Sziklamászás‎ > ‎

Mosoraski




A Mosoraski - tartozás
Starigrad-Paklenica, (Horvátország) 11kh, 5c

Tibor monitorján már egy ideje kinn virít egy post-it cédula, amire csak egy szó van írva: Mosoraski. Nem mintha Tibi nem mászta volna már korábban ezt az utat, de miután tavaly novemberben Borcsával visszapattantak a harmadik kötélhosszból, a projekt befejezetlenként lebegett a feje felett. Tibi nem szereti a befejezetlen projekteket, így amikor kiderült, hogy a hétvégére tervezett Gesause-beli 18 kötélhosszas út, a Rosskuppenkante a viharos időjárás-előrejelzések miatt meghiúsul, és alternatívaként felsejlett előttünk a napsütéses, tengerillatú Paklenica képe, ez volt az első szó, ami az eszébe jutott: Mosoraski.

Megközelítés: A Zadar melletti Starigrad-ig autópálya vezet, a kijárat egyértelmű. A településen tábla jelzi a park bejáratát, jobbra kanyarodva egyenesen kelle haladni egészen a parkolóhelyekig. A Klanci völgyön végigsétálva fel az "Anica Kuk" feliratig, ott jobbra át a patakon, majd a jelzést követve megtaláljuk a "Mosoraski" táblát. A nehézsége az alsó nyolc kötélhosszban, 3-4b, de egyes szakaszokat lényegesen nehezebbnek érztünk, inkább homogén 4c-5a-ra értékelném. Jelentősen le van koptatva. A kilencedik, 5c nehézségű hossz felső harmada kutyakemény!

Mi ott voltunk tavaly ősszel abban az útban. A fal alá érkezésünkkor rajtuk kívül egy hármas szláv parti, és két fiatal magyar mászó is várakozott a beszállásnál, mikor Tiborék nekivágtak az első kötélhossznak a fényes, nagy karabiner mellett. Borult volt az ég, és hűvös szél fújdogált, lógott az eső lába a szépséges völgy fölött. Mi nem akartuk megmászni a Mosoraski-t, mivel Atti lába még elég rossz állapotban volt a szeptemberi balesete után, így nem nagyon másztunk nehezebbeket, csak szerettük volna közelebbről megnézni az utat, mert már sokat hallottunk felőle. Például hogy sokkal nehezebb, mint ahogy a számozása alapján gondolni lehetne. Meg hogy az egyik legnépszerűbb út a parkban, tehát eléggé le van zsírozva. És végül, de nem utolsósorban, hogy nagyon szép. Mivel a topo ereszkedőstandokat mutatott, úgy terveztük, belemászunk, és haladunk, ameddig jól esik, aztán majd pár kötélhossz után kiereszkedünk belőle. Így is lett, bár a vártnál kicsit hamarabb, az első két (esetükben három) kötélhossz után a torlódás, a rossz idő, és a meglepően nehéz hosszok miatt Tibiékkel együtt a megfutamodás mellett döntöttünk.



Ezúttal azonban ideálisnak látszottak a körülmények. Péntek éjjel időben kiértünk Starigradba, és a csillagfényes, 20 fokos éjszakában elfoglaltuk a szállást, így reggel pihenten néztük a teraszról a szikrázó tengert. Még a reggelivel sem csúsztunk el nagyon, így már 10 körül a beszálláshoz értünk, ahol – csodák csodája – senki sem várakozott. Napfényben fürdött a völgy, csiripeltek a madarak, a roppant fal hűvös árnyékot vetett ránk. Mi indultunk előre és a könnyebb variánst választva a bal oldali, kicsit dzsungeles falon felkúsztam a jól ismert fához. Ez valóban 3-as mászás, megnyugodva standoltam a fa mellett. A következő hosszban, egy szép táblát kettészelő repedés mentén haladtunk a következő standig, aztán már az ismeretlenben másztunk tovább. A harmadik hossz 4b-ért egy könnyed felszökéssel indul, utána azonban nem nagyon tudtam eldönteni, hogy jobbra tartsak-e a táblán, vagy standoljak. Rosszul tettem, hogy lestandoltam a hívogató barlangban, mert az út tovább vezetett jobbra, a tábla közepe felé, ahol egyre kitettebbé vált a mászás. Igazából nem is bántam, hogy Atti átvette a hosszt, mert újabb függőlegesek következtek, ahol még másodban is megremegősödött a lábam, inkább nem képzeltem el, milyen lett volna 35 méter kötelet húzva mindez előlmászásban. A negyedik hossz kissé jobbra hajlott, finom kis traverzekből és apró felszökésekből állt, de kellemes fogásokat lehetett benne találni, elég könnyen megmásztam. Az ötödik hossz egy függőleges bevágásban indult, Atti kicsit küzdött a beszállásával, de aztán szépen kimászta. A szellős nittelés miatt keresgélnie kellett az utat, így Tibor hamarosan mellém érkezett a standba, és nem sokkal később Borcsa is. Közben Atti is felért, indulhattam. Az aljas kis bevágás tényleg csúszósnak bizonyult, ki is siklott alólam mindkét lábam, jobb kezemen lógva maradtam a standban állók feje fölött, de aztán korrigáltam, és végül simán felmentem. Könnyebb szakaszok következtek, úgy értem, valóban könnyebbek, 4b/c környékiek, 4a/b-re számozva. Az utolsónál cseréltünk, hogy én fussak be a kulcshossz előtti standba, így két hosszt egymás után másztam, de kimondottan élveztem, különösen a könnyű balos traverzálást egy keskeny kis párkányon az ívesen felfutó nagy pikkely alá. Felnéztem, és nem rémültem a meg a híres 5c-től. Innen lentről nem látszott túlságosan zsírosnak, pedig többektől is hallottuk, hogy csúszósra van koptatva, és a nittelése is jónak (bár nem túl sűrűnek) tűnt. Atti is befutott, és azonmód meg is nyugodott a látványtól, mert a pikkely jobb széle tényleg barátságosnak tűnt.

Kis erőt gyűjtve nekivágott, és az első két akasztást szép kis egyensúlyozó mozdulatokkal hozta. A repedés pereme eddig nem is került használatba, jól lehetett mászni a falon is. Feljebb már simábbá vált a fal, szükségessé a pikkely széle, egyre több fogást fogott meg balra, egyre többször lépett be a repedésbe, és a hajlat mentén el is tűnt a szemem elől. Csak a kötél mozgása és a kiáltások alapján sejtettem, hogy mit csinál éppen, amikor felrándult a kötél, tudtam, hogy akaszt, ilyenkor megnyugodtam kicsit. Végül megjött a várva várt vezényszó, és indulhattam én is. Közben Tibor mellém érkezett, és konzultáltunk a hosszról, tehát már tudtam, hogy a kulcs a felső harmadban van, egy beszorult kő átmászása. Az alsó részt tényleg könnyen vettem, bár másodban kibicként nem nehezítette a dolgomat a para. Néztem fel, hogy hol lehet a kulcs, de nem nagyon láttam. Feljebb a repedésben is találtam lépéseket, fogásokat, bár tény, hogy a jobb oldalról ezek szép lassan teljesen eltűntek. Végül már kizárólag a repedésbe tudtam fogni, és némi erőlködés és egy kis köztesfogás árán feltornáztam magam egy jobb lépésre. Innen már csak egy nagy kőre kellett felmászni, és Atti mellé értem. Lihegve, boldogan öleltem meg a páromat, de már közben aggodalmasan sandítottam fölfelé, hogy most vajon mi vár rám 5b-ért, és a látványtól nem nyugodtam meg teljesen. Nekifogtam, és mikor már vagy 3 méter magasan jártam, akkor szólt fel Atti, hogy a függőstandban leejtett némi kötelet, és az elől mászó Tibor felszólt, hogy fel tudná-e szedni. Ok, kikötöttem magam egy nitthez, és széles terpeszben megálltam egy széles, baloldalt felfutó függőleges tábla alatt, úgyis ezzel kell majd megküzdenem hamarosan, nem árt, ha megbarátkozom vele. Atti időközben csinos csomót kötött a kötélre, káromkodva oldozgatta. Én meg hol csendesen, hol kevésbé csendesen feszültem odafent, másztam is volna, meg nem is, egyedül Tibor volt nyugodt a kulcshosszban várakozva.


Végül kibogozódott a kötél, és indulhattam. A széles perem belső felén talált fogásokkal kezdtem, és lépést is találtam hozzá. Még pár mozdulat, és már fenn is voltam a pukli tetején. Ott megkötöttem egy falfülkébe nőtt ötcentis cseppkő-oszlopot, ilyet sem kötözgettem még mászóútban. Szép, nem túl nehéz mászás következett egy balra futó meredek párkányon, és már láttam is a standot. Az utolsó kötélhossz volt már csak hátra, és ránézésre ez az 5a sem tűnt különösen erősnek, egy felszökés után lapos, rücskös fal egy újabb repedés jobb oldalán. Atti csak „sajtreszelő”-nek nevezte, és pár perc alatt át is mászta ezt a remek falat. Fenn a napsütésben várt, mikor végre vigyorogva felértem, megkönnyebbülve, hogy megcsináltuk!
Tiborék is mosolyogva érkeztek, és megegyeztünk, hogy ez az utolsó néhány hossz volt a legszebb az útban, a nehézsége ellenére. Ők a gyalogló ösvényt választották lefelé, mi ezt már a D. Brahm miatt tavalyról ismertük, és nem feltétlen akartunk pengeéleken sétálni, így maradtunk az ereszkedésnél.


Az útban nem láttuk elég jól, hogy hol is fogunk lemenni, és a standokban nem mindenhol volt kétpontos ereszkedőhely, ezért igyekeztünk tartani magunkat a kalauz által jelzett pontokhoz, így nem a kiszálló standból kezdtünk, hanem pár métert sétáltunk a tenger felé, jobbra, és megtaláltuk a „rendes” ereszkedőstandot. Jó hosszút csúszva érkeztünk a kulcshossz feletti függőstandba, innen újabb másfél hossz után, az utat keresztezve megtaláltuk a következőt. Közben magyar hangokat hallottunk a falból, az Ujjerőből ismert kollégát fedeztem fel a falban, a Kaurismakis Mistake nevezetű utat mászták éppen. Mi folytattuk az ereszkedést, és megint kb. két kötélhosszal lejjebb kötöttünk ki. Itt egy akkora áthajlásban csúsztunk le, hogy teljesen eltávolodtam a faltól. A hatás kedvéért egy kicsit el is löktem magamat, de olyan messzire kerültem, hogy az már szinte rémisztő volt, abba is hagytam a hintázást gyorsan. Itt ért bennünket a meglepetés, hogy a kötél nem jön. Átgondoltuk, hogy a megfelelő szárat húzzuk-e, de nem volt tévedés, hiába rángattuk a piros kötelet, az bizony jól fennakadt valahol. Pár perc vacakolás után már a kétségbeesés szélén voltam, hiszen itt visszamászni lehetetlen lett volna, legfeljebb úgy tudtuk volna kiakasztani, ha egyikünk felpruszikol vagy húsz métert. Végül Atti addig húzta oda-vissza, és lengette a kötelet, míg valahogy kiakadt a piros szár, és megindult lefelé. Innen megint egy jó hosszú lecsúszás jött, egy széles párkányra, ahol kicsit balra lépkedve találtuk meg a standot, aztán már a nagy fához ereszkedtem egy bozótos, füves részen keresztül, folyton továbbdobva az egyre jobban összegabalyodott kötélszárakat. Összesen hat hosszat ereszkedtünk, és barátaink akkor haladtak el alattunk, amikor az utolsó standban mókoltunk.

A hűvös patakparton találtunk rájuk, ott ejtőzek, mosakodtak az út után. Már alig vártuk, hogy hideg vizet vételezzünk a mosdónál, mi is lemossuk kicsit a nap izzadtságát, és beüljünk végre a kockás abroszokhoz, a frissen sült hal illatát árasztó árnyas vendéglőbe, a párás korsók mellé, ahol a mennyezeten kifeszített madzagon dekorációként kiszuperált mászócuccok lógnak, és az asztaloknál leharcolt, ámde lelkes mászók böngészik a kalauzt. Tibor monitorjára pedig új post-it kerül. Az lesz ráírva, hogy „Rosskuppenkante”.
Képek: Paklenica, Mosoraski, Akademski

 

 


Comments