Eisenerz (Hochshwab,
Austria) 2010.02.21.
Vannak olyan utazások, amelyek leginkább arra jók, hogy megerősítsenek abban,
hogy igen, ez egy olyan hely, ami még igen sok kalandot tartogat.
A városka középkori, olaszos hangulatú központja igazi élmény, a Leopoldsteiner
See a fölé tornyosuló, félelmetes sziklákkal, az Eisenerzi Alpok nem túl magas,
de igazi magashegyi élményt nyújtó késpenge-vonulata, majd kissé távolabb a
Hochshwab tornyai csábítóan hívogatóak. És akkor még nem is beszéltem a három
kiválóan kiépített, C-D nehézségű, vadonatúj, hosszú vasalt útról, a
Kaiser-Franz-Joseph-ről, az Eisenerzer Steig-ról, és a Kaiserchild Steig-ról.
Persze ezen utóbbiak vonzottak a környékre, még ha azzal a
fenntartással is, hogy valószínűleg még nem járhatóak. Elsősorban a Ferenc
Jóskára pályáztam, mert az déli fal, ráadásul a tóra néz. Így gyorsan
szereztünk szállást szombat éjszakára (Moser magánszállás, 18/fő, egyszerű kis
szoba a városka egyik patinás kis utcájában), és nekivágtunk a tényleg nem
sokkal több, mint négy órás útnak. Könnyen odataláltunk, a Bécs- A2- S6
autópályák már ismerősek voltak, a Leoben-i letérőnél sem könnyű eltévedni, így
fél hét körül, nem sokkal alkonyat után befutottunk Eisenerz-be. Bár már eléggé
besötétedett, a mellékúton végig ott derengtek fölöttünk a félelmetes, merész
ívű gerincek, kecses csúcsok. A városka viszont egészen meglepően bonyolultnak,
és középkoriasan kiismerhetetlennek bizonyult. Így jó fél óránkba került, míg a
kinyomtatott térképrészlet alapján megtaláltuk a szállást. Festett házfalak,
ódon kutak, zsúfolt, alacsony házak, boltíves kapuk között kanyargó szűk
utcácskákon haladtunk, ilyet ritkán látni ebben az országban.
Szállingózó hóesésre virradtunk másnap, de mire kiléptünk a
kapun, már szakadozott a felhőzet. A várost megcsodáltuk még egyszer
napvilágnál is, és megállapítottuk, hogy egy tenyérnyi óvárosról van csupán
szó, az éjszaka fényeinél látszott csak szövevényesnek. Pár perc alatt elértük
az Eisenertől északra fekvő Leopoldsteiner See-t, és nekivágtunk a hegynek. A
tavat balról kerülve, a sárga táblákat követve hamarosan letértünk a járt
útról, és a szűz hóban meneteltünk tovább a sziklák irányába. Egy kőömlésen
átkelve nemsoká megláttuk a beszállást, ami elsőre nem tűnt nagyon nehéznek,
szépen kiépítettnek látszott. Közelebb érve viszont látszott, hogy a kezdőfal
itt-ott jól áthajlik, és csupa csöpögő jégcsap, az egyre nagyobb erőre kapó nap
fényében, a plusz 2-3 fokban. Pusztán a vitézség kedvéért próbálkoztunk azért
rajta egyet, de közelről még nehezebbnek bizonyult. Lépés nem sok van az első
balra harántolásban, a drót jeges, a fal pedig túl síkos volt, hogy talpra
lehessen támasztani rajta. Mikor az áthajlásban másodszor csúszott ki alólam a
lábam, és lógtam a két kezemen, úgy döntöttem, inkább visszafordulok. Zoli
mögöttem lelkesen helyeselt, óvatosan visszaereszkedtünk hát. Szomorúan
bámultam fölfele, a makacs, ellenszegülő falra, és a mögötte tornyosuló,
szépséges szirtekre, és nem nagyon vigasztalt a gondolat, hogy már csak 1-2
hónapot kell várni, és jöhetek újra. Hiszen most vagyok itt!
Visszavittük a felszerelést a kocsihoz, és a térkép fölött
elkezdtünk tanakodni, hogyan is folytassuk a napot. B terv nem volt, hát úgy
döntöttünk, nem megyünk sehova, megnézzük a sima túristaútnak jelölt 822-est, a
Hochblaser 1771-es csúcsára. Mondjuk túristaútnak nevezni ezt az ösvényt azért elég
merész. Különösen olvadozó hóban. Az út szintén meredek kőömlésen indul
felfelé, majd sziklák tövében kapaszkodik tovább. Pár helyen dróttal és
kapaszkodókkal erősítették meg, ezeket az útviszonyok miatt ki is használtuk.
Az út egyébként leginkább a Preinerwandsteig-ra emlékeztetett a Raxon. A
kaptató után egy kiálló sziklán vezet keresztül az út, ahonnan az egész völgyet
belátni. A tó mögött a Pfaffenstein piramis alakú csúcsára, délre pedig az
Erzberg lecsupaszított, teraszosra vájt kúpjára lehet látni, hátterében az
Eisenerzi Alpok kétezres, éles vonulatával. Ekkorra már hét ágra sütött a nap,
rólunk és a hegyről is szakadt a víz.
A kilátó után egy helyen különösen jól
jött a drót, amikor az egyik szikla mellett csípőig beszakadtam a hóba. A
vasakat fogva aztán viszonylag könnyen kijutottam, de óvatosabban haladtunk
tovább. Egészen addig, míg a segítő drót egy hóval borított szűk résbe futott
be. Ide aztán nem tudtuk követni, és mivel jelet sehol sem láttunk el sem
tudtuk képzelni, merre is folytatódhat az ösvény. A leglogikusabbnak az
látszott, ha átvágunk keresztben a hóömlésen, és aztán feljebb megkeressük újra
a jelzést. Viszonylag egyszerűen átjutottam, de itt sem látszott igazán, merre
is indulhatnánk tovább. Míg Zoli a hó-falba vezető drótot fotózgatta, és
felfele indultam egy laza kövű, kicsit jeges és sáros sziklán, hogy szétnézzek
fent. Már felfelé érződött, hogy ez a hely inkább csak zergéknek való, de reméltem,
hogy fenn lesz egy kis vízszintes talaj is. Ha az nem is, de egy kis cserje
volt azért fenn, így meg tudtam kapaszkodni, míg Zoli is átért a hófolton. De
egy szemet sem lettünk okosabbak, mert sem az én, sem az ő látószögéből nem
volt felfedezhető semmi biztató.
Éppen azt latolgattam, hogyan is fogok innen
eloldalazni, amikor reccsent a kezemben az ág, és elvesztettem az
egyensúlyomat. Megpróbáltam hasra vetni magam, és minél jobban a kőre tapadni,
de már nem volt megállás: csúsztam lefelé. Elképesztő, hogy mennyi minden
megfordul az ember agyában egy pár másodperces zuhanás alatt: hogy vajon mennyi
hó van alattam, elég lesz-e, hogy ne törjem kezem-lábam, egyáltalán megállok-e
a lenti hóban, vagy tovább bucskázok lefele a törmeléklejtőn, hogy ha rommá töröm
magam, vajon hogy megyek majd le, és vajon Zoli alattam áll-e, vagy félre tud
ugrani. Közben, hogy a fejemet védjem, a karjaimmal az arcom előtt, nagyjából
tomporon-térden-talpon-könyökön szánkáztam lefelé, irtózatosan sokáig. Rántás a
vállamon, Zoli elkapta a kabátomat, vagy a vállamat, aztán lenn ülök a havon,
magammal sodortam őt is még pár méteren, kérdezget, hogy hol fáj, fel se fogom,
minden oké, élek, ennyit tudok kinyögni. Aztán megértem mit mond, az ujjam fáj
legjobban, kesztyű le, mozog, a köröm egy kicsit véraláfutásos, de más baj
nincs. Próbálgatom a karomat, jobb könyököm sajog még, de az is hajlik gond
nélkül, ha nagyon akarom, fel is tudok állni, jobb oldalam csupa sár, nadrág
elszakadt kicsit, ezen búsulok, aztán már csak a csodálkozás, hogy ezt is
megúsztam. Legyűrve a hányingert, sűrű ásítozások közepette hóval dörzsölgettem
a sáros oldalamat, ez az esés eldöntötte a programot, csak azt kellett
megvárni, hogy a térdem remegése elmúljon, hogy elindulhassunk lefele.
Óvatoskodtam kicsit a lemenetellel, de így is nagyon hamar
leértünk a tóhoz, ahol aztán megpihentünk kicsit. Számba vettem a sérüléseket:
egy kihagyott klettersteig, egy félig leszakadt és hét másik visszahajlott
köröm, egy összezúzott jobb könyök és jobb tompor. Véraláfutások, némi
horzsolás, egy szakadt nadrág, egy pár szakadt kesztyű, és isteni szerencse.
Sajgó porcikáim ellenére kicsit jobb kedvre derültem ettől a leltártól, és
eldöntöttem, innen már csak hosszú távra lehet tervezni. Szóval, hogy „mikor is
jövünk ide legalább egy hosszú hétvégére, hogy végigjárjuk az összes steig-ot,
plusz végigmenjünk a Hochshwab gerincén?” Zoli csak vigyorgott, látta, hogy jobban vagyok.
Hogy kielégítsük hoppon maradt nagyhegy-látvány igényünket,
visszafelé még megálltunk megnézni magát a Hochshwab-ot is közelebbről. A St. Ilgen fölötti
fagyos, szűk völgyben végig csodaszép a látvány, így egészen Bodenbauer-ig
mentünk, össze-összenézve, hogy igen, jövünk ide, nemsoká, amilyen hamar csak
lehet. Képek: Eisenerz
