóiskolát leljük meg, csomókban lógnak az emberek a falakon a verőfényes októberi melegben. Innen jobbra haladunk a fal tövében, és hamarosan megleljük a beszállást, egy drótos szakaszon, a klettersteig út beszállásánál kell felmenni, és ott már látszik az apró tábla a falon. Mellettünk két fiú éppen beszáll a „No risk, no fun” nevű nehezebb útba, de a „SuperD” éppen üres.

Az első (4+) hosszban azonnal megértem, mire utalt a kalauz a nehézséggel. Sima reibungtábla, jobbra hajlik, jól nittelt, de négyesnek magamtól semmiképpen sem nevezném. Remegő lábakkal standolok az első lehetséges kétpontos standba, ilyen megkönnyebbült még sosem voltam egy négyes szakasz után. Bár a hossz rövidebb, mint a kalauz szerinti 45 méter, de nehezebb is, fizikálisan legalább egy fél fokozattal, mentálisan meg el sem mondom mennyivel, eső hosszként, másfél hónap nem mászás után.

Fölöttem (5+) függőleges repedés, kicsit feljebb balra harántol, ennyi látszik belőle, Tibi figyelmeztet, hogy feljebb nem kell követni a függőleges repedést, hanem balra haladni tovább a standig. Atti megküzd az első felszökéssel, eléggé izomozós az a repedés, pedig vannak benne fogások, csak valahogy semmi sem olyan egyértelmű, kissé legömbölyített, és eléggé zsíros is. Emellett nagyon kitett is, felvont szemöldökkel erőlködök benne, ilyen 5+-t sem láttam még. Megfordul megint a fejemben, hogy mi a csudát keresek én itt, de aztán eszembe jut Tibi Hochtor-on elhangzott nagy mondása, hogy „felhívnám a figyelmeteket, hogy mi ezt tulajdonképpen szeretjük.” Biztos lesz olyan pillanat is, de ez még most nem az. Aprócska függőstandba érkezem, már meg sem lepődöm, az első is hasonló volt.

Gyanakodva nézegetem a harmadikat (5+), de meglepve tapasztalom, hogy nemcsak meglepően rövid, hanem egy neccesebb átlépést leszámítva könnyebb is az eddigieknél. Kitettnek ez is kitett, a mélység egyre csak nő alattunk. Egy szélesebb párkányra érkezem a függőstandhoz, de tovább haladok, mert látom, az út  arra megy tovább, a No risk, no fun-os fiúk éppen elhagyják a közös standot. Végre kényelmes párkányon standolok, még egy kis fenyő is ad enyhe árnyékot, amíg Attira várok. Helyette bájos német lány érkezik, ő is a nehezebb úton jött, de nem zavarjuk egymást, lestandol alul.

A negyedik hossz (5) együtt indul a másik úttal, de két nitt után jobbra felszökik, könnyű megtalálni az elágazást, csak figyelni kell. Atti ezt könnyebben veszi, én is jobban élvezem, szép kompakt a kő, bár továbbra is jó kitett. Megint függőstand van, de nem bánom, megyek is tovább, mert egy könnyebb szakasz jön.

Jönne, mert az ötödik hosszban (5-) pár mozdulat után látom, hogy a következő standban együtt tobzódik a No risk, no fun teljes legénysége-leánysága, az osztrák fiúk, és a bájos német lány is a párjával. Meg kell állnom egy párkányon, mert nem fogok odaférni. Legalább fotózok kicsit, meg szétnézek végre. Gyönyörű a táj, hatalmas sziklás ormok a háttérben, a fal egy óriás áthajlás, aminek az öblében mászunk, felettünk vagy 5 méter párkány. A fiúk egyike keményen küzd egy függőleges repedésben, alighanem a kulcshosszhoz érkeztek. Nem keveset várunk, mire felér az előlmászó, és felszabadul egy hely a standban, indulok tovább, egy domború kövön, kis fogásokon. Mikor odaérek, akkor vesszük észre, hogy van egy második stand is mögöttük, így oda standolok. A németek nem bírják cérnával a fiúk küzdelmeit, simán átmásznak rajtam, a SuperD-ben folytatják, és úgy elhúznak, hogy nyomuk sem marad, mire Atti mellém ér. Rettenetesen lassúak vagyunk, ez tény.

Nem néz ki nagyon durvának a kulcshossz (6-), főleg, hogy láttam a németeket felsétálni benne. Atti mégis morog, bizonytalankodik, sőt a köztesbe is belefog, pedig ez az utóbbi időben nem szokása. A szép sima, függőleges falon halad egészen egy balra emelkedő repedésig, aztán a repedés mentén, végül fel kell másznia a repedés fölé. A repedés szélénél bele is ül, gondolkodik, és a karja is eldurrant, enerváltan várakozok, bele se merek gondolni, mit fogok én itt művelni. Meg sem próbálom tisztán kitolni, mert már az első mozdulatoknál érzem, hogy ez a hossz meghaladja az erőmet. Mivel a felső része traverz, nem is nagyon merek túl szoros biztosítást kérni, inkább erőlködök, a felső nittnél pedig én is belecsüccsenek pihenni kissé. Ilyen nehéz hosszt még soha életemben nem másztam.

A hetedik (4) egy hosszú, pozitív párkány, persze ez sem annyira egyértelmű, de lehet, hogy a korábbi hosszok remegése van még a lábamban, sokallom a nittek távolságát, fáradok is, már betyárbecsületből tolom csak. A standot éppen lehagyja az utolsó osztrák fiú, ők is kiereszkedtek hozzánk a No risk, no fun –ból, szerintem kevés lehetett nekik a fun, és sok a risk.

A nyolcadik hossz (5+) egy gazos felszökéssel kezdődik, majd jobbra a bevágásban folytatódik. A bevágás nem túl nehéz, viszont sáros, míg a belsejébe nem érsz. Onnan aztán meglepő módon függőlegesen felfelé kell kimászni egy rücskös kéményben, a nittek a jobb oldali falon vannak. Atti el is véti, továbbhalad a bevágásban, és egy poros peremen kapaszkodik fel a standba, még szerencse, hogy van nála friend, legalább egy biztosítási pontot be tud rakni a tévútba. Én persze követem, így ki kell hagynom a kéményt, ami az utánunk mászó Tibi szerint nem annyira nehéz, mint amilyennek látszik.

Fölöttünk a kilencedik hossz (5+) viszont egyáltalán nem tetszik nekem, fáradt vagyok, nyűgös, a nap is lemenőben, nem kívánok már áthajlást, még ha nagy fogásos és rövid, akkor sem. Atti megszán és átveszi, az áthajlást ő is fáradtan mássza, utána a kéményt se nagyon szereti, pedig az már kényelmes, persze csak akkor, ha észreveszed, hogy tulajdonképpen egy kémény.

Felérve megkönnyebbülten borulok a nyakába, de még korai az örömöm, mert hiába a klettersteig drótjához értünk ki, az én kedvesem ereszkedni akar, pedig 6 óra elmúlt, és erősen sötétedik. Tényleg nem hoztunk cipőt, de mindketten kényelmes mászócipőt vettünk, fél óra lemenetnek meg sem szabadna kottyannia. Végül mégis meggyőz, Tibiéket persze nem, ők mennek a drót mentén.

Ez eldőlt: ledobtuk a kötelet, Atti eltűnt a semmiben. Jó idő múlva érzem, hogy szabad a kötél, persze semmit nem hallok, a walkie-talkie lemerült. Lecsúszom, és egy valóban hosszú, közel 50 méteres ereszkedés után 10 centi széles peremre érkezem, szép ereszkedőstandba, egy hatalmas függőleges fal közepén. Ő indul tovább, és még látom, hogy akkora áthajlásban vagyunk, hogy az ereszkedésben több méter távolságra kerül a faltól, és egy növényes párkányra érkezik. A másik páros még felettünk halad, látom a lámpájuk fényeit, igazából jól érzem magam, örülök, hogy megtaláltuk az első standot. Fél óra múlva viszont már nagyon ideges vagyok. Vaksötétben lógok a standban, fáj a derekam, fázom, és Atti még mindig fel-le cirkál a párkányon, de standot nem talál. Kommunikálni alig tudunk, csak ordítva halljuk egymást. A leereszkedés mellett döntök, és elindulok a semmibe. Pár méterrel Atti alatt érek földet a párkányon, nyilván én sem látok semmit. Dühösen tapasztalom, hogy kedvesem elengedte a kötél végét, és most bármiféle biztosítás nélkül ácsorog fenn. Kikötöm neki a kötelet egy bokorhoz, érte mászik, én meg kutatok tovább. Ekkor látjuk meg a klettersteig drótját, pont a kötélhíd magasságában vagyunk, amit felfelé is láttunk. Egy bevágáson átkelve lehet, hogy elérhető a drót, találja ki Atti, ez nekem is jobban tetszik, mint az eddigi tanácstalankodás. Óvatosan kimegyek a perem szélére, és láss csudát, a bevágás csak egy vizes kis patak, amin simán át lehet kelni, és már ott is vagyok a drótoknál, megmenekültem! Közben valaki felkapcsolta a lámpát, én ezt észre sem vettem, Atti szól, hogy erős reflektor világítja meg a falat. Ekkor hallom meg Tibi ordítását lentről, hogy „Maradjatok, ahol vagytok!”. Azonnal válaszolok, hogy „Elértük a drótot, mindjárt lenn vagyunk”. Ennek ellenére, mire Atti átér, zörgés hallatszik lentről, emberek érkeznek a drótra biztosítva. Hegyi mentő, Tibi, meg egy másik férfi, és azonnal átveszik az irányítást. Hogy jól vagyunk-e, minden oké-e (persze, semmi bajunk, máskor is tévedtünk már el), meg hogy mi volt a gond (fogalmunk sincs, de valószínű, hogy rossz irányba dobtuk le a kötelet, és ez az irány eleve a via ferratahoz jött). Hiába erősködünk, hogy köszönjük, de nem kérünk mentést, hiszen biztonságban vagyunk, és minden eszközünk megvan a lejutáshoz, nincs apelláta, ránk erőltetik a magukkal hozott klettersteig kantárokat, megvárják, hogy összerakjuk a holminkat, és közrefogva bennünket, elindulunk lefelé a dróton. Könnyű kis lemenet, bár a kötélhidas átkelés nem olyan nagy élmény mászócipőben. Lenn felveszik az adatainkat, és összecsomagolják a reflektort. Kiderül, hogy senki sem hívta őket, a hegyi mentő véletlenül arra motorozott, és meglátta a fejlámpánk fényét a falon. Hát, így megy ez az osztrákoknál, ha kell, ha nem, megmentenek. Hallgathatjuk a barátainktól egy életen át. Hogy mi a tanulság? Talán csak annyi, hogy mindig legyen biztosításod, akkor is, ha eszedbe sem jut mentést kérni. Mert fizetni mindenképpen kell.

Majdnem 10 óra, mire a szállásra érünk, de semmi gond, mert bár nem találjuk a háziakat, a ház és az apartman nyitva, elfoglaljuk hát, és elfogyasztjuk az egész nap magunkkal hurcolt chili con carne-t. Ránk is fér, akárcsak a pihenés.

 

Platteneuphorie (180m, 5+, sport, 5kh)

Megközelítés Windischgarsten felől északnyugatra haladunk Piessling felé, de még a település előtt jobbra térünk a híd előtti kis úton, onnan egyenesen át az autópálya alatt, az út végi kis parkolóig. Onnan a Hoher Nock felé vezető turistaúton(31H) az elágazásig, onnan balra a 28H jelzésig, ott jobbra a kőrakásnál.

Beszédes az út neve, a róla készült fotók is sokat mondóak, csupán ezért mentem bele a két órás beszállásba, ami nálam abszolút lélektani határ. Nem is szerettünk volna nagyobbat menni vasárnap. A bőséges reggeli és a szállás kifizetése után kényelmesen készülődünk, majd 20km autózás után landolunk a Hoher Nock parkolójában. Brutálisan meredeken kezdődik az erdei út, és még egy fél óra múlva is ugyanilyen stílusban folytatódik - felmerül a fejemben, hogy ez vajon meddig lesz még így, úgyhogy elolvassuk végre részletesen a leírást. Ekkor derül ki, hogy a szintkülönbség a beszállásig 1200 méter! No ez nem valószínű, hogy két óra alatt megtehető, hacsak nem megyünk helikopterrel. Bennem ekkor már eldől, hogy nem akarom ezt az egészet, hiszen ha 400 méteres órákat számolok, ami nagyjából a reális a sok cuccal, akkor 3 órás csak a felmenet. Leghamarabb 6kor végezhetünk este, ha a mászásban koppra hozzuk a szintidőt, ami szinte még sohasem sikerült. Atti morog, ő szeret felfele menni, meg ha már itt vagyunk, miért nem próbáljuk meg legalább. Jól össze is szólalkozunk, mi lányok Borcsával kihagynánk inkább, Tibinek mindegy, de inkább mászna, Atti viszont nagyon akarja a mászást. Elhalasztjuk hát a döntést, és menetelünk tovább, teljes felszereléssel.

A második 400 valahogy gyorsabban telik, csak ez lehet az oka, hogy az elágazásnál végül sikerül a páromnak meggyőznie mindenkit, és balra fordulunk, a még mindig láthatatlan fal irányába. Néhány kanyar után azonban kibukkan, és akkor elönt az öröm, mert a döntött, vízmosta tábla olyan gyönyörű, amilyet még sosem láttam, egészen széles és magas, alig szabdalják fűcsomók vagy bármi más egyenetlenség. Víznyelőkkel tarkított, bokros karsztfennsíkon közeledünk felé, hullámzó tájon. Már látszik, hogy mászók vannak a falban, két parti egymás fölött. Ahogy egyre közelebb érünk, egyre szebb, egyre jobban látszanak rajta a függőleges rovátkák, a vízmosások. Lassan a tövébe érünk, érdekes módon itt hideg szél fúj, kabát kell, még sapkán is legondolkodom.

Párhuzamos mászást terveztünk, mert két út is fut egymás mellett, de a Direttissima nem túl biztató, egy darab nittet sem látunk az első hosszban, úgyhogy elvetjük az ötletet. Tibiék kezdenek, az első hossz (5+) jobbra srégen halad felfelé, és bár nem sok lépés vagy fogás látszik benne, alapvetően jó tapadós a kő, csak bízni kell hozzá a cipőben. Atti pillanatok alatt felér, és is jól haladok, bár rettenetesen fáj a lábam a sima falon, a keskeny lépésekben.

Egy rövid felszökés a második hossz, könnyű, élvezetes mászás. A harmadikban Atti a direkt verziót választja fölfelé, és egy átlépésnél túlmegy a megoldáson, de kissé visszaereszkedve gyorsan korrigál, csak kis időt veszítünk. Én bátrabb vagyok reibungban, meglépem a sima falat (másodmászóként elég olcsón), és láss csudát, lazán megtapad a cipő. A negyedik hossz maga a csoda, ekkor vagyunk a nagy tábla közepén, mindenfele csak a nagy sima szabdalt tábla látszik, a mászás igazi élménymászás. Atti is rácsodálkozik, ahogy felér, fotózunk vadul, de úgysem adja vissza az élményt, hiszen a környező hegyek tetejének magasságában járunk, távol mindentől, benne a hatalmas térben. Felérve gyorsan összepakolunk, örülve, hogy végre szintidőn belül vagyunk, még a két partival is.

Jobbra a sziklafal tetején indulunk lefelé, ahol barátságosabbá válik a fal, megyünk lefelé, jó kis gyalogút, elég kényelmes, bár persze jó meredek. Innen már csak másfél óra térdet szaggató gyaloglás, és lenn leszünk. Kérdés, hogy megérte-e. Én a magam részéről megköszöntem Attinak, hogy rábeszélt bennünket, de igazság szerint mindenki nagyon elégedettnek tűnt.



ą
Szilvia Papp,
Nov 21, 2015, 1:51 PM
ą
Szilvia Papp,
Nov 21, 2015, 1:49 PM
Comments