Tovább az Ötscherre


 
Ötscher 2010.01.23.

Ez a hegy nagy kedvencem, mióta a szurdokvölgyek és vízesések ürügyén először látogattam meg. A csúcsáról szép időben messzire látni, déli és keleti oldalát mély, vadregényes hasadék szegélyezi, amibe elképesztő magasról zuhognak be a patakok.

Október után májusban voltam itt. Láttam őszi ragyogásban, tavaszi zsongásban. Biztos voltam benne, hogy hótakaró alatt is gyönyörű lesz. Abban, hogy járható is, csak reménykedhettem.

 

 

 

Az indulás nem sikerült csont nélkül: akkora volt a forgalom a városban, hogy letettünk a hótalpak vételezéséről, nem akartunk éjfélre érkezni a szállásra. Bécsnél sikerült nem elrontani az irányt, viszont S.Pöltennél továbbmentünk a pályán, és csak 15 km után tudtunk visszafordulni. De így is ott voltunk 4 óra alatt Mitterbach-ban, ahol barátságos, méretes szoba, és szintén barátságos, koros házinéni várt ránk. Nem terveztünk túl nagy túrát másnapra, de azért ránk fért a pihenés a havas hegyeken való átkelés után.

 

Borongós, mínusz 8 fokos reggelre virradtunk, de nem aggódtunk túlságosan, mert minden előrejelzés napsütést ígért. Lackenhof falut és a síliftet könnyen megtaláltuk, és mire odaértünk, ki is tisztult valamelyest az ég. Egyirányú, 9 eurós jeggyel mentünk fel, mert nem tudtuk, mi vár majd ránk a hegyen, járható-e az út a keleti oldalon, vagy ugyanitt kell lemennünk. Rajtunk kívül egyetlen síléc nélküli őrült pár támadta a hegyet, de náluk legalább hótalp volt.

Mire kiszálltunk a libegőből, hétágra sütött a nap. Azonnal nekivágtunk a meredek kaptatónak, fel a nyeregbe. Pár sífutó nyomon kívül nem igazán látszott az út, de kb. emlékeztem, hogy merre kell menni, így gyorsan fenn voltunk a bodegánál, ahonnan először érdemes messze nézni. Közelre addig is nézelődtünk, mert fantasztikus volt a hóval terhelt, egy irányba hajló fenyőmanókkal benépesített hegyoldal. Fent aztán kitárul a táj. Délre rögtön a Gemeindealpe tornyosul, nyugatra az Alpok magasabb, csipkés vonulatai látszanak, északra lágyabb hullámok, a völgyekben párás foltok.

 

A 20-30 centis hóban csak evickélve haladtunk előre, időnként combig süppedve egy-egy hóbuckába. Máskor törpefenyő bukkant fel a talpunk alatt, és még mélyebbre szakadtunk a hóba. Szükség volt a vízhatlan öltözetre, és őszintén szólva a hótalp is elkelt volna. Viszont a hegyoldal kevésbé meredek, mint ahogy emlékeztem rá, így egész jól bírtuk a kaptatót. Az utat persze továbbra is csak keresgéltük, és csak véletlenül akadtunk bele egyszer-egyszer a piros jelzésbe, de emlékeztem, hogy a hegy déli peremén fut az ösvény, és a legtöbb sínyom is erre futott, hát tartottuk az irányt. Nehezebb volt a stabil talapzat megtalálása, így néha az egyensúly megőrzése sem volt könnyű. A látvány viszont mindenért kárpótolt. Ilyen szikrázó napsütést rég láttam, és a felhőfátyol is egyre mélyebbre húzódott vissza a völgyekbe.

Fent aztán köszöntünk a sífutóknak, fogadtuk az utánunk jövő idősebb hótalpas pár gratulációját (nem igazán értettem, de valószínűleg a bakancsos felmászást díjazták), és megkerestük azt a kis betonépítményt, ami a kereszttől kicsit távolabb, az igazi csúcson rejtőzködött a széltől ráaggatott hó és jég mögött.

                                                                                                                                                                                            

Itt aztán megleltem az egyensúlyomat újra, különösen a Zoli-féle kiváló, csak egészen kicsit folyós szendvics, és némi mandarin és csokoládé elfogyasztása után. Elnéztünk keletre a hegytetőn, hátha lemehetünk a másik úton, de fennsík ezen részén csak elvétve húzódott egy-egy sífutó nyoma, gyalogosok nem közlekedtek. Letettünk a láncos oldalról gyorsan – tavaszra halasztottuk, mondhatni. Pedig vonzó volt a kilátás kelet felé is. Innen fentről szépen látszott a Schneeberg masszív tömbje, be tudtuk azonosítani a Rax vonulatát is.

A hideg viszont egyre csípősebb volt, így visszafele vettük az irányt. Félúton három szembejövő, csetlő-botló bakancsos bolonddal találkoztunk. Nem kellett csalódnunk: magyarok voltak. Farmerben, melegítőben igyekeztek felfele. Nem sok volt már hátra nekik, így biztattuk őket, hogy nemsoká odaérnek a csúcsra. Reméltem, hogy nem áznak rommá addig. Mi a vártnál gyorsabban értünk le a liftig, de nem gyorsabban, mint ahogy a felhő emelkedett fel a völgyből. Lemondtunk hát a ködben a sípályán letalpalásról, és inkább blicceltünk egyet a felvonón. Olyan kék köd ereszkedett Lackenhofra, amilyet még sosem láttam.

Szerencsére Mariazell-ig nem ért el, így teljes alkonyati fényes pompájában csodálhattuk meg ezt a kis ékszerdoboz-városkát, híres bazilikájával, bűbájos főterével és barátságos rendőreivel. Képek: Ötscher 

 

Comments