Tovább a Zemplénbe


 
KÉK (Hollóháza - Nagy-Milic - Füzéri vár) 2010.01.16.
Táv: 18 km
Összes szint fel: 890 m

Vannak emberek, akiknek valami számomra teljesen érthetetlen indokból roppant fontos, hogy egy kisalakú füzetbe különböző helyeken mindenféle pecséteket gyűjtsenek. Különös foglalatosság. Még az a szerencse, hogy ezek a furcsa figurák a cél elérése érdekében hajlandóak energiát fektetni egy-egy túra megszervezésébe és lebonyolításába is. Ilyen személy Remeron is, akinek legutóbbi túrájára igen sokan verődtünk össze, jómagam a gondtalan sodródás, a szépséges túraútvonal, és a pálinkás jó hangulat reményében.

 

„Zemplén neve a szlovák zem (szláv zemlja) szóból ered, és földet, földvárat jelent.” Bárhogy is van, én a Zemplénben még sohasem jártam. Maximum átutazóban, a Bodrog-ártér felé. De a várairól, vadregényes erdeiről, bánatos lankáiról már sokat hallottam, és mivel a nyári terveim között mindenképpen szerepel egy nagyobb lélegzetű sátoros elvonulás oda, jó ötletnek tartottam ezt a kedvcsináló Hollóháza - Nagy-Milic - Füzéri vár – Bózsva túrát. Úgy látszik, mások is, mert már 16 ember fagyoskodott a porcelángyár parkolójában, mire odaértünk. Szó szerint fagyoskodtak: mínusz 8 fokot mértem.

 

Mivel a hétvégi koránkelésnek nem vagyok nagy barátja, Telkibányán foglaltunk szállást, egy szép kis fogadóban, azt tervezve, hogy még vasárnap is túrázunk egyet a KÉK után. Péntek este még úszkáltunk kicsit a fogadó medencéjében, aztán nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket, hogy nem lesz gond a reggel 8 órás indulással, hiszen az ébresztőt beállítottuk, reggeli 7-től megoldható, és Hollóháza csak fél óra autózás.

 

Az ébresztő nem szólt, de szerencsére háromnegyed hétkor spontán ébredéssel sikerült a felkelés, bár a tervezettnél kicsit

később, így rohanó üzemmódba váltottunk. Egészen addig, amíg a kocsikulcs hiánya fel nem tűnt. Este még kivettem az autóból egy táskát, visszazártam az kocsit, tehát a kulcsnak vagy a táskámban, vagy a kabátomban kell lennie. De egyikben sem volt. Kinyittattuk a wellness részleget, hátha átöltözéskor esett ki a kabátomból, de semmit sem találtunk. Végső elkeseredésemben kiborítottam a táskámat: és ott volt a kulcs. Úgy látszik, siettemben csak úgy bedobtam. Háromnegyed 8 volt, ami megint igazolta azt az általános iskolai tételt, hogy az ér oda legkésőbb, aki a legközelebb lakik.

 

Így aztán némi feltűnést keltve és 10 perc késéssel futottunk be a parkolóba, de igyekeztünk minél hamarabb elvegyülni, hogy indulhasson végre a túra. Pecsételéssel együtt, amihez Remeron valamiért makacsul ragaszkodott, fél kilenckor végre elhagyta a kis csapat a parkolót. Ekkor, hogy végre sínen voltunk, kezdtem csak igazán sajnálni, hogy idefele úton nem tudtam megállni fotózni: Nyíri magasságában egy, a fagyott mezőn teljes testében párolgó őzike, később pedig a füzéri vár távoli látványa ragadott meg, ahogy a hegyek karéjában magasodott a reggeli párás napsütésben.

 

Hamar megtaláltuk a KÉK jelet, ami egy balra nyíló kis utcán keresztül kivezet a városkából, és egy enyhe kaptatón az erdőbe tértünk. Az út ívesen követi a település vonalát, szép kilátást biztosítva rá. Először széles dűlőút, majd girbe-gurba erdei ösvény, aztán a Bodó-rét előtt megint csak kiszélesedik. Meglepetést csak napsütésben fürdő havas, fagyos erdő okozott. Az eddigi enyhe, ködös időjárás után nem is reménykedtem, hogy ilyen látványban lehet részünk ezen a túrán.

 

A Bodó-réten rögtön megtaláltuk a pecsételő helyet – lehet, hogy kicsit ránk is ragadt a hupiKÉK szenvedély. Bár itt előkerültek a flaskák is, amiknek a közelsége köztudottan kiélesíti az érzékeket. Sajnálattal jelentem, hogy még mindig semmiféle ital nem tudta legyőzni Györgyi barackból készült párlatát, amit kóstolva pálinkaértő kollégám is csak ennyit tudott kinyögni: „ahh, selymes”. A hideg miatt valami melegségre is vágytunk, amit leginkább forralt bor formájában tudtunk elképzelni. Ezért betértünk a helyi bodegába. Itt aztán megismertem a forralt bor gyártásának egy új módszerét:

- tölts egy bögre bort

- tégy bele pár kanál cukrot

- szórj hozzá szegfűszeget

- tedd pár percre a mikroba.

 

A végső eredmény hagy némi kívánnivalót maga után, de ha előre megágyaztál ennek az italnak némi pálinkával, akkor túl fogod élni. Sőt, némi menetelő kedved is kerekedhet. Mi így vágtunk neki a Nagy-Milic 898 méteres csúcsának, Enikőt kivéve, aki a maga 10 évével gyorsító nélkül is remekül bírta a tempót. A csúcson készítettünk pár képet a határkövekkel, elfogyasztottuk a csúcs-csokikat, és elkezdtük a leereszkedést Füzér irányába.

 

A KÉK út a hegy ezen oldalán egy igencsak meredek lejtővel kezdődik. Szerencsére már rögtön az elején van egy megállóhely, ami a nevéhez méltó Szép kilátással rendelkezik. Innen rálátni a Zemplén déli vonulatára, és a hullámzó háttér előtt végre feltűnik a vár északi oldala is. Oda megyünk! A gps 6,8 km-t mondott rá, de sokkal közelebbinek tűnt. Persze megint a műszernek lett igaza, de ezt akkor még nem tudtuk. Igyekeztünk megőrizni a méltóságunkat és az egyensúlyunkat az időnként köves, máshol csak havas és csúszós, meredek hegyoldalon.

 

A vár alatt elkezdődött némi toporgás, mert egyre egyértelműbb volt, hogy Bózsván már aligha érjük el a 15.30-as buszt vissza Hollóházára. Számomra, aki még soha nem járt itt, nem volt kérdés, hogy kihagyhatom-e a várat. Természetesen meg akartam nézni, még annak a veszélyével együtt is, hogy plusz 10 km-t gyalogolnunk vagy stoppolnunk kell az autóinkhoz. Ezért nem is gondolkodtam sokat, nekivágtam a kaptatónak. Hatan maradtak lenn. A köves meredély nem volt egyszerű falat, de a korlát mellett már gyorsabban tudtunk haladni. Megérte ez a kis erőlködés. A várból csodaszép a kilátás minden irányba, de különösen délre. Itt mindenki lelassított kicsit, mert a helynek komoly ereje van. Ki elhúzódott nézelődni, ki az ebédjét majszolgatta, de egyikünk sem sietett a buszhoz.

 

A lenti csapat közben előreindult. Mi is összeszedtük hát lassan magunkat, és lesétáltunk a faluba. A piros jel mellett lehaladva Zé vetette fel, hogy vajon miért is megyünk mi Bózsvára. A térképet és az előttünk álló tájat vizsgálgatva teljesen egyetértettem: több mint tíz kilométernyi teljesen érdektelen út állt előttünk. Egy elérhetetlen busszal. Holott tőlünk nyugatra alig 5 kilométer erdei úton már az autóknál vagyunk. Remeron persze pecsételni akart, és nem lehetett ettől eltántorítani. Gyors döntést kellett hozni: mi hárman a piroson visszamegyünk Hollóházára, ami azért is előnyös, mert nem kell a buszra hagyatkozni, lemehetünk Bózsvára a sofőrökért.

 

A piros út egy szép kis mezei kaptatóval kezdődik, ahonnan végig igen szép látványt nyújt a falu és a vár. Sajna ez egy napsütötte dombocska, ahol a fagy már rég felengedett, így esett, hogy végül mégsem úsztuk meg a sarat. A kocsiút szélén evickélve természetesen elvétettük az erdőbe vezető ösvényt, így végig élvezhettük a kilátást és a sarat. Végül visszatalált az útra a túristajel, és együtt elérték az aszfaltot. Innen már csak két kilométer Hollóháza, viszont egy védett völgyben, ahová nem hatolnak be a napsugarak, így jó pár fokkal hűvösebb is a domboldalnál. Dideregve szedtük a lábunkat a kocsiig.

 

Bózsván aztán hiába kerestünk nyitva tartó kocsmát. Csak egy bezártat találtunk, ahol szerencsére a tulaj épp a falat kövezte. A kedvünkért persze adott inni nekünk és a tíz perc múlva befutó hatfős elővédnek is, akik rohamtempóban jöttek idáig, és még pont elérték volna a buszt. Fél óra múlva befutott a másik csapat is. Ők is elég csapzottnak tűntek, viszont nagyon elégedettnek: megvolt a pecsétjük. Képek: KÉK Zemplén

 

Comments