Weichtalklamm




Weichtalklamm (Ausztria) 2010.05.30.

Táv: 8,2 km
Szint: 820 m fel és le
Idő: 5-6 óra


Mit is tehetne az ember egy esősre jósolt hétvégén, mint régi szenvedélyének hódolva meglátogatja egyik legkedvesebb szurdokát, és túrázik egyet benne? Annál is inkább teszi ezt, mivel előző nap szerencsésen túlélt egy szakadó esőben elkövetett klettersteig-ot, amitől a parafaktornak megfelelő izomlázai keletkeztek. A jó öreg Schneeberg mindig kedvesen fogad, már ha a tegnapihoz képest inkább csak szemerkélő esőt felfoghatjuk előzékenységnek. Mindenesetre a Weichtal-szurdok borongós időben is csodaszép, vadregényes, és izgalmas mély szorosaival, meredek, égbe nyúló falaival, láncaival, patakban lépkedő, óriás kövek alatt átbújva kijutó útjával.

Nem kapkodtunk az indulással, bár eléggé feltisztult az idő reggelre. Vagy csak az előző délutáni-esti egybefüggő, vizes szürkeség után éreztem így? Mindenesetre, ha tiszta nem is volt az ég, az eső már elállt, és felszáradtak az utak. Bár sokat nem kell autózni Grossau-ból a Weichtalhaus bejáratánál levő parkolóig, ahonnan a szurdok is indul, azért örültünk a csendes időnek. Még emlékeztem a szurdok
bejáratára, de aki először jár itt, az sem fogja eltéveszteni, hiszen az egyetlen, a Weichtal-ház előtt elhaladó, egyenesen a Schneeberg csúcsa felé vezető ösvényről van szó. A két évvel ezelőttihez képest egészen sok víz volt a patakban, aminek örültem, ugyanis pont a szurdok szárazságát kifogásoltam egyedül ebben a túrában. Az bizony jó dolog, ha nem csak kövek és sziklák meredeznek, hanem víz is csillog egy út mentén. Persze a patak hamarosan eltűnt a kövek között, az út a mederbe tért, és finoman emelkedni kezdett. Sűrű, dzsungelszerű növényzet övezi az ösvényt, amely a szurdokba vezet, legalábbis ebben a kora nyári időpontban. Élveztük a sok zöldet, a virágokat, páfrányokat, lapuleveleket. Már a szurdok kezdeti szakaszán emelkednek olyan sziklák, amelyeken mászók nyomai, benn hagyott ékek, köztesek látszanak.

Egy kanyar után már távolabbról magas, kapuszerű sziklákat vettünk észre: megérkeztünk a szurdok szűk, mély szakaszához. Innen igazi élvezet az túra, mert függőleges, magas falak között, a szurdok legmélyén vezet az út. Itt-ott a patak is előbukkan újra, hogy aztán megint eltűnjön a kövek között. A sziklába hatalmas, változatos alakú üregeket vájt a víz, ezeken keresztül haladtunk egyre feljebb. Fotózni sajnos csak keveset tudtunk, mert a szűk járatba csak kevés természetes fény hatolt be. Kevesen jártak erre ma: aznapra is esőt jósolt az előrejelzés.

Az első, könnyen járható szakaszokat egyre nehezebb részek váltják fel, egyik helyen létra, máshol a sziklára erősített lánc, vagy a falba vájt lépések. Viszont ezzel arányosan egyre vadregényesebbé válik az út, egyre mélyebb a szurdok, néhol vízesés mellett, máshol egyenesen a patakba lépve lehet továbbhaladni. A sziklás szakaszok után mindig jön egy nyitottabb rész, ahol a gps is magára találhat, miután a magas falak között elveszített minden kapcsolatot a műholdakkal. Még nem jártunk a szurdok legszebb pontján, amikor csendesen szemerkélni kezdett az eső, bár szerencsére csak egészen enyhén, alig lehetett érezni belőle valamit a szurdok mélyén.

Így továbbhaladtunk, és hamarosan odaértünk a vízeséshez, amely egy sziklafalak közé szorult óriási kő alatt ömlik keresztül. Átjutni itt csak úgy lehet, ha a vízesés közvetlen közelében haladva, a patak kövein ugrálva átbújunk a nagy kő alatt. Ez száraz időben nem egy nagy kunszt, de most széles vízsugár torlaszolta el az utat, ami mellett csak úgy lehetett áthaladni, ha igen kicsire húzta össze magát az ember. Erről esetemben ugye nem nagyon lehet szó, ezért kissé összefröcskölt a patak, de nagyon élveztem, mint ahogy a kibújást is a túloldalon.


Ezután már csak nyitott patakvölgyben vezet az ösvény, és rövidesen fenn álltunk a makadámúton, ahonnan a Ferdinand Meyr úton balra le a Weichtal házhoz, jobbra pedig fel a Kienthaler házhoz (1380 m) lehet térni. Mi a jobbosat választottuk, tekintettel az esőre, ami mostanra elállt. Reménykedtünk, hogy kicsit feltisztul az idő, és ki tudunk mászni a ház feletti sziklára, mert csodás onnan a kilátás. Erre persze egyetlen épeszű ember sem fogadott volna, mert a felhők ugyanúgy kezdtek ereszkedni, ahogyan tegnap a Rax-on, szépen lassan egyre többet maguk alá gyűrve az eddig még kikandikáló sziklás ormokból. Szedtük hát a lábunkat, és elég gyorsan el fel is értünk előbb a forráshoz, ahonnan finom vizet zsákmányoltunk, majd a felmásztunk a nyeregig, ahonnan a gerincen vezet tovább az ösvény. A ház előtt alig száz méterrel kezdett újra esni, de olyan intenzíven, hogy nemcsak a dzsekit, hanem a poncsót is magamra húztam.

A házban kávét ittunk és forró csokit, és mereven bámultuk az ablakon kívül szakadó esőt, ami kapásból keresztülhúzta a ház feletti sziklával kapcsolatos terveinket. Úgysem lehet semmit látni a sűrű ködben. Vártunk hát vagy fél órát a kellemes, tipikusan berendezett helyiségben, hátha eláll az eső, de ugyanolyan vastagon gomolygott körülöttünk a felhő, és vízcsíkok pöttyözték kinn a pocsolyákat. Felöltöttük hát a védőruhát, és visszaindultunk. A szakadó esőben a makadámig még egész jól haladtunk, aztán onnan az erdőbe forduló szerpentinen már kevésbé, mert a rövidítések jól fel voltak ázva, ezért még néha az eredeti ösvényen is nehézkes volt a haladás, nemhogy a pőre hegyoldalon. Itt-ott megcsúszva siettünk előre, az eső pedig lassan csendesedni kezdett. Már nehéz volt eldönteni, hogy még a felettünk gomolygó felhőkből, vagy a felettünk magasodó fákról hullik alá a víz. Ez utóbbi lehetett, mert egy helyen, ahol jobbra tér az ösvény, kihúzódik a nyitott hegyoldalra, és nem takarják fák a kilátást, végre elállt az eső, és távolabb görögtek a felhők. Gyönyörű, párás kilátás nyílt a szemközti Rax sziklás, erdős vonulatára. Percekig csak bámultuk a felhők vonulását, amik hol többet, hol kevesebbet mutattak meg a szemközti haragoszöld tájból, nem igazán akaródzott továbbmenni a csöpögő, párás erdőben, a csúszós, sáros ösvényen. Elegünk volt az esőből, a sáros kamásliból, a nyakunkba csöpögő cseppekből, a belülről vizes, csatakos esőkabátból és kamásliból így a második nedves nap után. Ilyenkor csak az a gondolat vigasztal, hogy ezek az élmények utólag még sokkal intenzívebben élnek, emlékezetesebbek maradnak, mint a napsütéses, könnyű túrák. Jutalmul még kaptunk a Swarza hídján állva egy kis délutáni napsütést is, ami Grossau felé hajtva már valódi ragyogásba öltöztette a Rax-ot. Megérdemeltük! Még több kép: Weichtalklamm

 


Comments